Elveszett Lemezek #8: Nodes of Ranvier

Hőseink 2000-ben alakultak Dél-Dakotában, amely az USA 40. tagállama, s elhelyezkedése közép-nyugatra központosítható, noha nyugati irányú kiterjeszkedése nem egészen jelentős. Ahogy már a Calico System cikkben is említettük, fontos egy zenekar születési színhelye, hiszen a színtér befolyása nélkül egy zenekar nehezen élte meg önálló fejlődését, s ez a NoR esetében sem volt másképpen. A két part, a két pólus közé való születés rányomta a bélyegét a srácokra, hiszen a Killswitch Engage zászlaja alatt létrejövő metalcore „forradalom”, sőt a Dél-Dakotában igencsak jelentős blues befolyás sem érintette meg őket és külön ösvényen kezdték meg önmaguk kiteljesedését. Hozzátenném, hogy e bizonyos út végighajózása 18 (!) matrózt – köztük, a nemrég határozatlan időre pihenőre vonuló The Spill Canvas énekesét, Nick Thomast – szükségeltette, amely a metalcore történelmének jegyzése során a legnagyobb mértékű tagcserével rendelkező csapatokká emelte a Nodes of Ranviert. Amely – hogy felvezetésként egy kicsit más irányba is tereljem a cikket – az egyik legkülönlegesebb névvel rendelkező metalcore zenekar, megértéséhez egy kis biológiatudás is szükségeltetik. A Nodes of Ranvier egy kis átjáró a myelinhüvelyek között, egyfajta összeköttetést biztosít azok között az elektromosan szigetelő rétegek között, amelyek az idegsejtek hosszú nyúlványait burkolják, így fontos szerepet töltenek be az axonok védelmében és táplálásában. Főként az idegek elektromos vezetőképességét szolgálják. A mellékelt ábrán láthatjátok is, hogy miről van szó.

Talán a szerencsés névválasztás is magában hordoz egyfajta üzenetet, hiszen a név biológiai értelmezése mellett, magában a metalcore szakaszaiban is értelmet nyer. Hiszen a NoR a régisulis hardcore és metalcore elemeket ötvözte a később hagyománnyá váló metalcore sajátosságokkal, s tette ezt önmaga módján, útvonalán, egyfajta köztes átmenetként. Összesen négy albumot éltek meg, s azért választottuk cikkünk alanyának a harmadik sorlemezt, mert ez volt számukra a végső fejezet a sikerek helyéül szolgáló Facedown Records gondozásában, s egyben legmeggondoltabb munkájuk, itt-ott néhány kikacsintással távolabbi vizekre evezvén. Jason Dunn vezette kiadó akkoriban a keresztény zenekarok jelentős részét magához csábította, így többek között olyan bandák társaságát élvezhették, mint második cikkünk alanya a Falling Cycle, a nevesebb Figure Four, Inked In Blood kettős, vagy a Symphony in Peril és még sorolhatnám. A történet része ugyancsak az is – ahogy sok más zenekar esetében is –, hogy a Victory-hoz való átigazolás a sírjuk megásását jelentette. Az átigazolást követő ötödik hónapban, júliusban érkezett a Defined by Struggle, amely sok negatív visszajelzést kapott, nem hozta a hozzá fűzött reményeket, s a lemez megjelenését követő ugyancsak ötödik hónapban, decemberben a zenekar is feloszlott. Azóta pedig semmi hír az esetleges újrakezdésről.

A Nodes of Ranvier által megteremtett zenei jelenség leginkább a Lamb of Godhoz hasonlatos, itt-ott megjelennek az Ashes Of The Wake stílusjegyei, a groove elemeket leszámítva, főként a thrash elemek dominálnak. Ugyanez a thrash – főleg talán 80-as évekbeli – jegyekkel való feltöltődés megfigyelhető volt a Shadows Fall esetében is, igaz ott sokkal dominánsabban, itt kevésbé figyelemfelkeltő a jelenléte. A korábbi lemezekhez (Lost Senses, More Innocence; Nodes Of Ranvier) képest annyiban történt változás, hogy a hangzást bővítették, a meglévő elemeket továbbfejlesztették, többek között a – főleg északi – death elemeket és a vokált, így olyan zenekarokhoz lettek hasonlatosak, mint a Caliban vagy az Atreyu, utóbbihoz főleg vokál terén. A kellemes riffek és ropogós gitárfutamok között közrejátszanak a szövegbetétek, amely nyomatékosítják a dühöt és az elkeseredettséget. „Look into this heart the only part of me that’s still in tact / From hates supremacy moment for moment, I breathe life / It tastes so bitter sweet the child’s face staring back at me / What will she grow to be?” – hangzanak a címadó, The Years To Come sorai. Mint említettem, az ének kellemes változáson esett át az előző munkáikhoz képest, hiszen Nick a sokáig ügyködő Thomast váltva – basszusgitárját lecserélve – átvette a mikrofont, így a frontemberi pozíciót is, ő hozta a lemezen az énektémák színe-javát. A két instrumentális nóta (The Renewal, Novocain For The Reason) félig-meddig keretet alkotva karolja a lemez legjobb, legszínvonalasabb nótáit, melyek dallamos vokáltémákkal lettek feltöltve, Nickék ezek megírására nagyon odafigyeltek, ez jól kihallható. Az ének gazdagságát jelzi a sokszor morgó, mély, majd élénk dallamos vokáltémák ellentétezése – a kórustémák pedig főként kiemelkednek a mezőnyből. Ugyanakkor egy ilyen lassan fejlődő, stagnáló zenei közegben nehéz maradandót alkotni, így a srácok a fentebb vázolt módon kénytelenek voltak a zenét feltölteni különböző műfajidegen elemekkel. Így jelent meg többek között a Grave című – egyben legérzelmesebb, legszenvedélyesebb – tétel a lemezen, amely akár elmehetne egy rendkívül színvonalas rock balladának is, például a Staind jóvoltából.

Itt nincsenek disszonáns, kaotikus megoldások, a gitár és dobjáték igyekszik a technika medrében maradni, s a technikás stílusjegyek olyan kombinációját adni, amelyben az erő, a düh jól kiteljesedik a dallamos és keményebb részekben egyaránt. De ami a legfontosabb, mint pl. a 7 Angels 7 Plagues esetében is az, hogy ezt az eredményt szinte breakdownok használata nélkül érik el, ami külön piros pont, igaz, ez egy ABR fant különösen érzékenyen érintene. Nos, a már említetett technikás tételek közé tartozik többek között a megklipesített The Dawning Age: „Murdering minds. Lies… it feels warm inside. / Plastic silicone goddess. International tele-violence. / Neurological battering offense. Mutilation of the conscience. /The only reception clear to me, is this longing for eternity.” – a kemény, szókimondó szövegek és zenei elemek kettősségével. A néhol göteburgi riffparádét (Relentless) felváltják a középtempós (Predisposed) dalok, s ez így van jól, egyfajta egyensúlyt adva a lemeznek, így a metalcore szerelmesei tökéletesen megtalálhatják benne a számításaikat. A lemez csúcspontjai a kezdés és a lezárás (In Too Deep – a valaha megírt egyik legnagyobb metalcore tétel és egyben albumzáró dal) mellett egyértelműen a single, a Glass Half Nothing, amelyben csoportosul minden, amely ezt a lemezt jellemzi zene és énektechnikailag egyaránt. Bemutatja, hogy hogyan lehet egy jól kigondolt metalcore ritmusszekcióból kitörni egy addiktív, dallamos kórustémába, majd ezt továbbvinni és a hallgatót a keményebb, élénkebb témák egymásba játszásával földbe döngölni. Perfekt.

Sok negatív kritika érte a lemezt, amelyek főleg azzal foglalkoztak, hogy Thomas elvesztésével és a hardcore jegyek háttérbe szorulásával, valamint a metalcore elemek előtérbe helyezésével, mennyivel egységtelenebb és színvonaltalanabb lett a srácok zenéje, pedig ez nem így van, egyáltalán nem. Véleményem szerint 2005 erős mezőnyének egyik meglepetése volt sokszínű, s egyben nem az uralkodó irányzato(ka)t követő megoldásaival, érdemes neki időt adni, mert elsőre nehéz felismerni azokat az stílusjegyeket, amelyekbe bele fogunk szeretni később, a sokadik hallgatás után. Természetesen nehéz helyzetben is volt a zenekar, hiszen 2005-ben többek között az As I Lay Dying, a Fordirelifesake, a Norma Jean és a Mortal Treason is új albummal jelentkezett, ekkora adta ki az EP lemezek hangkeresése után első albumát a Still Remains, és ekkor mutatkozott be és robbantott óriásit az August Burns Red, amely azóta is az egyik pitvar a metalcore szerelmeseinek szívében. A lecke fel volt adva, de azt hiszem jól teljesítettek. Így most nektek sincs más feladatotok a cikk elolvasása után, mint házi feladatot írni: meghallgatni a Nodes of Ranvier elveszett lemezét.