Elveszett Lemezek #25: Undying

Tracklist:

01. Echoes
02. Tears Seven Times Salt
03. The Company of Storms
04. Fallen Grace
05. The Coming Dark Age
06. Born Again
07. A Desert in the Heart
08. Formal Absences of Precious
09. Of Masks and Martyrs
10. The Cry of Mankind (My Dying Bride cover)

Hossz: 32:18

Megjelenés: 2000. október 17.

Kiadó: Good Life Recordings

Webcím: Ugrás a weboldalra

Sorozatunk végéhez közeledve először is szeretném megköszönni, hogy velem tartottatok, ugyanis ez a cikk lesz az én tollamból az utolsó, amely elkalauzol benneteket a metalcore hőskorába. Az elveszett lemezek sorozat társírójaként úgy gondolom, hogy nagy tettet hajtottunk végre azzal, hogy belevágtunk ebbe a kalandba, amely a figyelmet, s egyben a tágabb közönséget elkerülő metalcore anyagok bemutatását szentelte küldetésének. A hosszú, szinte minden részletet kibontó cikkek remélem elnyerték a tetszéseteket, s olyan információkhoz jutottatok, amellyel pontosabb, s egyben szakmaiabb rálátásotok lett a metalcore elmúlt évtizedes irányvonalára, az egyes válfajok közti kavargásra, illetve a különböző műfaji határok átlépése után az ékkövek kicsiszolódására. Utoljára egy olyan zenekart hagytam a vitrinemben, amely mérhetetlen űrt töltött be zenei jellemfejlődésem metalcore iránti elvágyódásában, ugyanis nem keveset hajtottak végre, minthogy többek között miattuk is kezdtem el hallgatni a műfajt, s miattuk tolódtam el később a svédelt metalcore világa felé. Sorozatunk felvezető hírében már mentek a találgatások, hogy mégis mely zenekarokról lesz szó majd a hónapok során, de meglepően tapasztaltam, hogy az Undying neve fel sem röppent, pedig azt hiszem az egyik legzseniálisabb banda a metál történetében, csak volt egy olyan problémájuk, hogy az At History’s End című anyagukkal – irónia? – képesek voltak teljesen szétverni a The Whispered Lies of Angels által felvezetett potenciált, erőt és energiát. Így utolsó metalcore cikkemben az Undyingot szeretném bemutatni nektek, azt a zenekart, amely az elsők között teremtett kapcsot a hardcore dallamosítása, a metalcore panelezése, valamint a svédelt témakörök beépítése között. Helye a sorozatban megkérdőjelezhetetlen.

A BANDA

1998. Olyan bandák alakulásának az éve, mint az Underoath, Unearth, Atreyu, vagy akár említhetném – igaz kicsit visszafogottan – Bullet For My Valentine-t (igaz ők Jeff Killed John néven alakultak) is. Egy olyan év, amely a metalcore jellemfejlődésének egyik fontos bölcsője, s egyben North Carolina egyik üstökösének a fogantatási színhelye, az Undying ugyanis a fenti veretes névsort gazdagította 1998-as világra jövetelével olyan bandák tagjaiból, mint a Day of Suffering, Prayer for Cleansing és Catharsis (róluk a túszszedés művészete című rovatban értekeztünk) . North Carolina metálszínterétől függetlenül a skandináv értékek, zenei mozgáskörök beágyazását pártolták, így a rendkívül dallamos gitárfutamok abszolút simulékonyan ivódtak a hardcore masszába, amelyet a keleti park hagyományőrzése követelt meg. Az eredeztetés nem is lehet véletlen, hogy az At The Gates, de a ’90-es évek hardcore (Catharsis) vonulata ugyanúgy panelszerepkört kap, hiszen önmagában nem állna meg a lábán egy svédelt kohézió, az unalomfaktor riadalma mindig felütné a fejét. Carolina underground világa akkortájt egy színes egyveleget alkotott, metál és hardcore csapatok a DIY égisze alatt kemény munkával lapátolták maguknak össze azt a kevés elismerést, amennyit kaptak, az Undyingnak így hatalmas szerencséje volt azza, hogy a Fifth Coulmn Conspiracy leigazolta őket, s kiadta a This Day All Gods Die című debüt EP-t, amely végre meghozta a sikert, két nyomást is megért. Ezután figyelt fel rájuk az akkoriban rendkívül elismert Goodlife Recordings, amely nem is tétlenkedett sokat és leigazolta azt a bandát, amely az egyik legszenvedélyesebb metalcore zenét játszotta a tengerentúlon. A kemény és eszeveszett munka gyümölcseként megjelent a The Whispered Lies of Angels nagylemez – meg még előtt egy split az Unearthel -, amelyet természetesen gazdagon állomásozott turné követett, így egyre nagyobb népszerűségnek örvendett a csapat a keleti partok mentén, azonban egy torok közbeszólt, még a tökéletes beteljesedés előtt. Timothy Rogan, a banda vokalistája ugyanis egyre inkább fájlalta a torkát, s gondozott okozott számára a mérhetetlen fellépési kényszer is, amely az akkori bandákat sújtotta. A nyomás alatt összeroppant srác így elhagyta a bandát, sűrű kételyek között hagyva a csapat tagjait a hova tovább kérdésében. A keresés tetemes energiákat emésztett fel, mert a csapat újra mozgásba akart lendülni, azonban nem igazán volt szerencséjük a férfihangokkal, így érdekes döntés született. A mocskosul fiatal, mindössze tizennyolc éves Logan White lépett a színtérre, aki azután dominaként töltötte be a mikrofon mögött a vokalista szerepkört. A csaj elképesztő energiával ordított, csúszott-mászott a színpadon, szinte megbabonázta a közönséget, s később választ adott a kérdésre, hogy legitim-e a metalcore-ban a férfi vokált nőire cserélni. Igenis az. Az új felállás egybeforrása után a One Day Saviorhöz került a banda, amely újra kiadta a régi anyagaikat. Azonban itt jött a fekete leves, ugyanis az előjelektől eltekintve egy elhibázott döntést hoztak akkor, amikor Bill Korecky (Terror, Integrity, Keelhaul, Mushroomhead, Catharsis, Incantation stb.) urat választották meg producernek, új lemezük elkészítéséhez. Az At History’s End igaz folytatta a hardcore-tól részben megszokott kissé aktivista, néhol politikai, illetve társadalmi gondolatokkal tűzdelt szövegvilágát, azonban zeneileg erőteljes visszaesést mutattak, a gitártémák egyszerűbbé váltak, s jobban előretörtek a keményebb elemek, s háttérbeszorultak az addig nagyon addiktív részletek, főként a harmónia, amely addig átitatta magát a bandatagokon. A sok tagcserén átesett zenekar végül 2006-ban oszlott fel egy helyi show után, az akkor még mindig csak huszonegy éves Logan pedig talán a legnagyobb vesztesége lett az egésznek, hiszen az underground kultúrkör egyik legkarakteresebb és egyik legjobb énekese is volt egyben.

A LEMEZ

A már több mint tíz éve megjelent The Whispered Lies of Angels váza alapvetően a Catharsisban keresendő, a legendás hardcore zenekar két tagja is az Undyingban támadta tovább a rendszert, a politikai szennyet, s a mérhetetlen igazságtalanságot. A hardcore dallamosítása remekül működött egy évtizeddel ezelőtt, s alapvetően a metál beékelődése sem volt váratlan, de ahogyan már megírtuk, ez a frigy akkor működött igazán, amikor az „európai” dallamos death metal vonal megjelent a koncepcióban. Az Undying sem bízta a véletlenre a dolgot, s az elsők között – 1998-ban! – megkezdte ennek a hibrid zenei találkozásnak a kidolgozását, amelynek kiteljesedésére még éveket kellett várni. Az agresszív, főleg technikai elemekre építkező zenei közeg egy markánsabb vonalát fedezhettük fel az Undying magnum opusában, nem visszakoztak a szenvelgős death metal használatától, így elsők között próbálkoztak ebben a tekintetben az öreg kontinens értékeinek az amerikai hardcore vonulat erényeivel történő vegyítésével. A gitárfutamokat a jól bejáratott szaggatások kísérték, jól kimért breakdownokkal, a bridge-be épített kavargásokkal, gitárjáratásokkal, valamint néhol a poétikai szintű szövegekhez passzoló intermezzókkal. Így mindenképpen egy nagyon ötletes lemezzel van dolga a hallgatónak, amely nem akaródzik unalomba fulladni, bárhogyan is vonzatfaktor ez a szó a metalcore tekintetében. Nos, a letűnő évtizedben ez még nem volt beszédtéma.

Az Echoes nem sokat hagyja az embert mélázni, hiszen egyből mintha csak At The Gates gitárfutamok özönlenének ránk, a skandináv death metal magasiskola színe-java képviselteti magát egyből. S az alapvetően dobproblémákkal küszködő közeg egy heves, tétovaságot nem tűrő eszeveszettségben tör ki: „Echoes of mesopotamia / a whispered disease that left us on knees / too weak to stand upon / this empire nature’s purity revealed / wave the sword of science, keep the truth concealed”. Egymást érik a magvas, társadalomkritikát központosító gondolatok, a kollektív önostorozás: „Sip poisoned wine from the chalice of one culture’s way /down the highways of progress we’ve paved”, „Death to the wisdom of the ancients / five hundred generations – now it seems we are forever lost / like priests cloaked in dominion’s robes.” A Tears Seven Times Salt instrumentális intermezzóként kíván kapcsolatot teremteni a lemez további folyamában, kiemelve a zenészi képzettséget is, amely a zongorabetét és a gitárjáték szimilaritásában csapódik le, az átvezető érzékenységét szimbolizálva. Ezt követően a Company of Storms már egy markáns bestiaként támad az arcunkba, az ikergitárok fajsúlyos riffelésével tiszteletet kiváltva a tánctéren. Az In Dying Days kritikában már beszéltünk arról, hogy mennyire érdekes jelenség lehet az ordibálások között megejtett elbeszélések használata, ez a paraverbális jelenség kiválóan tudja rendbe szabni a folytonos struktúrát, s az ének terén is egyfajta szaggatást elérve friss elemként lecsapódni. „I felt the frigid blood in my veins grow still / like winter’s paralyzed streams / as the soil beneath our feet gave way / to iron and asphalt dreams.” – az elbeszélt verzék az Undying esetében is megjelennek, szavatolják a frissesség fenntartását, valamint a monotonitás elkerülését. Természetesen, ha csak death metál elemekből állna a lemez, akkor elég nagy gondban lennénk, de szerencsére a Fallen Grace szavatolja, hogy a hardcore véna még mindig tüzesen lángol, s mocskos nagy káoszt képes teremteni, amellett, hogy az eszeveszett tempót alig tudjuk lekövetni. Gyakorlott hallgatóként persze nem érhet meglepetésként, hogy egy andalító intermezzót helyeztek el egy elbeszéléssel felvezetve a tétel folyamatában, az elemek azonban talán visszaköszönőnek hathatnak a második instrumentális dal után.

A The Coming Dark Age-ben morálisan pólust vált a lemez, s egy sokkal súlyosabb, kegyetlenebb hangvételre áll át, ugyanakkor erőteljesebben kezdenek dominálni a breakdown gözekbe mártott elemek, a Born Againnél ugyanezt érezhetjük mindössze azt leszámítva, hogy a dallamos death metal tételek itt újfent megjelennek a gitárfutamok sokaságában. „Where the footsteps of one culture tread / the righteous still sing / as we march to the tune of “humanity’s” hymn / a restless night awaits the dawn of a silent spring / our mythos and this way of life / have led us astray – disconnected / we’ve stepped outside the circle and into the reign.” – szinte érezni a társadalmi katyvaszban való mérhetetlen csalódottságon. Ezért is volt olyan unikum a banda a színtéren, hiszen az emberi érzelmek helyett, tömegek problémáival foglalkoztak, ami megsüvegelendő. Azonban itt tréfál meg bennünket a Desert In The Heart, amely a metalcore történet egyik legpoétikusabb alkotása, hiszen költői képei, egyedi ábrázolásai mélyen körbejárják az elveszettség, az egyedüllét, s a halott szerelem okozta fájdalmat. „She tells me dark secrets and grim tales of regrets / she tells me: love is not lost, it dies like all things do / buried in the backyard where a lone dove cries.” A szenvelgés egy lemezközi intermezzóban tovább folytatódik, a Formal Absences Of Precious Things újra visszahozza a korábban bevetett instrumentális folyamot, újra előkerülnek a zongorabetétek, hogy kicsit csitítsák a felgyülemlett feszültséget. Itt lép be a dalcsokor utolsó önállóan megalkotott tétele, az Of Masks And Martyrs amely visszahozza az album elején bejáratott panelsorozatot, s tisztázza, hogy miért is ekkora klasszis ez a lemez. Brutális terjengés, vad szenvedélyek, tépett ritmika, egyszerűen minden a helyén van, ráadásul a szöveg is egyre inkább lépcsőzetesen építkezik, leltárt képez a fájdalmakból („…and all the words we will not write / and all the dreams that die tonight / and all the love in hearts grown cold / and all the beauty never known”), s egyre jobban tudatosítja, hogy miért is van helyen a hardcore/metalcore/death metal alkotta triumvirátus szerelemgyermekének a műfaji leágazódások között. A lemez végén felszólaló, hagyományőrző My Dying Bride feldolgozás sok zenekarral ellentétben nem egy eredetit másoló tribute dal, hanem egy saját felfogás szerint újragondolt, hosszú vezeklés a ’90-es évek metálja előtt saját atmoszférájukban. Vezekeljük előttünk mi is, mert ez a zenekar minden kis rezdülést megérdemel, amelyet feléje tulajdonítunk. Béke poraira.