Elveszett Lemezek #22: If Hope Dies

Tracklist:

01. Burned Out
02. Anthem For The Unemployable
03. Dead Reckoning
04. Time Is Not On Our Side
05. Fear Will Keep Them In Line
06. Water Into Wine Cooler
07. The Ultimate Nullifier
08. Marked For Death
09. Some Skynyrd
10. Nuked From Orbit
11. Life In Ruin

Hossz: 36:00

Megjelenés: 2006. március 7.

Kiadó: Ironclad

Webcím: Ugrás a weboldalra

A metalcore az elmúlt évtized közepére elért egy olyan homogén tömböt, amelynek stilisztikailag finoman kiformált panelsorozata már alig-alig tudott újat mutatni, s így a bevált formák új arculatai nyújtották mindössze a műfaj frissességét. A metalcore innovációjában észlelhető megtorpanás azonban jobban kihozta az egyes zenekarok karakterét, valamint a kényszer szülte műfaji elvágyódásokat, amelyek el akartak szakadni a dallamos metalcore jól bejáratott szisztémájától. Cikksorozatunk számos példával élt a kikacsintások bemutatása érdekében, például hallhattunk matekos döngölést, thrash tételkör boncolgatást, emocore szenvelgést, bölcsész metalcore-t, sőt még black és death metal felé mozgolódó metalcore korongokat is. Jelenlegi zenekarunk, az If Hope Dies is megélte az ezredfordulót követő hullámot, majd végignézte a metalcore színtér minőségi hanyatlását, kilátástalan hangkeresését, s önmaga árnyékából kilépve, a thrash metal szárnyai sikerült megalkotni pályafutása legambiciózusabb lemezét, a Life In Ruint.

A PROLÓGUS

Az If Hope Dies legénysége 1998 nyarán állt össze New Yorkban, hogy a Manowar „szülőhazáját” jelképező metal színteret tovább gyarapítsák agresszív, de egyben mindenképpen dallamosnak mondható zenei világukkal. A srácok közül főként Alan French, Thad Jackson és Gary Mann (akit csak Gary Manowarnak becéztek…) jeleskedtek a dalszerzésben, így a gyors összekovácsolódást követően neki is láttak a munkának, megtoldva az egészet kemény turnézással. Az elkészült hat számos demófelvétel – amely sajnos alig lelhető fel – belépőt szolgáltatott olyan bandákkal való turnézáshoz, mint az In Flames, a Lamb Of God, vagy a Soilwork. 2002 decemberére elkészült a debütlemezük, amely a kanadai Diehard Records által, Siege Equipment for Spiritual Decline névvel vonult be a thrash metal/metalcore korai történetébe. A megjelenést követően Aaron Conti gitáros elhagyta a bandát, hogy az élet más területein próbáljon szerencsét, így az IHD-nek új gitárosra volt szüksége, akit a kanadai Fred Cardinal személyében meg is találtak. Egyébként azért volt jelen a csapat háza táján ez a Kanada felé való húzás… mert a rengeteg show-t a hokisok országában bonyolítottak le, s itt építették ki kezdetben legszorosabb kapcsolataikat. Egy hosszú turnét követően Trevor Phipps az Unearthből lecsapott a bandára, s frissen alapított kiadójához, az Ironclad Recordingshoz szerződtette a srácokat. 2003-ban megjelentették második stúdiólemezüket, a The Ground Is Rushing Up To Meet Us dalcsokrát, amelyet az Ironclad mellett a Metal Blade Records is terjesztett 2004-ben. Sajnos ezt a lemezt is egy tagcsere követette, s Fred helyett Tim Seib vette magához a gitárt, s ez később milyen jó döntés volt! A metalcore-ra épülő thrash taktusok tovább szárnyaltak a második dalcsokron, de alapvetően még nem beszélhettünk konszolidált vetületről, így a kiforrásra még várni kellett egészen három évet. A Life In Ruin pedig beváltotta a hozzá fűzött reményeket.

A KIADÓ

Mint már említettem az Ironclad Recordings-ot Trevor (Unearth) alapította 2002-ben, azzal a céllal, hogy promotálja a tehetséges heavy metal, thrash metal(core), hardcore bandákat, s kikarcsúsíthassa azok előnyeit. Azonban a kiadó nem tudott kitejlesedni, s a roster főként az If Hopes Dies-ra központosult. Még náluk jött ki a Starring Janet Leigh – Spectrum, a Since The Floor – Valor & Vengeance, a Rise Over Run – Reclaim & Conquer, a November 5, 1955 – Bears Of The Sea, a The Classic Struggle – Feel Like Hell és a Sons Of Azrael – The Conjuration Of Vengean… is. Jelenleg pedig olyan zenekarok erősítik a kiadót, mint a Full Blown Chaos, az Early Graves, az Armed For Apocalypse, a Turbid North, valamint nemrég leigazolták az Each Of The Days gárdáját is.

A LEMEZ

Az If Hope Dies a Leave This World Breathing kritikájában bemutatott east coast metalcore formuláira építette fel a Life In Ruin alapvető paneljeit. Így az központi koncepció nem is találhatott volna félre, a ’80-as, illetve a ’90-es évek intenzív thrash metalja lótuszvirágként éled újra az alapvetően dallamosnak mondható forgatagban, ezt egészítik ki a helyi, színtérkötelezvényként bejáratott N.Y.C. hardcore panelek. Aki magáénak érzi a ’Maideni gitárfutamokat, az nem csalódhat a néhol Slayeri mélységű bugyrokban rothadó If Hope Dies – néhol azért megszakadó – agresszivitásában sem. Sőt, ha igazán betekintett a hallgató a metalcore ezen sétányában, akkor magának érezheti a Killswitch Engage szembetűnő hagyományai mellett a Shadows Fallt, vagy akár a Martyr AD csipetnyi áthallásait is. A Life In Ruin mindenképpen magában hordozza azokat az erényeket, amelyeket a hangzásvilágból fakadnak. Ez főként Jason Suecuf (Trivium – ezután ki lepődik még meg? -, Through The Eyes of the Dead stb.) produceri tevékenységének köszönhető, aki megteremtette azt a nyers, férfias megszólalást, amely a Life In Ruin egyik fő erénye, egyszerűen össze-vissza szabdalja a fejünket. Ami ezen a területen még feltűnhet, az nem más, minthogy Jason kicsit belenyúlt Alan vokáljátékába is – túl sok volt a Trivium? -, mert French úr megszólalása kiköpött Matt Heafy, így valamelyest tisztulhat a kép, hogy miért is említettem heavy metal bandákat a hatások között. A gitárfutamok döngölése – néhol bizony groove ritmikára -, illetve központosítottsága párosul a breakdownok feltűnően intelligens használatával, a dallamok jól kimért illeszkedésével, amely egyrészt magával ragad, másrészt emlékeztet arra, hogy honnan is indult ki a metalcore hulláma. Így néhány dal – főleg az Anthem For The Unemployable – esetében feltűnő lehet a dallamos metalcore iskola (Unearth, Darkest Hour) jelenléte is, amely véleményem szerint egyáltalán nem probléma. Ezek a látens identitások kiemelik az If Hope Dies igazán „amerikaias” metal mivoltát – a szólók kezelése is egy példa erre -, kevés hely jut a pólusként fennálló „európaias” göteborgi iskola – főként death – elemeinek. A lemez talán egyetlen negatívuma, hogy a homogén mivoltát csak úgy tudja elérni, hogy a dalok valamelyest összefolynak, a témák mintha vissza-visszatérnének egy-egy variáns (Fear Will Keep Them In Line, Water Into Wine Cooler) alkalmával. Így elsőre talán sok lehet, de megvannak benne azok a kiterpeszkedések, megfelelően használt nyújtások, amelyek kicsit kontrollálhatják ezt az érzést. Mégis mi kellene még egy jó thrash metal/metalcore lemezhez ezeken kívül? Szerintem semmi. Az elmúlt évtizedre való visszatekintést követően pedig mindenképpen elmondható, hogy a Life In Ruin kellemesen szétverte a tucat-mezőnyt, sőt az elmúlt évtized középső felének egyik kiemelkedő alkotása, amit igazán érdemes meghallgatni!

AZ EPILÓGUS

2006-ban az If Hope Dies bejelentette, hogy átmenetileg szüneteltetik a zenélést, de még befejezik a Radio Takeover turnét a The Human Abstract, a Versus The Mirror, valamint az Oh, Sleeper társaságával, akik a zenekar jó barátai voltak. Sajnos a pletykák beigazolódtak, a srácok tényleg abbahagyták a közös zenélést – bár Brandon, Naren és Brian elkezdtek egy titokzatos rock projektet -, s nem is tértek vissza egészen 2008-ig, amikor pár show erejéig – főként a barátok – unszolására újra összeálltak, s még döngöltek párat közösen, míg ugyanabban az évben végleg fel nem oszlottak.