Elveszett Lemezek #5: Fordirelifesake

Tracklist:

1. 10-31-99
2. Careless Days
3. Just A Memory
4. Cross My Heart, Hope to Die
5. Four Letter Lie
6. Getting Used to Disappointment
7. Sometimes Like the Tide
8. Never Isn't Something For Everyone
9. And We Still Try

Hossz: 35:53

Megjelenés: 2002. február 1.

Kiadó: Cloud Over Head

Webcím: Ugrás a weboldalra

Eddig kivétel nélkül olyan zenekarokról volt szó a rovat millenium utáni részében, akik vagy lehetőséget sem adtak maguknak arra (Skycamefalling, RRFABL, Falling Cycle), hogy megismételjék magnum opusukat, vagy nem jött össze a próbálkozás (Calico System). Szinte lehetetlen egy közel tökéletes lemezt megismételni a metalcore korlátai közt (persze vannak, akiknek összejött: pl. Converge, Darkest Hour), épp ezért, ha az elfeledett zenekarok közt akarunk ilyen bandát keresni, akkor szemellenző le, és keresés bővítése: metalcore határterületek. A találatok közt pedig ott lapul majd ez a zenekar, akik akár az évtized legjobbja címre is pályázhatnának, miközben roppant kevesen ismerik őket, pedig két lemezzel is a csúcsra törtek.

Ha Detroit és zene, akkor egyértelműen Motown Records, valamint techno, így talán nem is csoda, hogy viszonylag kevés metalcore banda érkezik az autógyártás fővárosából – de ez mindegy is, ha már egy olyan zenekar ott alakul meg, mint a Fordirelifesake. 1999-ben született meg a banda ötlete, és a koncepció már az elejétől kezdve az lehetett, hogy valami addig még nem hallottat, valami különlegeset csináljanak, ami annyira összejött nekik, hogy gyakorlatilag azóta se nagyon akad párja az életművüknek. 2000-ben jött az első kiadványuk, egy self-titled EP, amin már egészen új dolgokat hallhatott az ember: egy technikás metalcore albumon emo hatású tiszta énektémák bukkantak fel, dallamos, lassú betétekkel, eszméletlen váltásokkal. Egyáltalán nem lehetett rajta érezni, hogy megjelenésekor a banda első szülinapi tortáján még füstölt a gyertya, amiben közrejátszott az is, hogy nem kezdő zenészekről volt szó, egy-két projektben már megfordultak. 2001 egy splitet hozott a banda életében, és bár néhányan biztos legyintenek a formátum kapcsán, a Wafflehouse* nevű társasággal közös kiadvány talán az utóbbi tíz év legjobb split lemeze volt: egy technikára és dallamokra egyaránt fókuszáló metalcore banda, valamint egy kaotikus, progresszív indie rock zenekar fogott össze fél órára. A felállás 2-2 saját dal, egy átkötés, valamint 1-1 átdolgozás volt a másik bandától, a végeredmény pedig máig emlékezetes: indie rock és metalcore egy lemezen, és mégis úgy működik, mintha ugyanazok az emberek játszanának mindkét zenekarban.

Halvány gőzöm sincs, hogy milyen lehetett az ezredforduló környékén technikás alműfajokban próbálkozni, mindenesetre Matték munkásságán abszolút az érződött, hogy bár roppant szimpatikus nekik az akkor kibontakozó „mathcore” irányzat progresszivitása, ellenben ők a metalcore-on belül egy teljesen más szemszögből közelítették meg ezt a zenét, elsősorban a dallamokra és  a szenvedélyre fókuszálva. Itt nincsenek súlyos témák, inkább valamiféle könnyed, de azért erőteljes káosz adja minden dal alapját, és ugyan tényleg érzelmes minden dal, de a zenekar legfontosabb erénye az, hogy minden zenész a maximális fölött teljesít. A hatásokat itt jóval nehezebb megtippelni, mint a Red Roses’-nál, de azért talán a zenéjüket le lehet háromszögezni:

Thursday – Waiting: bár elsőre fura lehet, hogy pont egy emo zenekar merül fel elsőként egy metalcore bandánál, de azért a két műfaj már 2005 előtt is összekacsintott néha, igaz, nem olyan elánnal, mint napjainkban. Ugyan a Thursday nem kokettált a metallal, de az „újvonalas” emocore alapjainak lefektetésében a Waiting volt az egyik legfontosabb szereplő – nem volt olyan letisztult és tökéletes, mint a Full Collapse, de sok rajongó szerint a dalokban (különösen a Porcelainben) lévő nyers szenvedélyt soha nem tudta újra felszínre hozni a zenekar. (1999, New Brunswick)

Botch – American Nevoso: sok újat nem lehet elmondani erről az időtlen klasszikusról, a Botch (avagy a metalcore Meshuggah-ja) nyolcéves pályafutása alatt olyan alapokat pakolt le, amelyekre azóta is albumok épülnek, és nem utolsósorban több más bandával együtt megalkotta a metalnak egy egészen új, máig töretlenül népszerű alműfaját, a mathcore-t. Ugyan az első két EP is jó volt, de ha a Fordirelifesake-re hatott egy Botch lemez, akkor az a hibátlan klasszikus, az American Nervoso volt. Dühös, sötét, és míg a Converge leginkább bedarálja, ez szépen felszeleteli az embert. (1999, Tacoma)

Skycamefalling – To Forever Embrace The Sun: és igen, elkéreztünk az ötödik cikkel ahhoz a gyönyörű pillanathoz, mikor is megemlíthetjük, hogy ezek az elfeledett bandák akár hathattak is egymásra. Már a korai kazettát is biztos hallották Brianék, de a hétdalos EP egészen biztosan pörgött náluk, ahogy később a közös koncert kapcsán a 10.21 is. Hogy hol lehet megtalálni a Skycamefalling zenéjét a FDLS háza táján? Ez az alternatív, új utakat kereső metalcore volt jellemző rájuk is, illetve a leállások, lasabb pillanatok is Long Island büszkeségeit idézik. (1999, Long Island)

A zenekar történetéhez hozzátartozik, hogy az EP felhívta rájuk a Forge Again figyelmét, akik ennek örömére megjelentették a splitet, valamint újra kiadták a debütáló EP-t, miközben folyamatosan turnéztak a korszak legjobb zenekarainak (Poison the Well, Thursday, stb.) oldalán. Egy helyi kiadó, a Cloud Over Head azonban megkereste a zenekart eközben, és annyira egy hullámhosszon voltak, hogy eldöntötték, a készülő nagylemez már náluk jelenik meg, a nyolc új és egy régi dal felvételei pedig le is zajlottak a megszokott Woodshed stúdióban, 2002 februárában pedig megjelent a Breathing In Is Only Half the Function, minden idők egyik legjobb metalcore albuma.

Ahogy a Return to Melancholy-nál, úgy itt is meg kell, hogy jegyezzem: a lemez nem adja magát könnyen, ellenben nem kell hozzá lelki durrdefekt, hogy feltörjük. Egész egyszerűen csak hallgatni kell odafigyelve az apró részletekre, amelyek olyan sűrűek, hogy először egy fura, csak néha kitusztuló masszának tűnt az egész album, amely aztán témáról témára szép lassan kapitulál a figyelemmel adózó hallgatónak. A kezdés nem könnyíti meg a dolgunkat, hiszen bármiféle felvezetés nélkül ránktör a 10-31-99, ami garantáltan átrendezi a modern metalcore-hoz szokott füleket: kaotikus gyorsasággal váltakozó témák, amelyek néha összeállnak, majd megint széttörnek, a tiszta ének pedig hiába van jelen, Wedge üvöltése nem enged neki sok teret. A technikás gitárjáték időről időre egy-egy kapaszkodót dob nekünk néhány „megszokottabb” dallam képében, így azért nincs szó itt teljes entrópiáról: például a szóló tökéletes mentőöv az albumhoz a metal felé közelítőknek. A feloszlás közeli állapot után a Careless Days már az elmúlt, gondtalan fiatalságot eleveníti fel némi spoken worddel, és ismét olyan témákkal, amelyekért sírva könyörögnének a terperszben bólogató breakdownkutyák: a legjobb az egészben talán mégis az, hogy olyan lazasággal kíséri őket a ritmusszekció, és olyan természetességgel tűnnek át egymásba a témák, hogy abszolút nem érezni a progresszív metalbandákra jellemző erőlködést, vagy öncélúságot. Technika és könnyedség ilyen táncot csak a Protest the Heroban lejtett az évtized során.

A Just A Memory felütése csak azért nincs díjazva, mert még senkinek nem volt annyi ideje, hogy a legjobb metalcore dalkezdésekből összedobjon egy listát: az ujjak úgy tapadnak a léggitárra, mintha valami csúnya idegi sérülésünk lenne, aztán tíz másodperc után rájövünk, hogy miért nem lesz a Guitar Heroban soha ez a zenekar. Az egyik ok (amellett, hogy már nem csinálnak több GH-t) az, hogy viszonylag ritkán szúrták magukat hernyóval és bőrnadrágjuk se volt, a másik meg az, hogy törne rendesen a műanyag a villámgyors és összetett témák közben. És nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy az egész ettől még nem lesz valami malmsteeni hokimeccs saját magukkal, a feszes alapra érkező kettős vokál, illetve a szövegek ugyanis szenvedélyt is adnak a képlethez, olyat, ami például a ‘Dillingerben sosem volt. Ezt az érzelmes vonalat erősíti a Cross My Heart, Hope to Die is, melynek akusztikus perceiben Kara Dupuy (Boys Night Out) is felbukkan, és ami úgy építi fel végjátékát, hogy azt tanítani kéne a balladaképzőben – a szövegekkel együtt: “What can I do when words can’t count the tears from my eyes?”.  A Four Letter Lie (van-e ennél emocore-abb dalcím?) az a dal, amely már az EP-n is felbukkant, és a hegedűnek is szerepet adó dalból másodjára már tényleg mindent kihoztak, a könnyedebb dallamok helyére szépen megérkezik a remek alaptéma, és a screamo ízű üvöltés is, a végén pedig Kara hangszálai újra szárnyakat növesztenek.


Just A Memory

A Getting Used to Disappointmentben uralkodik egyedül a tiszta ének hosszabb ideig, gyönyörű az, ahogy játszanak egy ennyire tömény albumon a könnyebb pillanatokkal, ahogy megmutatják őket, elveszik tőlünk percekre, majd a végén visszaadják, hogy a következő dal már valami teljesen mással álljon elő. A Sometimes Like the Tide-ban például ismét az üvöltéssel párhuzamosan érkezik meg a dallamos ének, és itt érdemes újra kiemelni a szövegeket, melyekről nekem a Boys Night Out sokszor párhuzamosan játékos és brutális szövegei ugranak be: The whites of your eyes blind blue but bind by surprise / the tired tries of trying time and through your teeth cry / lines of lies hiding under street lights fighting night time disguise / I can’t fight the butterflies trying to hide from your eyes / I lied / So long ago, you swallowed your smile to break your heart. A Never Isn’t Something For Everyone az egyik legjobb dinamikával bíró dal az albumon, de persze ezzel is játszanak a szám három perce alatt, ahogy a hangszálgyilkos kezdéssel bíró And Still We Try sem épp egy átlagos záró tétel: a hosszán és utolsó percén érezni, hogy levezető funkcióval bír, de addig erőteljesebb, mint sok zenekar izmosnak szánt lemeznyitásai.

Szerencsére náluk nem mondhatom azt, hogy csupán ennyi jutott nekik, bő félóra tökéletesség (amit aztán valamelyest csorbítottak a pocsék remasterrel), a zenekar ugyanis kiadott egy jó (Deluge) és egy felejthető (Hewhocorrupts) splitet, valamint egy második nagylemezt is: a Dance.Pretend.Forget.Defend talán negyed, vagy fél ponttal marad el elődjétől, ellenben ha valakinek ez az album nem adná meg magát, azzal még mindig érdemes próbálkoznia, ugyanis a közös elemek ellenére meglehetősen más tartalommal bír, bár a műfajkoktél maradt. Kicsit könnyedebb, nem olyan tömény, és több a kapaszkodó, de ugyanúgy zseniális és a stílus fölé magasodó remekmű lett, a mesterhármas rovatba viszont végül nem tudták delegálni magukat, ugyanis a harmadik nagylemez sosem készült el. Idén ugyan egy jótékonysági koncertre újjáalakultak, de egyelőre még ellenállnak a „reboot/remake” mániának, és nem döntöttek a stúdiózás mellett. Hogy a tagokkal mi történt az évek alatt? Brian Southall gitáros lehúzott két évet a Boys Night Outban (játszott legjobb lemezükön, a Trainwrecken is), majd átment a Receiving End of Sirensbe, hogy az Earth Sings Mi Fa Mi már vele készüljön el, 2008-tól a banda feloszlásáig pedig az Isles & Glaciersben növelte a sztárfaktort. Az énekes Matt Wedge története érdekes még, ő ugyanis még vissza fog térni a rovatba: megspórolok egy keresést, és elárulom, hogy a Rosesdead lemezén, a 2006-os Stagesen énekelt. Kivételes zenészekből állt és kivételesen jó lemezeket adott ki a Fordirelifesake, akik a technikás, illetve a dallamos, szenvedélyes metalcore, vagy akár a metalos emocore rajongóinak kedvencei közé is befúrhatják magukat. Vétek lenne kihagyni, mert ilyesmit se előttük, se utánuk nem csinált senki, és ezt ma ebben a műfajban tényleg csak 2-3 zenekarról lehet elmondani.