Elveszett Lemezek #4: Calico System

Mai boncalanyunk, a Calico System 1998-ban született a metalcore egy elveszett, „neandervölgyi” ösvényén és a köldökzsinór elvágása után nem is tartotta meg annak minden génekbe kódolt, tipikus tulajdonságát, igyekezett az irányzat egyéni megvalósítását az asztalra helyezni. A két, SGM Records gondozásában megjelent EP közül az alig 20 perces Love Will Kill All című kiadvány jelentette a későbbiekben a The Duplicated Memory vázát, amely végül első nagylemezként már az Eulogy Records szárnyai alatt jelent meg 2003-ban. A zenekar stílusjegyei kis mértékben elszakadnak a tiszta metalcore-tól, azonban ez valamilyen szinten érthető is, hiszen a tengerentúlon a nyugati és keleti „tömb” tartott létrát a fokokon való felemelkedéshez. Az USA szívében nehéz volt tájékozódni, nehéz volt igazán befolyásos társat találni, aki bakot tartva irányt mutat a zenekarnak a metalcore felsőbb szintjeihez, így annak talaján építettek egy zenei építményt, amely szétzúzza a kőbe vésett szabályokat. Az egyéb zenei útvonalak felfedezésére kidolgozott ablakok pedig szép kilátást biztosítanak egy igazán sokoldalú banda látképéhez.

Az elsősorban metal és hardcore elemekkel operáló zenekar nem félt a turnétársak által fémjelzett stílusokból elcsenni innen is, onnan is egy-két szeletet, és azt visszacsatolni a saját zenei közegébe. Így jelent meg többek között az emo(core), a (hardcore) punk és a groove is a zenei palettán. Azonban mindennél érdekesebb a kortárs és – később – ugyancsak Eulogy Records égisze alatt maradandót alkotó This Day Forward befolyása. A TDF a poszt-hardcore és az emo egy sajátos keverékét játszotta és pontosan valami hozzá hasonló hangulat és érzelmi világ csapódik le a The Duplicated Memory dalcsokrán. A Kairos EP és egy hangyányit az In Response karakterisztikái itt-ott felfedezhetőek a korongon, még ha nem is olyan nagymértékben, de talán ez köszönhető a zenekar „hibrid” jellegének, amely több helyről is táplálkozott. Azonban ezeket a forrásokat igazán nehéz megállapítani, hiszen ember legyen a talpán, aki egy turmix elfogyasztása után felsorolja az összes hozzáadott alapanyagot. Így bekötött szemmel kutathatunk egy sötét teremben a zenekar „zenei családfája” után, mindezt sikertelenül. Einstein barátunk sem véletlen mondta egyszer azt, hogy: „A kreativitás titka az, hogy ügyesen titkold el a forrásaidat.” – ő meg aztán tényleg ritkán tévedett. A metalcore relatív.

Talán ez a zavaros egyveleg is magyarázatot szolgálhat az album címére, amely igazán különös és hosszú elmélkedésre adhat okot. Talán a dalszövegek soraiban megbúvó emocionális töltetek sugallnak meg hozzá valamit, amelyek főként a beteljesületlen szerelem, az elutasítás köré csoportosulnak: „Everything rise and fall, you say what you mean / Resisting my love, I show you all you cannot see / You say everything fails in time / Love will kill all.” – a vezérdalban üvöltött üzenet felismerése talán választ ad arra, hogy mit is jelent a korong címe és nem mellékesen a Two Lovers and a Tower átvezető, interlude szerepkörben. Ez a bizonyos torony végigkísérti az albumot, egy áthatolhatatlan fal a szerelmesek közt. Igazán a felejtés lenne a válaszható út, a múlt és egyben a jelen eltemetése, jobb kilátásokkal: „Ready or not, you’re buried / Room with a view. From with a view” – hangzik a Room With A View tételben, amely azonban magában hordozza az őrületet is: „I can’t fake my memories, I can’t fake my memories”. Minél jobban el akarunk valamit/valakit felejteni, az annál inkább az elménkben marad és felerősíti a tudatot a felejtendő létezésére. A cím, a „The Duplicated Memory” talán ennek az érzésnek a kifacsart szimbóluma, talán egy meghökkentő kérdőív, amelyre csak a lemez tartalma adhatja meg a strigulázandó válaszokat.

Mindenesetre elrugaszkodva a lemez jelentéstartalmától, Kevin Gerdes és Alan Hessler munkája alatt a TDM megszólalása magával ragadó, megágyazza a szenvedélyt a dobhártyáinkon. Ehhez nyújt segítséget Mark Owens vokáljátéka, amely nem vall szégyent egyik tételben sem. A dallamfelépítés, valamint a tiszta vokál és az üvöltés váltakozó feltűnésének koreográfiája az évezred eleji emocore anyagokat juttathatja eszünkbe, ugyanakkor az It’s Fair To Say esetében egy kis nu-metalos utánérzésre is felfülelhetünk. Ilyen előadást követően az ember egy színházban biztosan visszatapsolná még egy újbóli meghajlásra a korongot, egyszerűen hallgatatja magát még a keményebb, „true” metalcore fanok lejátszóiban is, pedig jelen cikksorozatunk egyik, vagy talán legkönnyedebb lemezéről beszélhetünk. A súlyosabb darabok kedvelői a lemez második felében fognak elveszni, főleg a Blood of Diary tekintetében, vagy említhető az album zárótétele is, a Soft Lips And Headstones, amely a TDM legerősebb tétele olyan epikus végítélettel, hogy feláll a szőr a hátunkon, még akkor is, ha nincs.

Aztán ennyi volt. Történt valami, ami miatt a srácok az addigi koncepciójukkal szembe mentek és az addig felépített egyediségüket kidobták azon a bizonyos ablakon, amit a cikk elején is említettem. 2005-ben a They Live csatlakozott ahhoz a közönyhöz, amit addig a színtér magára öltött, nem is bírt már kitűnni onnan- senki sem vette észre, sőt ha mégis, akkor is inkább csak lesajnálták. Úgy járt, mint a kaméleon a farönkön, akit nem vesznek észre és lefejelik, igazán kár, hogy Budapestre ekkor jutottak el, és nem korábban (2006 áprilisában játszottak a Silent Drive és a Hurt Process előtt a Süsiben). Az MTV-s klippremier is hatalmas öngól volt, de az igazi vesszőfutás csak ezután következett be: a tagcserék kimondták a zenekarra a végítéletet, az Outside Are the Vultures már meg sem közelítette a korábbi kiadványaikat, ráadásul még a nevüket is meg kellett változtatniuk The Calico Systemre egy Calico System nevű céggel való, névbeli szembenállás miatt. Aztán az ’Outside megjelenése után egy hónappal fel is oszlottak, akkor, amikor senki sem számított rá.

Nehéz diplomatikusan nyilatkozni olyankor, amikor egy olyan zenekarral történik meg az ilyen vesszőfutás, amely többre volt hivatott, hiszen úgy játszotta a metalcore-t, ahogy előtte és utána senki sem. Kevés olyan bátor zenekar van, amely a metalcore kifestőkönyvét nem csak az alapszínekkel „fertőzi”, hanem több dologban gondolkozik. Ez hatalmas hiba és ezért is van jelenleg ennyi szenny a színtéren, mert mindenki a paneleken mozog, mintha attól félnének, hogy azon kívül aknára lépnének, pedig ez nem így van. Valamilyen szinten viszont egy kicsit öröm, hogy Dr. Jávorkúti Ádám kollégával a boncolás után kiállíthattuk a bandáról ezt a halotti bizonyítványt, hiszen így mindenki kilátogathat a sírjukhoz, amelyen sajnos száradnak a virágok… öntözzétek meg őket egy hallgatással, legalább!