Elveszett Lemezek #19: Inkling – Minute

Azért nem úgy indítottak, hogy már az első próbákon megszületett a nagy ötlet, lefolyt némi víz a Delaware folyón a Minute megszületéséig. A történetük a két gitáros, Chris és Tim találkozásával kezdődött, Chris gyorsan megkérte az öccsét, Nicket, hogy doboljon a friss projektbe, Brian Medlinnek a mikrofont kínálták fel, és Relapse néven elkezdtek próbálni. Mivel így még nem volt elég kerek a tagság, ezért Medlin megkérte a másik, névtelen bandájában játszó Brian Schmutzot, hogy ugyan lépjen már be bőgőzni, de némi helycserés támadás után Schmutz kapta a mikrofont, Medlin a dobokat, Nick pedig a basszusgitárt. Miután az Inklingben megtalálták a megfelelő nevet, elkezdtek sűrűbben koncertezni, és 1998-ban már ki is adtak egy nyolcdalos demokazettát, ami alapján nem sok keresnivalójuk lenne egy metalcore rovatban: a Double Downnál megjelent anyagon leginkább egy agresszív nu-metal bandát lehetett hallani sok Deftones hatással, némi kalandozási hajlammal, de elég tipikus dallamvilággal. Ha ezen a vonalon maradnak, akkor is kiemelkedő banda lehettek volna az ezredforduló nu-metal őrületében, hiszen a fogós témák mellett nagyon hangulatos volt az, ahogy helyenként szinte megálltak a dalok (pl. Projector, So In Love), hogy újult energiával robbanjanak a hallgatóra, és a nu-metal nem az a stílus volt, ahol számonkérték az emberen az eredeti megoldások, dallamok hiányát – lásd pl. a szintén az államból származó CKY-t. A fiúknak azonban nem volt elég a műfaj nyújtotta mozgástér, így 1999-es, folytatás nélküli nagylemezükön egészen meglepő eszközökhöz folyamodtak.

Mivel a Double Downról nem érdemes sok dolgot elmondani (előadók: Denile, XIII PFP, Cipher, All Hopes Die), így kezdhetjük is a Minute-tel: az első meglepő dolog a nagylemezzel kapcsolatban, hogy mindössze hét dal van rajta, viszont ezek hossza több ízben is meghaladja az öt, sőt, a hat percet is. Hogy hogyan lehet ilyen hosszú nu-metal dalokat írni? Természetesen sehogy, és nem is nagyon próbálták meg, ugyanis időközben jóval szélesebb műfaji repertoárra tettek szert: a Minute-hez képest a demo olyan, mintha leginkább csak a Will Havenből, a Deftones-ból és a Farból indultak volna ki, és aztán 1999 elején jöttek volna rá, hogy Sacramento és az ottani alternatív metalszíntér nem a világ közepe. Elsőként valószínűleg az akkor kibontakozó mathcore-ra kaptak rá, az egyszerűbb metalos döngölések helyett ugyanis rendezetlenebb, összetettebb témák és keményebb üvöltés kerültek a fókuszpontba, a Coalesce első két lemeze nagy kedvenc lehetett az egész bandában, de ahogy azt már a Drowningmannél is elmondtuk, a Botch és a Deadguy is ugyanilyen fontosak voltak. Nem árulnak zsákbamacskát, már a nyitó To Live-ben kijátszák az új irányvonalukat, ami aztán egy olyan refrénbe csap át, ami bármelyik korai Deftones anyagra rákerülhetett volna, az újabb metalcore betétet pedig egy vérbeli torzítva szenvelgős rész követi, olyan, ami kulcstényező volt nem csak Morenoék, de a Korn zenéjében is. Itt ki is alakul egy igen kellemes kép a hallgatóban, hogy de jó lesz majd ezeket a váltásokat különféle változatokban hallani, de erre hirtelen megáll a dal, és kapunk egy olyan percet, ami úgy ringat, mint a Mineral, de mégis olyan feszült, visszafojtott, mint a lassabb Deftones dalok: ahogy a kazettát nyitó Projector, úgy ez a csönd is felrobban, és ekkor vesszük észre, hogy eltelt öt perc mindenféle unatkozás nélkül. A Fell Through Autumn az első dalt tromfolva azt is megmutatja, hogy nem csak morenói dallamokat tudott írni Schmutz, hanem tisztában volt a ’90-es évek poszt-hardcore megoldásaival is, és ugyanez a zenészekről is elmondható, hiszen a második dal nyitásában ott van szinte minden, ami a Supertouch és az első By A Thread közt történt: a Quicksand, a Shift, az Orange 9MM, a Stillsuit és társaik esszenciája. Ez talán annyira nem is meglepő, hiszen a grunge-on keresztül el lehetett jutni a poszt-hardcore-ból a nu-metalba, de ez leginkább csak zeneelméleti játszadozás maradt mindig, és az Inkling volt az egyike a kevés konkrét példának, ráadásul ők se minden daluknál húzták elő ezt a vonalat.

Egy igen hosszúra nyúló belassulás után ez a dal is fokozatosan telítődik energiával, viszont szinte tanítanivaló az, ahogy a legutolsó másodpercekig játszanak a kitörés-lefojtás eszközével, hogy aztán gondoljanak egyet, és a Good in Being Sickkel megint máshogy kezdjenek egy dalt, hiszen pár másodperc után Trujillo-féle majommozgással játszunk a légbőgőn. Ez a dal is majdnem öt percnél ér véget, és újra meg kell jegyeznünk, hogy a bandában egyszerre volt jelen egy nagyon jó alternatív metal zenekar tele zseniális dallamokkal, meg egy mathcore társaság, és ezt a kettőt egyensúlyban tartani, illetve összhangba hozni egészen hihetetlen feladat lehetett. A These Rails Have Never Felt This Used a korábbi betétekkel szemben hosszabb távú megnyugvást hoz, és hat és fél percen át nem is gyorsul fel, viszont cserébe olyan hangulattal bír, amiben az ember még órákat lebegne, a White Pony-ra is simán ráfért volna valamelyik, kevésbé kokainos dal helyett. A Words Hurt már szinte punkos a maga bő három percével, így itt egy-két kivétellel elmaradnak a korábbi váltások, és inkább egybeépül a kettő, nem úgy, mint a demóról átemelt, már említett Projectornál, vagy épp a záró Surfacingnél, amiben egészen váratlan az, ahogy elindulna a várt alt. metal dallam, de az „i might” után a „hunt your affection again”-t már ismét üvölti az album egyetlen hibájaként zavaróan sok torzítást használó énekes. A záró dal viszont még ezután is meg tudja lepni az embert, mikor a tipikusabb Deftones-os lassúzás helyett a fékre taposást egy olyan rész követi, ami tele van a ’90-es évek emojával, ezzel egy újabb stílust belekeverve a banda koktéljába.

A banda ugyan a Minute után elvesztette basszusgitárosát, de nem állt le, és Eric Haag belépésével folytatódott a turnézás, kijött még 1999-ben a Spoiled Records-nál egy split a Charlie Brown Gets A Valentine-nal, illetve a Hexnél kihoztak egy ötdalos EP-t 2000-ben: a Miscommunicationön már kidomborodtak a Minute dalaiban még csak helyenként felbukkanó, ritka poszt-hardcore (Drawing Conclusions, My Advice, The Bad Apple Theory) és emo (Jenny, The Happiest Ending I Can Think Of) pillanatok, és ugyan az utóbbi két dal is lassú tétel lett, de azért megmaradtak a kaotikusabb húzások is. Később Eric-et Justin Labarge váltotta, viszont 2000 végén az énekes Brian Schmutz korábban már fontolgatott (a The Bad Apple Theory-ban meg is énekelt) távozását már nem élték túl, és feloszlottak. Tim Leo és Brian Medlin később részt vettek a sikeresebb, Prosthetic kiadós The Minor Times megalapításában, Schmutz pedig előbb Olympic Day, majd The End of Me Party néven zenélt pár sráccal, majd egy 2004-es, Kenny Vasolival közös projektnek köszönhetően 2005-ben belépett a Starting Line-ba, ahol azóta is tag. Az Inkling valószínűleg sosem fog újjáalakulni, hiszen rajongói nyomásról nem nagyon beszélhetünk esetükben, az ismeretlenségük miatt a hatásuk is megkérdőjelezhető (ráadásul a két banda, ami szóba jöhet, a Swift és a 36 Crazyfists, akik már léteztek a Minute idején), viszont ha valaki szereti a Deftones-t és nem idegenkedik a mathcore-tól sem, annak szerezhet pár igen kellemes percet