Elveszett Lemezek #22: If Hope Dies

A PROLÓGUS

Az If Hope Dies legénysége 1998 nyarán állt össze New Yorkban, hogy a Manowar „szülőhazáját” jelképező metal színteret tovább gyarapítsák agresszív, de egyben mindenképpen dallamosnak mondható zenei világukkal. A srácok közül főként Alan French, Thad Jackson és Gary Mann (akit csak Gary Manowarnak becéztek…) jeleskedtek a dalszerzésben, így a gyors összekovácsolódást követően neki is láttak a munkának, megtoldva az egészet kemény turnézással. Az elkészült hat számos demófelvétel – amely sajnos alig lelhető fel – belépőt szolgáltatott olyan bandákkal való turnézáshoz, mint az In Flames, a Lamb Of God, vagy a Soilwork. 2002 decemberére elkészült a debütlemezük, amely a kanadai Diehard Records által, Siege Equipment for Spiritual Decline névvel vonult be a thrash metal/metalcore korai történetébe. A megjelenést követően Aaron Conti gitáros elhagyta a bandát, hogy az élet más területein próbáljon szerencsét, így az IHD-nek új gitárosra volt szüksége, akit a kanadai Fred Cardinal személyében meg is találtak. Egyébként azért volt jelen a csapat háza táján ez a Kanada felé való húzás… mert a rengeteg show-t a hokisok országában bonyolítottak le, s itt építették ki kezdetben legszorosabb kapcsolataikat. Egy hosszú turnét követően Trevor Phipps az Unearthből lecsapott a bandára, s frissen alapított kiadójához, az Ironclad Recordingshoz szerződtette a srácokat. 2003-ban megjelentették második stúdiólemezüket, a The Ground Is Rushing Up To Meet Us dalcsokrát, amelyet az Ironclad mellett a Metal Blade Records is terjesztett 2004-ben. Sajnos ezt a lemezt is egy tagcsere követette, s Fred helyett Tim Seib vette magához a gitárt, s ez később milyen jó döntés volt! A metalcore-ra épülő thrash taktusok tovább szárnyaltak a második dalcsokron, de alapvetően még nem beszélhettünk konszolidált vetületről, így a kiforrásra még várni kellett egészen három évet. A Life In Ruin pedig beváltotta a hozzá fűzött reményeket.

A KIADÓ

Mint már említettem az Ironclad Recordings-ot Trevor (Unearth) alapította 2002-ben, azzal a céllal, hogy promotálja a tehetséges heavy metal, thrash metal(core), hardcore bandákat, s kikarcsúsíthassa azok előnyeit. Azonban a kiadó nem tudott kitejlesedni, s a roster főként az If Hopes Dies-ra központosult. Még náluk jött ki a Starring Janet Leigh – Spectrum, a Since The Floor – Valor & Vengeance, a Rise Over Run – Reclaim & Conquer, a November 5, 1955 – Bears Of The Sea, a The Classic Struggle – Feel Like Hell és a Sons Of Azrael – The Conjuration Of Vengean… is. Jelenleg pedig olyan zenekarok erősítik a kiadót, mint a Full Blown Chaos, az Early Graves, az Armed For Apocalypse, a Turbid North, valamint nemrég leigazolták az Each Of The Days gárdáját is.

A LEMEZ

Az If Hope Dies a Leave This World Breathing kritikájában bemutatott east coast metalcore formuláira építette fel a Life In Ruin alapvető paneljeit. Így az központi koncepció nem is találhatott volna félre, a ’80-as, illetve a ’90-es évek intenzív thrash metalja lótuszvirágként éled újra az alapvetően dallamosnak mondható forgatagban, ezt egészítik ki a helyi, színtérkötelezvényként bejáratott N.Y.C. hardcore panelek. Aki magáénak érzi a ’Maideni gitárfutamokat, az nem csalódhat a néhol Slayeri mélységű bugyrokban rothadó If Hope Dies – néhol azért megszakadó – agresszivitásában sem. Sőt, ha igazán betekintett a hallgató a metalcore ezen sétányában, akkor magának érezheti a Killswitch Engage szembetűnő hagyományai mellett a Shadows Fallt, vagy akár a Martyr AD csipetnyi áthallásait is. A Life In Ruin mindenképpen magában hordozza azokat az erényeket, amelyeket a hangzásvilágból fakadnak. Ez főként Jason Suecuf (Trivium – ezután ki lepődik még meg? -, Through The Eyes of the Dead stb.) produceri tevékenységének köszönhető, aki megteremtette azt a nyers, férfias megszólalást, amely a Life In Ruin egyik fő erénye, egyszerűen össze-vissza szabdalja a fejünket. Ami ezen a területen még feltűnhet, az nem más, minthogy Jason kicsit belenyúlt Alan vokáljátékába is – túl sok volt a Trivium? -, mert French úr megszólalása kiköpött Matt Heafy, így valamelyest tisztulhat a kép, hogy miért is említettem heavy metal bandákat a hatások között. A gitárfutamok döngölése – néhol bizony groove ritmikára -, illetve központosítottsága párosul a breakdownok feltűnően intelligens használatával, a dallamok jól kimért illeszkedésével, amely egyrészt magával ragad, másrészt emlékeztet arra, hogy honnan is indult ki a metalcore hulláma. Így néhány dal – főleg az Anthem For The Unemployable – esetében feltűnő lehet a dallamos metalcore iskola (Unearth, Darkest Hour) jelenléte is, amely véleményem szerint egyáltalán nem probléma. Ezek a látens identitások kiemelik az If Hope Dies igazán „amerikaias” metal mivoltát – a szólók kezelése is egy példa erre -, kevés hely jut a pólusként fennálló „európaias” göteborgi iskola – főként death – elemeinek. A lemez talán egyetlen negatívuma, hogy a homogén mivoltát csak úgy tudja elérni, hogy a dalok valamelyest összefolynak, a témák mintha vissza-visszatérnének egy-egy variáns (Fear Will Keep Them In Line, Water Into Wine Cooler) alkalmával. Így elsőre talán sok lehet, de megvannak benne azok a kiterpeszkedések, megfelelően használt nyújtások, amelyek kicsit kontrollálhatják ezt az érzést. Mégis mi kellene még egy jó thrash metal/metalcore lemezhez ezeken kívül? Szerintem semmi. Az elmúlt évtizedre való visszatekintést követően pedig mindenképpen elmondható, hogy a Life In Ruin kellemesen szétverte a tucat-mezőnyt, sőt az elmúlt évtized középső felének egyik kiemelkedő alkotása, amit igazán érdemes meghallgatni!

AZ EPILÓGUS

2006-ban az If Hope Dies bejelentette, hogy átmenetileg szüneteltetik a zenélést, de még befejezik a Radio Takeover turnét a The Human Abstract, a Versus The Mirror, valamint az Oh, Sleeper társaságával, akik a zenekar jó barátai voltak. Sajnos a pletykák beigazolódtak, a srácok tényleg abbahagyták a közös zenélést – bár Brandon, Naren és Brian elkezdtek egy titokzatos rock projektet -, s nem is tértek vissza egészen 2008-ig, amikor pár show erejéig – főként a barátok – unszolására újra összeálltak, s még döngöltek párat közösen, míg ugyanabban az évben végleg fel nem oszlottak.