Elveszett Lemezek #26: Overcast

Talán magyarázatra is szorul, hogy a nagyrészt 1999-2006 időtengelyen mozgó sorozat miért a legvégén ugrik vissza két évet, és így miért is nem esik szó olyan bandákról, mint az Acme, a Nostromo, a Candiria, vagy épp a Kiss It Goodbye? A magyarázat egyszerű: egyrészt amikor elkezdtük ezt a rovatot, úgy terveztük, hogy az év végéig tart majd, így pedig limitált számú vasárnap állt a rendelkezésünkre, másrészt az Overcastot sem feltétlenül saját maga delegálta. Hogy akkor miért is esik szó egy „másik éra” szülöttéről? Ennek egyik oka a fentebb is említett Aftershock, melynek hatása a modern metalcore-ra tagadhatatlan, így megemlítésük kötelező volt, viszont volt annyira közeli viszony a két zenekar közt, hogy ha cikket kap az Aftershock, akkor nagyon csúnya lenne az Overcastot kihagyni. A másik ok talán triviálisabb: ha nincs az Overcast, akkor valószínűleg nincs Killswitch Engage, és nincs Shadows Fall sem, márpedig a 2000-es évek elején a metalcore nagyrészt róluk szólt.

Ahogy fentebb említettem, hihetetlenül régen alakult a zenekar, ami egy évvel a Converge megszületése után, 1991-ben hozta össze Brian Fairt, Mike D’Antoniót, Pete Cortese-t, Scott McCooe-t, és Jay Fitzgeraldot egy bostoni garázsban. A srácok 1998-ig zenéltek együtt, és nem fukarkodtak a kiadványokkal, hiszen már rögtön 1992-ben egy 7”-csel jelentkeztek, majd be is futott két évvel később a debütlemez, az Expectational Dilution, ami egy meglehetősen kellemes thrash metal lemez volt, de még elég messze állt attól, ami miatt az Overcastra emlékezni érdemes 2011-ben. Néhány 7” után azonban megjelent tizennégy évvel ezelőtt a Fight Ambition to Kill, és gondoskodott arról, hogy az előző évtizedben a dallamos death dallamoktól idegenkedő arcok is metalcore-hoz juthassanak. Hosszan lehetne fejtegetni, hogy mégis ez mit jelent, de elég elindítani az Apocalypse Upon Us-t, és D’Antonio basszusintrója után arcon is csap minket a felismerés, hogy ez a zenekar egyformán sokat jelenthetett mind a Bloodjinn-nek, mind a Lamb of Godnak, és a God Forbid se a fürdőkádban jött rá, hogy mit is fog játszani évekig. A lemez ugyanis nem más, mint az a thrash metal adag a metalcore vérében, ami a NWOAHM felét szülte, és aminek a hatása egy-két zenekaron máig tetten érhető, mert a „thrashcore”-t játszó zenekarok igen alacsony százaléka tekint vissza a Corrosion of Conformity-ig, vagy a Suicidal Tendencies-ig, a legtöbbjük érezhetően az 1997-es év sztárlemezét pörgeti körbe és körbe. Ez nem is véletlen, a kilenc dalban ugyanis minden megvan, ami majd’ másfél évtizeddel ezelőtt egy kiadós arconcsapáshoz kellett: a modern metal egyik legjellegzetesebb üvöltése, böszme thrash riffek, a megszokott reszelések, és az egésznek újrajátszási értéket adó váltások, hetfieldi pillanatok. Brian Fair folyamatosan acsarkodik a mikrofon mögött, hogy aztán mértékkel, de néha átmenjen Metallicába, és úgy színesítse a dalokat, de ennek és annak ellenére, hogy ő lett később a tagok közül a leghíresebb, mint a Shadows Fall énekese, ez a legtöbb metalcore koronghoz hasonlóan szintén egy gitárlemez. Ugyan nem kapunk akkora érrepesztő szólókat, mint amilyeneket a SF gitárosai hoztak össze, de a később rövid ideig a Killswitch Engage-ben is megforduló Cortese és McCooe úgy tudott megírni egy thrash metal lemezt, hogy az egy percig ne legyen unalmas (ezért persze főként nem a metalos témák, hanem a hardcore punk elemek és a pl. a Styrofoam Death Machine-ban helyet kapó színesítő dallamok felelősek). Nehéz lenne kiemelni olyan dalt, ami önmagában visszahívja a hallgatót egy következő körre, de az album atmoszférája (sokan devilcore-nak nevezték őket, bizonyára ennek a Dawn of the Dead bevágás volt az egyik oka) van annyira addiktív, hogy azok, akik szeretik a Shadows Fallt, netán egyszerűen csak a thrash metalt, azok ne tudják egyhamar megunni.

Az Overcast bizonyára még többre vihette volna, de egy évvel a lemez megjelenése után feloszlottak, hogy aztán Fair csatlakozzon a Labonte-ot kitessékelő Shadows Fallhoz, és a többiek is csatlakozznaka kisebb-nagyobb zenekarokhoz. 2008-ban azonban újjáalakultak egy koncert erejéig, a Metal Blade pedig meglátta az eseményekben a lehetőséget, és kiadott egy Reborn To Kill Again c. válogatást kettő darab addig nem hallott dallal (az Of One Blood exkluzivitása mondjuk egyenlő volt a nullával, mert már hallhatta a nagyközönség a Shadows Fall második lemezén). Annak ellenére, hogy a maguk idejében meglehetősen ismert zenekar voltak, mára nagyon elfelejtődött a nevük, pedig számos mai kedvenc nekik köszönheti a hangzásvilágának egy bizonyos részét, és már önmagában emiatt érdemes meghallgatni a munkásságukat, a többi győzködést pedig a jó dalok majd úgyis megteszik helyettem.