Elveszett Lemezek #2: Falling Cycle

A ’90-es évek hardcore-jának egyéni értelmezéséből fakadó metalcore próbálkozások már az ezredforduló előtt jelen voltak, Európában kis mértékben köszönhetően a svéd death metal zenekaroknak, az USA-ban pedig az uralkodó (metalos és újsulis) hardcore hullámnak. Az egyre dallamosabb zenei szemléletmód szülte kísérletezgetések aztán főként Európában indultak hódító útjukra, míg a tengerentúlon a metalcore „darwini evolúciója” az addig megszokott medrében folytatódott tovább és a hardcore dallamosítása egészen a metalcore-ra épülő, de ezek mellett más zenei elemekkel (köztük természetesen elsősorban hardcore-ral) is operáló zenekarokig jutott el. Ide tartozik a bevezetőben is ismertetett Shadows Fall, akik zenei kiteljesedésüket végül a heavy/thrash-vonalon operáló metalcore-ban találták meg, vagy említhetjük a Soilworköt is, amely a másodgenerációs göteborgi death metál magasiskolája mellett érintőlegesen kitekintett a metalcore-ra is, és természetesen még sorolhatnánk számtalan példát. Mindezt a kis bevezetőt azért tartottam fontosnak megemlíteni, hogy az olvasónak legyen egy bizonyos rálátása a színtér kialakulására, amelyet próbáltam vázlatosan közölni, valamint, hogy a későbbi cikkek hasábjain legyen hivatkozási alap (esetleg kibővítés), illetve hogy a metalcore második hullámához tartozó Falling Cycle-t el tudja helyezni a metalcore fejlődésében.

A Falling Cycle a tengerentúli metalcore kifejlődésének egyik terméke, s így az amerikai zenekarok nagy részéhez hasonlóan a hardcore-ra építkezve a metalcore megnyilvánulásait egyéb zenei elemekkel vegyítette. Jelen esetünkben részleges, keresztény szövegkörnyezetről beszélhetünk, amelynek gyökereit elsősorban annak köszönhetjük, hogy az amerikai színtér jelentős mértékben volt vevő a vallásos betétekre az európaival ellentétben. Ennek az oka az, hogy a ’60-as évek végén és közvetlen a ’70-es évek elején az USA nyugati partjai mentén, elsősorban Kaliforniában kialakuló hippi mozgalom alapjaiban határozta meg az amerikai állampolgárok zenei ízlését. Ez a hippi mozgalom aztán keresztény attitűddel ruházódott fel és a vallásos, kulturális tanítások magába szívásával kialakult a „Jézus-mozgalom”, amelynek köszönhetjük a keresztény zenét. A mozgalom elsősorban a keresztény népzenét, illetve könnyű zenét indította hódító útjára, de később jelentős hatással volt a hardcore egy külön, keresztény-ági fejlődésére, amelyet christcore-nak (is) nevez(het)ünk, illetve a keresztény metál elterjedésére, amelyet az 1980-as években tapasztalhattunk.

A ’99 nyarán alakuló, első körben régi sulis hardcore bandaként induló Falling Cycle nem kevesebbet hajtott végre, mint alig pár éves karrierje során levezette azt a jellemfejlődést, mint amit a színtér körvonalazott az eddig eltelt több mint tíz évben. A ’80-as, illetve ’90-es évekből táplálkozó srácok végül a metálnál kötöttek ki és megírták egyetlen lemezüket, a hardcore/metalcore gyöngyszemet, a The Conflictot.  A No Innocent Victimmel való turnézásaiknak köszönhetően szert tudtak tenni egy kis ismertségre és mivel a srácokkal jó barátságot ápoltak, így le tudtak szerződni az elsősorban keresztény zenével foglalkozó kiadóhoz, a Facedown Recordshoz, amelyet Jason Dunn alapított, a No Innocent Victim dobosa. A The Conflict ízét alapvetően a hardcore-hatások adják, amelyeket olyan zenekarok szállítottak a zenekarba, mint a már említett, No Innocent Victim és a kalifornai színtér másik két jeles képviselője és az egyben ugyancsak turnétárs Point Of Recognition és Bleeding Through, vagy említhető még a connecticuti Hatebreed. De ezek mellett megvannak a metalcore sajátosságai, amelyek eltávolodnak a hardcore jellemvonásaitól. Ilyen az ikergitár jelenléte, amely már egy éles váltás a hardcore-tól és sikeresen meg tudják vele idézni a metalcore dallamvilágát, amely a számok jelentős részében megtalálható. A The Conflict hangzásvilága elsősorban „mocsarasnak” ható jellemvonásokkal rendelkezik, de erről elmondhatjuk, hogy tudatos koncepció, amely leginkább arra ösztönzi az embert, hogy minden egyes hangszerrel egy húron pendüljön és keresse a lemezen megbúvó apró kis titkokat, amelyeket gondosan elrejtettek. Mindenesetre a korong még így sem folyik egybe, sőt kifejezetten élménydús szakadások szegélyezik a rendkívül tömör vázát. Az album nyitása mindenesetre a 2002-es év egyik legüdítőbb meglepetése volt. Akinek vannak komolyzenei ismeretei az egyből csettinthet is egyet, hogy hoppá ez nem semmi, de a témában kevésbé jártasak is biztosan találkoztak azzal a műalkotással, amely a lemez első témájaként, intró szerepkörében megszólal. Az Initium nem más, mint Carl Orff leghíresebb darabjának, a Carmina Burananak a leghíresebb tétele, az O Fortuna, illetve annak egy kis szelete. Sőt, aki filmszakértő az biztosan felkapja majd a fejét a tétel végén berétegződött „What we do in life… echoes in eternity” kijelentésre, amelyet bizony nem más sütött el, mint Maximus az Oscar-díjas Gladiátorban, s amely erősen kihat a lemez egész hangulatára, s egyben morbid módon visszacsatolható arra, hogy a zenekar csak egy lemezt élt meg, egyszer volt lehetősége bizonyítani.

A Falling Cycle egyik nagy erénye, hogy a jelenlegi, harmadik hullámhoz tartozó metalcore bandákhoz képest még rendkívül intelligensen használták ki a breakdownok szaggató erejét és a legprecízebb pontossággal illesztették be őket a tételekbe. Az intró után hullámként ránk zúduló dallamvilág a Darkest Hour legszebb pillanatait idézik, az elképesztő sebesség és agresszivitás nem is áll meg egészen a lemez közepéig: „For now an empty portrait of your face is all I have. You left me with nothing except a broken heart, thank you for nothing”. Szinte zúznak a füleinkben a sorok, miközben a lemez igyekszik beállni egy követhető szintre, amelyet igaz nem ugor meg a lefolyása alatt, azonban, ami nagyon fontos, hogy az alá sem csökken. A szövegekre jobban odafigyelve ambivalens érzéseink lehetnek, hiszen a keresztény attitűd mindössze csak pár pillanatra vehető észre számottevően, a dalok többsége továbbra is a szerelem, fájdalom és egyéb bensőséges személyiségjegyek, érzések köré csoportosulnak. „A broken glass proves your words worthless, running and hiding from the reality”.  A The Conflict igyekszik az adok-kapok közt egyenletesen építkezni, mint egy rendes vita és egyben konfliktus. A mindvégig koherens zenei alap igyekszik meríteni a ’90-es évek metállal dúsított hardcore zenéiből, s mindezt teszi úgy, hogy a zenekar karakterisztikáival mindez nem megy szembe és minden megfelelően működik. Az énektémák folyamatosan követik a hardcore sablonos vonalait, ugyanakkor az ordítás mellett fontos vérfrissítés a tiszta ének, amely igaz nem élvez dominanciát, de a legfontosabb sorok kinyilatkoztatása így történik. Ékes példa erre a lemez legjobb tétele, a Brush With Pandora. Nos, a korong közepére érik be igazán az album, ahová a legtöbb ötletet sűrítették be. A Broken Glass már szerepelt korábban egy Facedown Records Compilation lemezen, a küldetése az volt, hogy bemutassa, hogy a zenekar igyekszik elválni a hardcore-tól és a metalcore felé próbál tenni egy lépést a gitárszóló megjelenésével, amely ugye nem a hardcore világa. A lemez vége előtt leginkább az album közepén található egyedi koncepcióra kaphatjuk fel a fejünket. Az I Still Dream két része igazi csemege. A balladával felvezetett gyilkosság a csontokig hatol, az átvezetést követően a Part II elején a fegyver betöltése majd a szám végén a fegyver elsütése nagyon kreatív és egyben félelmetes atmoszférát teremt, amelyre mostanában leginkább (csak?) a Defeater képes.

A zenekart bátran ajánlom mindenkinek, aki valamilyen szinten rajong a hardcore/metalcore vonalért és már besok(k)alt a szintéren uralkodó állapotoktól, illetve attól, hogy a nagy nevek, talán a Darkest Hour kivételével mind-mind önmagukhoz képest gyengébb koronggal álltak elő az utóbbi években. A The Conflict (hogy közhelyeket használjak) egy nagyon elfeledett lemez és megérdemli azt, hogy adjunk neki egy esélyt, hisz kiváló gladiátorként esett el a metalcore-aréna szentélyében és megérdemli, hogy úgy emlékezzünk rá, mint aki vért ontott a szórakozásunkért. „What we do in life… echoes in eternity”.