Elveszett Lemezek #6: 7 Angels 7 Plagues

A Nagy-tavak közeli, Wisconsin állambéli zenekar 1999-ben alakult két Milwaukee-központú banda, a Castahead és az Intercede tagjaiból. A céljuk nem volt más, mint hogy újraértelmezzék a metalcore paneljeit és a hardcore-attitűd vénákba történő vezetésével egy olyan kollaborációt hozzanak létre, amely a nyers mivolta ellenére is rendkívül hallgatóbarát, és nem utolsó sorban képes teret mozgatni a színpad előtti küzdőtéren. Az első korong – amely 2003-ban az Uprising által megélt egy újramasterelést és kiadást -, az Until the Day Breathes and the Shadows Flee saját gondozásban jelent meg a millennium tajtékzó évében, a szárnypróbálgatások pedig olyan sikeresek voltak, hogy egy évre rá már érkezett is a folytatás, s egyben a banda számára az epilógus. A Jhazmyne’s Lullaby – amellett, hogy a metalcore-történet egyik legzseniálisabb albumcímével rendelkezik – egy nagyon progresszív hatású hardcore-vázára építette a metalcore különböző elemeit. Persze a zenetörténethez hozzátartozik, hogy a jófiúk korán halnak, és sajnos ez most sem volt másképp. 2002 olyan viharvertre sikerült a zenekar számára, hogy mielőtt felvették volna az új lemezt és elindultak volna egy nagyobb szabású turnéra a semmiből feloszlottak. Ahogy az lenni szokott a hír futótűzként terjedt, de a srácok ahelyett, hogy végre felébredtek volna – a feltehetően alkoholos befolyásoltság alól, bár ki tudja… – sötétségből, helyette inkább igyekeztek megőriztetni a pánikot és képzeletbeli kordonokat állítani maguk köré. Hogy ez mire volt jó, az még tíz év elteltével sem derült ki. A fenti okok miatt megismerkedésünk címere hosszú kutatómunka volt: igaz, 2005-2006 tájékán még visszaugrottak a színpadra pár show erejéig, de olyan romokat hagytak maguk után, amelyeket kiadós zenerégészeti kutatások árán sikerül csak a felszínre hozni, pedig ha belenéznénk a Misery Signals bibliográfiájába ott kacsingatnának ránk, mint az eredő DNS.

Hogy konzekvensek legyünk, a forrásmegjelölésnél figyelembe kell vennünk, hogy a hardcore családfáján elég sok kicsapongó zenekar volt, de sok bandában közösek voltak azok a bizonyos progresszív hatások, amelyek szükségesek voltak a metalcore randevúra való hívásához és a szenvedélyes együttléthez. Talán nem véletlen az, hogy a Skycamefalling felmerül egy ilyen zenei levéltárazás során, hiszen a To Forever Embrace The Sun anyaga mintha csak egy központi táptalaj lett volna a 7A7P számára, de talán még fontosabb megjelölni a Shai Hulud munkásságát, amely a tizennégy éves Chad Gilbert – gondoltad volna? – vezetésével és Matt Fox szövegeivel elég komoly dolgokat vitt véghez. 1997-ben megjelentették a Hearts Once Nourished With Hope And Compassion elnevezésű debüt korongjukat, amely később az ezredforduló metalcore-jának egyik legnagyobb hatású forrásanyaga lett, így cikkünk hőseinek sem maradhatott ki az életéből. De talán a legnagyobb hasonlóságokat mégis csak a Morning Again diszkográfiájában találhatjuk. Az 1997-es Martyr számos zenekar lejátszójában dübörgött az ezredfordulón, a hardcore egyik legjelentősebb atyái már akkor extrém módon alkalmazták a metal közegét, az egyéni hangjuk is ezen a lemezen jelent meg igazán pár éves kísérletezgetés után. A nagyon személyes, rapszodikus betétek náluk akusztikus identitást kaptak, így próbáltak még inkább hangsúlyt adni a szövegekben rejlő üzeneteknek, amelyek néhol straight edge ötletekkel teljesedtek ki. A 7A7P pontosan ilyen andalító betétekkel operált, kiegészítve azt a zenei alapot, amelyet olyan zenekarok adtak, mint a már említett Skycamefalling, a Shai Hulud, vagy, hogy kicsit merészek legyünk, a straight edge metalcore egyik képviselője, a Prayer for Cleansing.

A Jhazmyne’s Lullaby ereje legfőképpen Matt Matera és Ryan Morgan gitárjátékának köszönhető – utóbbi később a Misery Signalsban is elég jól pengette a húrokat. Az igazán nagy különbség a színtér legtöbb zenekarával szemben az volt, hogy a zenei stílusokat úgy tudták vegyíteni, hogy az nem volt izzadtságszagú és nem voltak felesleges, oda nem illő elemek, amelyek zavaróak lettek volna az összhatásra. Példának okáért a sokszor káoszba átcsapó zenei összkép és a néha disszonáns ritmika nem teremtett olyan zavart, amely miatt szégyenkezni kellett volna, hiszen a szinkópa zenei értelmezése elsimította a felgyülemlett göröngyöket és lágyan, de mégis precízen ringatta a metalcore dallamokat. Ugyanez a zenei elem volt jelen az ezt megelőző cikkünk tárgyánál, a Fordirelifesake esetében is, ahol a zene még inkább kaotikus jellemvonásokat vett fel. A dallamvilág igyekszik kitölteni az előbb említett elemek járatait, főleg hardcore paneleket idéző szakaszokkal, illetve Skycamefallinghoz hasonló megoldások garmadájával. Persze egy jó bandához illően az eszköztár nem merül ki ennyiben. A mindössze kilenc tétel között közvetlenül a korong végén, zongoraverseny képében helyet foglaló címadó dal, a Jhazmyne’s Lullaby a metalcore lemezek történetének egyik – ha nem a – leggyönyörűbb lezárása. A zongorabetéthez hasonlóan itt-ott felsejlenek egyéb akusztikus betétek, mint a korábban említett Morning Again esetében – például a nyitótétel végén, az A Farewell To Perfect Score részeként, vagy éppen a teljesen akusztikus interlude, a The Afternoon andalító közegében -, amelyek később főként az emocore bandák sajátosságaivá váltak, de fellelhetőek a göteborgi death metal iskolájában is.

A hosszú, elnyújtott számok igazából egy olyan szisztematikus vonalon haladnak, hogy az egyes riffek és gitárfutamok néhai ismétlődése fel sem tűnik, mert a karakteres dalfelépítések meggátolják, hogy azokra a füleink felfigyelhessenek. Ezek fenntartására hivatottak a már vázolt kaotikus elemek, amelyek a szakaszok között építenek válaszfalat, s amelyen keresztül a lágyabb és a keményebb témák egymásba játszanak. A hirtelen jövő képenvágások nem olyan jellemzőek, mint például az Every Time I Die esetében, amely szinte villámként támad, velük szemben a 7 Angels 7 Plagues inkább hasonlatos egy átszakadt gáthoz, amely nem csak egyszer üt meg bennünket, hanem folyamatosan a korong végéig. A legszebb az egészben az, hogy ha visszatekintünk a lemezen hallottakra – amelyről direkt nem nagyon emeltem ki dalt, mert érdemes egyben hallani -, akkor üllőként vághat tarkón bennünket a felismerés, hogy breakdown hullámmal az egész lemez hallgatása alatt szinte alig találkozhattunk. A mai színtért ismerve megmosolyogtató, nem?

Lehet a technikát úgy is művelni, hogy nem állunk le irdatlan módon matekozni, s egy zenekarnak az utolsó levegőt úgy kilehelni, hogy az örökre bennünk maradjon. „You have given me a window into my own inner human spirit and it’s warmed my heart. / Like the powerless hand of a helpless child here I am afraid to touch the light I’ve felt inside.”– az ilyen szövegbetéteket még a legvékonyabb papírszívvel rendelkező emocore bandák is megirigyelnék. Nincs kétség tehát afelől, hogy Matt Mixon odafigyelt a gimiben az Oliver Goldsmith, vagy akár a Laurence Sterne szentimentalizmusát tárgyaló órákra. Érezni a sorok közt a könnyedséget, de a mégis súlyosan mély tartalmat.

A Misery Signals ezt a 7A7P által elkövetett, fülek számára készült, erősen pornográf felvételt az eddig megjelent három nagylemezén és egy EP-jén sem tudta megismételni, sőt még csak meg sem közelíteni. A két lemezükből még készült egy gyűjtőkiadás az Uprising gondozásában, az első korong Alan Douches jóvoltából kapott egy új mastert is, valamint egy új artwork sem maradt el Martin Defatte kezei által, hogy igazodjon a Jhazmyne’s Lullaby vonásaihoz. Aztán sajnos több kompakt-lángos nem jelent meg a 7A7P menzáján, pedig szívesen repetáztunk volna még egy-két kört legalább. A cikk elején felsorolt zenekarok mellett még olyan zenekarokhoz kerültek a banda maradványai, mint az Adriell vagy az elég ismeretlen xFor Death or Gloryx, s ahogy fentebb már említettem, 2005-ben újjáalakultak, éss három jótékonysági bulit is csaptak karöltve gyermekükkel, a Misery Signalsszal, Branden Morgannel (Misery Signals) a dobok mögött. Aztán 2006-ban, egy utolsó, fredericksburgi show alkalmával búcsúztak a közönségtől nyolc tétel eljátszásával, s azóta semmi hír arról, hogy egyszer újra összeállnának, akár csak pár show erejéig. Matthew Matera még alapított egy stúdiót, az American Modern Studios-t, hogy az olyan bandáknak nyújtson segítséget, mint amilyen a 7 Angels 7 Plauges is volt, és ennyi, itt véget ér a fonal az útvesztőben.

A metalcore múltját szenvedélyesen kell kutatni, pontosan az olyan gyöngyszemekért, mint a 7 Angels 7 Plagues. Persze nem vagyunk olyan szexik, mint Tia Carrere, de attól még lehetünk a metalcore elveszett ereklyéinek fosztogatói, ha másért nem, hát értetek, drága olvasóink. Remélem, felkeltettük az érdeklődéseteket a banda iránt, és tesztek egy próbát a 2001-es év, vagy talán minden idők egyik legjobb metalcore lemezével. Mi megtettük és azóta sem tudjuk elereszteni a szívünkből.