Elveszett Lemezek #24: Endthisday

A BANDA

Hőseink 1999 novemberében hajtottak végre puccsot a szabadidejük ellen, amikor is Milwaukee hardcore mezején kívánkoztak Endthisday név alatt pusztítani a skandináv metal sztenderdek alkalmazásával. A göteborgi melodeath iskola feszes, dallamvonalakra küzdött gitárfutamai kiváló táptalajt szolgáltak az ambíciózus hardcore/metal törekvésekhez, amelyek akkor éledtek világra igazán kimagasló intenzítással, amikor a hardcore dallamosítása révbe ért, s szintet lépett. Ebben a zenei közegben egyszerűen minden klappolt ahhoz, hogy egy végtelenül elhívatott banda energiadús zenei szemlélete kiteljesedhessen. 2000 márciusában már rögzítették is az első demó felvételüket, amely tételeivel úgy képen vágta a hallgatót, hogy a még meg sem alakult As Hope Dies is kereste az állát. A történethez hozzátartozik, hogy a zenekar eredetileg két vokalistával alakult meg, azonban „két énekes nem fér meg egy Endthisday-ben” címszó alatt Matt Mixon otthagyta a bandát, hogy hozzásegíthesse a világot a 7 Angels 7 Plagueshez. Így az első demó felvételt – amely kifogástalan debüt volt – már nélküle vették fel egy új gitáros, valamint basszer társaságában. A követkő hónapok így a lázas turnéval teltek a nyugati parton, ahol sikerült a közönséget teljes mértékben kiszolgálni, valamint a helyi szcéna hardcore/metal illetőségeivel remek kapcsolatot kiépíteni – az Undyinggal például remekül összekoccantak, egy turnét is lenyomtak kettesben -. Az első demóból még elpasszoltak cirka 500 darabot, mielőtt nekiláttak volna az új dalok megírásának, s felvételének. 2001-re váltottak még legalább kettőt előre, s a néhol felbukkanó komorságot, most még agresszívabb és intenzívebb kitörésekre cserélték, zenei jellemfejlődésük dinamikus pályára állt, s a munkaasztalon fekvő daloktól sem várhattunk mást. Nem is tévedtünk. 2001 júliusában átlépték a stúdió ajtaját, hogy az Only The Tears of Angels Will Reveal Our Sorrow anyagával kilépve mérhetetlen pusztítást hajtsanak végre a nyugati, délnyugati, majd később a keleti partoknál, ezzel is kihajtva maguknak egy remek szerződést a Lifeforce Recordstól. A végső debüt anyagra egészen 2002 augusztusáig kellett várni, amely Sleeping Beneath the Ashes of Creation név alatt örökre beírta magát a metalcore történetébe. Majd a megjelenés után – szinte a semmiből – egyéni, szociális problémákra hivatkozva feloszlottak. A magnus opus viszont fennmaradt.

A LEMEZ

Sorozatunk metalcore kultúrtörténeti vizsgálódása már eljutott egy-két olyan zenekarhoz, amely a melodeath magával ragadó, harsány lendületét vette kezéhez, s így a Stockholmból egészen Göteborgig költöző vonalat alapvető forrásának tartva kívánkozott meg az alkotás lehetőségével. Az Endthisday leginkább az As Hope Dies cikkben megismert svédelt, skandináv gitárfutamokat valamint dallamvilágot – elég csak az At The Gatesre gondolni, hogy miről is van szó -, illetve a metalcore vázán a helyi hardcore kultúrkör – elsősorban a 90-es évek közepén megismert – hagyományait szem előtt tartva, egy dallamosított hardcore közeget jelenített meg. De érezhetünk egy kis thrash kicsengést is néhol-néhol, amely talán a distortion pedálhasználat egyik velejárója, ezzel ugyebár márt találkozhattunk az If Hope Dies esetében is, ahol a thrash és a melodeath jól megfért egymás mellett. Az Endthisday tudatosan használta ezt a palettát, így talán nem is meglepő az elsősorban sebességre központosító atmoszféra, azonban ők is megbontották néhol bizony kemény szaggatásokkal, breakdownokkal a tételeket, hogy ne vegyen lineáris lejtmenetet a számok burjánzó sora. Ezért is meglepő, hogy hirtelen halállal távozott a zenekar, hiszen ebből eszmefuttatásból is leeshet, hogy a szenvedélyes, instrumentális lebegtetés, amely megjelenik a tételek megvalósításában, illetve a rendkívül emocionális szövegkörnyezet költői tételei mind-mind magukban hordozták a potenciált. Az Endthisday mégis távozott.

„Playing god and pointing fingers in every direction / but our own is a beautiful way to live. / Creating heavens out of ashes / and reaching towards the sky with every pedestal possible. / We’ve taken two steps out of a thousand. / One small step towards understanding / and one giant leap towards murder.” – hangzanak el az A Eulogy On The Lips Of The Dead bevezető sorai, szinte a zenekar drasztikus jövőképét vizuálva. A gyors svédelt témakör már itt a legelső sorban megjelenik, apró hardcore áthallások közepette, amelyek főként a vokál tónusjátékban jelennek meg, de érezhetően dominálnak a breakdownok által közvetített szaggatások is, egyfajta paneltengerben megjelenítődve, tudatos dallamfelépítés közepette. Egymást érik a költői önkifejezések: „This is beauty with a gun in its mouth”, „Mother, this is a sign of our gratitude./ Ripping the umbilical in half before conception.” Az ember vár a pillanatra, hogy a terjengés egy sóhajt vessen, s levegővételhez juthasson a hallgató, azonban az alig-alig érkezik meg, így generálva koherens darát, némi lágy inzultálással. A Killing in the Month of July egy remek példa arra, hogy hogyan kell egy metalcore számot felütni, a padlót meg összetörni: sisteregnek a dobok, nyújtódik az atmoszféra, s a metalcore alapvető paneleit felhasználva dominálnak az As Hope Diesban hallott kemény melodeath panelek. Az ember csak a cinhasználattal nem lehet kibékülve, néhol zavaróan szólalnak meg, s így könnyen elhaladhatnak mellettünk a sanyargó kifejezések: „Alone I stare at the hallowed life accumulating in my hands. / Forever is just their passive word to describe / this unholy nothing that’s been left behind.” Csak úgy burjánzanak az érzelmek, s telítődnek a vénák, majd a végső kijelentés teljesen padlóra vágja az arcokat: „A burning past I will abandon to just live with relief / but with three chosen word I slit my own throat.”A srácok azonban az első két zseniális nótával csak bemelegítették a pitét, ami ezután következik, az garantáltan át fogja melegíteni a metalcore fanok szívét. A Lily White And Blood Red az egyik legzseniálisabb metalcore tétel a műfajtörténetben, költői megfogalmazása olyan metaforikus, s költői képekben gazdag, hogy újra kell gondolnunk a metalcore sztenderd szövegvilág legitimáltságát. „The blossoms have opened and we transpire / parting the pedals with thick fingers. / Rising like a swarm of insects from the garden. / This is devastation in tune. / Thousands of bodies with one universal heat beating / through the ribcage. / These thorns will carve our eyes / and these flowers will enshroud our souls.” hangzanak el a bevezető sorok az intenzív zenei perpatvarban, amelyben egymás érik a témaváltások, a sebességben történő vékony áthajlások, igazgatások, s a dallam központosítottságával érvényre juttatják a költői mondanivalót. Természetesen a breakdownok figyelmes illeszkedése sem maradhatott el, így a verzéket kiltöltő gitárfutamokat, a kemény vokáljátékhoz illeszkedő breakdowntenger tölti ki, higgadt, mégis férfiasan szőrös megvalósítással. „You closed your eyes and kissed the flames, floating into the sun with open arms.” – a képek pedig csak egyre erősödnek a zenei intenzitás mellett, ezzel is felemelve az Endthisdayt a legzseniálisabb metalcore bandák közé.

A soron követkő Cursed Be The Blessed az egyik legkegyetlenebb tétel a lemezen: „Awake into a dark horizon / where our childrens’ fingers / drip in the blood of their creators.” A Falling Cycle, illetve As Hope Dies lemezen hallott, masszív, dallamvilág tekintetében egységes, jól bejárható pályát bejáró ívek a lemez talán legdurvább, s legvérmesebb énektémáival párosulnak. Jól érvényesülnek a hardcore stílusjegyek is, valamint egyre inkább őrlődnek a breakdownok, ahogy azt egy ilyen témaközpontú dalnál az ember elvárná, főként, ha olyan epikus kibontakozásban akar a tétel végződni, mint ez a dal. Természetesen egy ilyen szintű döngölés után az ember – s a lemez is elvárja is – elvárja a lassítást, a lemez közepén az átvezető szerepét betöltő Pale a második demófelvételről a To Serenade And Consume című tételt idézi, ahol először kísérletezgettek a lassabb témák vívmányaival. A következő három dal (Behind A Veil of Tears, The Forsaken – a második demóról átemelve -, Silenthy Chocking On Her Regret) kiteljesítik teljes mértékben a 2000-es évek elején éledő metalcore vívmányok színe-javát. A The Forsakent leszámítva egy sokkal nyersebb, szaggatottabb hangvételben szólalnak meg, ahol sokkal inkább a hardcore beágyazódó metalcore stílusjegyek dominálnak, mintsem a jól bejáratott melodeath tételkörök. Egy újfajta arculatot mutatnak be, s ezzel elérik azt is, hogy a lemez hosszútávon ne legyen vontatott, a Pale atmoszférikus átvezetése egy olyan töréspont, ami az Endthisday esetében jól sül el, ez pedig ritka. Persze ez köszönhető annak is, hogy a The Forsaken, s a lemezt lezáró Come Eternal – igaz ez csak részbem, de – visszatér a melodeath elemek alkalmazásához. A The Forsakenben megfigyelhetünk az ikergitárok szerepvállalásában egy apró kis szinteződést, emellett olyan riffek játszanak egymásba, hogy az ember képe leszakad, s csak rázza a fejét az intenzív, feszes, könyörületet nem tűrő zenei légkörben. „I hear the death rising from the grave / calling my name, trying to bring me home.” – újra visszatérnek a lemezen az önmarcangoló szövegvilág ismertetőjegyei, s ezt remekül párosítják azzal, hogy háromfelé szelve a tételt, a másodikban megtörve az egész dalt – mint ahogy a lemezt is -, egy kemény breakdown áradatban adják át a fő üzeneteket, a verzéket pedig meghagyják a dallamos death metal kiterpeszkedéseinek. A Come Eternal a metalcore történet egyik legzseniálisabb lezárása. A magával ragadó, teljesen ragadós melodeath kezdés egy olyan betétben csúcsosodik ki, amely egybeolvad egy olyan akusztikus vonallal, amely minden tekintetben – főként dallamában – leköveti a fő témát, majd a kezdés lehalkulásával, átveszi a szerepkörét, s egy elképesztően szép, néhol egészen latinos témázással lezárja a Sleeping Beneath the Ashes of Creationt.

Nagyon sajnálatos, hogy mindössze egy nagylemezt élt meg az Endthisday, mert a metalcore egyik nagy vívmányai lehetettek volna az ezredfordulón, s bár a hiányérzet örök marad, azt nem feledhetjük el, hogy sikerült egy olyan lemezt megalkotniuk, amely nemcsak időtálló, de egyben egy olyan darab, amit talán soha nem tudtak volna megközelíteni. Magnus opus. A fenti kérdéssorra egyértelműen a válasz az, hogy a kettő nem válaszút, hiszen miért is lenne? Egy ilyen zenekar értékét sokkal jobban kifejezi az „alkotni és meghalni” elegáns kettőse, s talán a metalcore-ban is igaz a mondás, hogy a csúcson kell abbahagyni. Még ha a hiányérzet keserű formát ölt, akkor is, mert az emlék, az szép emlék marad.