Elveszett Lemezek #18: Anah Aevia

A PROLÓGUS

A bevezetőben felvezetett Anah Aevia a 2000-es év második felében született meg a michigani Saint Johns városában egy Blissfield nevű rapcore bandából, méghozzá olyan céllal, hogy az akkor rendkívül elemében lévő Zao próféta szerepkörét magukra öltve, tovább dagasszák a keresztény attitűdű hardcore/metalcore csapatok még viszonylag szegényesnek mondható sorát. Így történt meg az, hogy székhelyüket Lansing városába áttéve neki is láttak a bemutatkozó EP munkálatainak, amelynek egy 2001. februári stúdióba vonulás lett az eredménye. A Statistical and Diagnostic Manual of Mental Disorders 7th Edition 5 dala teljes mértékben kirajzolta a csapat által várható zenei megjelenés karakterisztikáit, így kaptunk az arcunkba egy nagyon mocskos, sötét hangulatú hardcore-ba öntött metalcore közeget, amelyet az ordító éneket precízen szaggató tiszta vokálok jártak át. Talán a rapcore gyökereknek volt köszönhető, hogy néhol bizony – főként az első tételben a Closed Arms, Clenched Fists című nyitódalban – megjelentek numetal elemek is, néhol System of a Down-ra utaló jelekkel, de ez később már egyáltalán nem lett jellemző. A rövidke EP végül a Selah Records gondozásában jelent meg, amely egy helyi, független kiadó volt, nagyon kismértékű kiterjedéssel, s egyben ez volt az első megjelentetett anyaguk. Talán ennek is volt köszönhető, hogy a zenekar ennyire az ismeretlenség homályába veszett, hiszen a promóció halvány szikrája is elmaradt. A megjelenés után következett a szokásosnak mondható turné, az ő esetükben a Nagy-tavak déli városaiban, mielőtt nekiláttak a nagylemez elkészítésének, amely mindössze egy évet vett igénybe. A Realize You’re Dead 2002 nyarán jelent meg, s a kedvező kritikák hatására kapott is egy jól megszervezett turnét, amelynek keretében számos várost megjártak.

A KIADÓ

A St. Johns állomású Selah Records mindössze néhány kiadványt élt meg fennállása során, legfontosabb kiadványaik természetesen az Anah Aevia, valamint az Anathallo kiadványok, de később olyan zenekarok csoportosultak a rosterben, mint a Bloodlined Calligraphy, a Bestiary, a The Last Broadcast, valamint a Foxhole. Az egyértelműen kirajzolódott a kiadó esetében, hogy képtelen volt zenekarokat szerződtetni, így jól megállapítható a néhány zenekarra való fókuszálás, ami jót is tehetett volna ezeknek a zenekaroknak, de sajnos a felszínre törő pénzügyi problémák negatívan érintették az említett zenekarok promóciós lehetőségeit. Az egyetlen csapat, amely viszonylagos ismertségre tudott szert tenni a kiadó bandái közül, az az Anathallo volt, amely – néhol experimentális köntöst felvevő – indie rock zenét játszott, s sikerült kiépíteni egy olyan fanbázist, amely kilenc éven keresztül odaadóan szolgálta a banda tevékenységét. Az Anah Aevianak nem volt már ilyen szerencséje, hiszen az eladási statisztikák nem kecsegtettek túl jól, ahogy az ugyancsak metalcore vénáin utazó, ugyancsak michigani, de női énekesben utazó Bloodlined Calligraphy esetében sem, akik el is menekültek a Selah Recordstól, és későbbi kiadványaikat már a Strike First és a Facedown Records gondozásában adatták ki.

A LEMEZ

A Realize You’re Dead nyitását elkövető Murderer egy lassú, hátborzongató, s egyben sötét hangulatú gitártémával nyit, amelyben kiemelt szerepet kap a basszusgitár árnyalt, baljóslatú megjelenése is, s így az elég spirituális, de mégis egyben vallásos szövegkörnyezet, amely végigfolyik a lemezen, teljes mértékben értelmet és közeget nyer. A horrorfilmekbe illő sikolyok: „Why did it take so long to realize you’re dead?” – szöget vernek az amúgy is temetőhangulatú atmoszférába, s így alapjáraton felvehetjük a lemez súlyát és elég viszontagságos formulákban rejlő üzeneteinek értelmét. Az építkezés természetesen az érzelmes metalcore sajátossága, így nem kell azon meglepődni, hogy az Emmanuel My Provider a nyitótétel sajátosságait viszi tovább, s azokat egészíti ki a várva várt keresztény hardcore elemekre építkező metalcore panelekkel, s a nyúlfarknyi menetidőt így szaggatja darabokra a szentimentális szövegekkel együtt: „I will let your light shine to reveal such beauty… / I will stumble but you will pick me and I will say oh father, my father, I am humbled before you. / Your grace strengthens me and I will walk with you all of my days. I will walk with you thereafter.” A dal egy kapocs, s egyben ellentétezés az építkezés ellenére a lemez egyik legjobb tételéhez, a Hubble Slaw-hoz, amelyben megjelennek a többek között már a sorozatban is bemutatott As Hope Dies lemezen hallott, feszes gitárfutamok – amelyek a svédelt színteret hivatottak megidézni -, viszont már a tiszta énekkel kiegészülve, amelyek egyben egy kis emocore ízt is adnak az amúgy elég monoton összképhez, ezzel feldobva azt. Technikailag az egyik legfejlettebb dal a lemezen, hiszen a remek gitárriffeket nagyon találó basszusvonalak is kísérik, s ha ez még nem lenne elég, megvannak benne azok a remek szinteződések is, amelyek az ilyen tételeket remek részekre bontják. Az October 12 1998 újra előveszi a dalcsokor első pár tételében ismert stílusjegyeket, így a sebesség lelassul, s újra egy lassú építkezés veszi kezdetét, remek basszusfutamokkal és breakdown döngölésekkel. A svédelt riffek itt is megjelennek, de egyértelműen a keresztény hardcore cukormáz dominál, így ha a korai Zao anyagokat magunkhoz édesgettük zenehallgató karrierünk során, akkor tetszeni fog nekünk ez a letisztult, jól átgondolt tétel, annak kesernyés témáival: „The whisper stream ran through the town for days. / Backwoods insecurities have laid him six feet below, where the snow now covers the roses.” Majd a tétel végén elhangzott kijelentéseket: „Did he deserve to die? /Do they deserve to live? / I’d trade their life for his.” – zárják le egy lassú instrumental tétellel, a Renwall képében, hogy méltó megnyugvást kaphassanak a sorok egy újabb őrület előtt.

Az ezt követő Eyes Asphyxiated egy keresztény attitűdű metalcore tétel, amelyben ugyancsak megjelennek a lemez keresztény hardcore sajátosságai is egyben, de a korong korábbi tételeivel szemben egy sokkal dallamosabb kicsapódásban. Dan ebben a tételben is vért köhög a tüdején keresztül, a sikolyok mély értelmet nyernek a baljóslatú sorok alatt: „Eyes asphyxiate, misery is my consequence. / The eyes, that burn into the skin. The eyes i should have gouged out one thousand times. / The eyes that rape God’s beauty. / Why are you still alive? / Eyes, locked upon the flesh staring watching God’s plan dismantled.” – így a keresztény hardcore témakörök is bebocsátást nyernek. Talán nem is véletlen, hogy ezután egy újabb lassulás következik, a Mexico City egy rendkívül hányattatott sorsú témákból álló dal, amelyben már a fentebb említett szinteződés az egész dalcsokorról a legjobban kidomborodik, hiszen a lassabb, kissé dramatikus – beszélt intróba ágyazott – felvezető témát előbb egy hardcore rész, aztán egy rendkívül disszonáns környezet, majd végül egy breakdownokba fulladó döngölés követi. A dalcsokor egyik legváltozatosabb tételét követi a Hope című, újabb instrumental téma, amelyben újra a doboké és a basszusgitár tornászásé a főszerep, mielőtt átadni a helyét a London Life-nak, amelyben újfent nem jelenek meg a lemezre jellemző kaotikus stílusjegyek. Helyette a lemezen sokszor futtatott középtempóban igyekszik egy erősen ’90-es évek emo lemezeit – mind énekben, mind zenei közegben – idéző keretbe foglalni a dallamos – néhol groove – témák egyvelegét, s a középen az énektételek váltása által kettészabott dalrészleteket: „Please take this knife from my back. So I can drive it through your cold heart and let your tears flow like a river racing towards your palms and emptying onto the bed on which we laid for years.”

Az A Tale Of Two Revolutions újra visszaállítja a Realize You’re Dead dalcsokrán megszokott kaotikus tételeket, s mindezt egy rendkívül disszonáns bevezetéssel toldja meg, hogy jobban belerázódjunk a lemez sötét hangulatú, utolsó fejezetrészébe. A hardcore-ba ágyazott metalcore paneleket nem voltak restek használni, s így a lemez utolsó részére kerekedik ki igazán metalcore anyaggá az Anah Aevia bemutatkozó – és sajnos utolsó – nagylemeze, amelyet a tipikusan dobcentrikus metalcore intróval nyitó Sea And Sky gitárfutamaiban és döngölésében is tovább érzékelhetünk, néhol már-már heavy metal elemekkel megspékelve az összképet, egy kellemes sötét hangulatú atmoszférával kicsapódva: „Love lost, the weapon still in my hands. / The agony begins.” A lemez utolsó tételként értékelhető darabja még a lemezt tökéletesen keretező, instrumental lezárás, a Rest előtt a Morning The Innocent, amely a dalcsokor egyik legkiválóbb tétele. Megvannak benne azok a sajátosságok, amelyek később a metalcore underground színterét jellemezték, a dallamos, néhol keményen breakdownokban döngölős zenei közeggel, a hörgős, de sok esetben tiszta részek uralmát magának tudó vokálokkal. A tétel előnye, hogy könnyen memorizálható, különösen a ragadós gitártémáinak, valamint a szövegeinek köszönhetően: „Father embrace in silence. / Don’t ever climb down to face the truth, I try to scream but it is without sound. / Heal the scars that present themselves, longing for separation from yourself. / You murderer. / You let me bleed. You murder, you have forsaken me.” A srácok dalszövegei érzelmi vonalon, mintha csak beszélni tudnának, a belső vívódások érezhetően kapcsolatban állnak gondolatébresztő tényekkel. A Rest lassú, melankólikus instrumental vonala a Morning The Innocent szövege után logikus lezárás, s ezzel egy kellemes lefolyású, kerek egésznek ható, de egyben mégis remekül szinteződő dalcsokrot kapunk a Realize You’re Dead képében. A remek egyensúly a metalcore panelek és a keresztény hardcore formulák erdejében garantálja, hogy néhány Zao, talán egy-két korai Underoath fan, s talán a színtér korábbi jeles képviselőinek, például a Narcissus, az Endthisday, az Embodyment, a Strongarm, a Point Of Recognition, a Few Left Standing, az Overcome – és még sorolhatnám – munkásságában valamennyire érdekeltek rákapjanak.

AZ EPILÓGUS

A lemez kijövetelét számos turné kísérte, majd a Selah Records szerencsétlenkedése miatt az új EP lemezüket, a The Machinest – amely erősen a feledés homályába merült – saját maguk adták ki, pontosabban ingyenesen letölthetővé tették 2003-ban a saját weboldalukról, amely akkoriban nagyon egyedülállónak minősült az akkori trendekkel szemben. A megjelenést követően még azon a nyáron játszottak a Christian Music Festival körútján, majd augusztusban közös turnéra indultak a Selah Records két bandájával, a Bestiary-val, valamint a Bloodlined Calligraphy-val. 2003 őszén az eredeti vokalista Dan Gleason elhagyta a bandát, hogy egyéb zenei ambícióit kamatoztathassa. A srácok haverja, Jordan „Truck” Batterbee (Bestiary, Dagon) ugrott a helyére, majd a banda újra nekilátott a gyakori koncertezésnek. Dan végül 2005-ben tért vissza a bandához, amikor az Anah Aevia a Kentacky-ban megrendezett Ichthus Music Festivalon lépett fel.  2005-ben végül átmeneti pihenőre vonultak mindenféle indok megnevezése nélkül. 2007 decemberében újra stúdióba vonultak, hogy egy új, untitled EP-n dolgozzanak, amely a Great Lakes Collective gondozásában jelent volna meg. De sajnos nem így történt. Így 2010-ben be kellett érnünk egy-két új dallal, többek között a Spook Me, valamint a Sewn To The Wall című tételekkel. Aztán december elsején a banda a hivatalos facebook oldalán bejelentette, hogy a december 27-re tervezett hatalmas show, bizony az utolsó koncertjük lesz. Így tavaly a zenekar végleg kilehelte lelkét egy orbitális bulin a michigani Macs Barban az Of Virtue és a Winterus társaságában. Idén az egyetlen életjelet Daniel Gleason adta, aki nekilátott szólólemeze elkészítésének.