Elveszett Lemezek #17: A Long Winter

A mindössze négy évig létező zenekar két kiadvánnyal örvendeztetett meg bennünket az évezred hajnalán, egy EP-ről és egy nagylemezről van szó, ám az egész életművük így sem teszi ki a háromnegyed órát, ami önmagában leginkább csak  egy szemöldök-billentésre adhat okot még a legvagányabb, „akkor jó egy banda, ha feloszlott” nézet képviselői között is. Azonban a szóban forgó negyvenöt perc körüli összjátékidő kapcsán az ex-tagoknak nem, hogy szégyenkezni nincs okuk, egyenesen híresztelniük kéne, hogy a műfaj kialakulásánál ők már ott voltak és alkottak is. Ha hatásuk és színtérformáló erejük nem is olyan markáns, mint több kortárs bandáé, abban biztos vagyok, hogy akik valaha is kedvelték a 7 Angels 7 Plagues, a skycamefalling, a This Day Foward vagy épp a Hopesfall riffjeit, megoldásait és hangzásvilágát azok a ’Long Winter hallgatása kapcsán sem lőhetnek nagyon mellé.

A ZENEKAR

A Dél-Jersey környékéről összeverődött csapat a később EP formájában újra kiadott demó lemezével robbant be az akkori amerikai hardcore színtérre és nevük azonnal be is került a környék forrongó áramlatába, korabeli beszámolók alapján pedig hírük – nem meglepő módon – gyorsan el is terjedt. A Breathing Underwater demó-változata viszont még nem közelítette meg azt a robbanékonyságot és erőt (elsősorban a hangzás miatt), amit későbbi anyagaik, így ennek az újrakiadása és a nagylemez is már tartalmazott. A felállás a következőképpen nézett ki: Dave Stahl énekes, John Roth ritmus gitár és háttér vokál (előtte Pete Curry), Mike Senatore a basszusgitáros poszton és a zenekar központjának számító Staszewski-fivérek pedig a szólógitár (Adam), illetve dobos és tiszta ének posztján (Owen) álltak helyt, sőt tették különlegessé és „többé” a zenekart. A történet innen felfelé ívelni látszott és ívelt is még pontosan két éven át, hiszen a srácok a demónak köszönhetően egyből be is kerültek a Tribunal Records kötelékébe, ahol olyan zenekarok foglaltak még helyet, mint az Amazing Device, a Heartscarved, a Prayer For Cleansing, a From Here On, a Brand New Disaster vagy a School For Heroes. A kiadó ma már koránt sem ragyog annyira, mint egykoron, egyetlen hírhedt zenekaruk a főnök vezette Killwhitneydead. És lévén a Prayer for Cleasing – Rain in Endless Fall kritikájában már alaposan körüljártuk a Tribunal kapcsán felmerülő háttér-információkat, így ezt most átugorva folytatnám is a zenekar történetének elmesélését. 2002 tavaszán alig nem sokkal az első demó után a zenekar megjelentette első és egyetlen nagylemezét is, I’m So Bad With Goodbyes… címmel. A lemez beváltotta a hozzáfűzött reményeket és a srácok neve futótűzként terjedt az amerikai metalcore (hardcore/emocore) szcénában, így nem is okozott nagy meglepetést, amikor olyan zenekarokkal kezdtek el turnézni, mint az Atreyu, a This Day Forward, az A Life Once Lost vagy épp a Premonitions of War. Az élőben is kiválóan teljesítő zenekar sorsa szerencsésen alakult, így egy évvel a nagylemez kiadása és jó pár amerikai koncert után gondoltak egyet és újra megjelentették első kiadványukat, ám ezúttal már újrakeverve, kijavítva, rendes bookletbe csomagolva és EP formájában. A kiadást követően a zenekar még abban az évben feloszlott, azonban ennek pontos okára máig nem sikerült rábukkannom, hiába is böngésztem a világháló legeldugottabb bugyrait, sőt egészen odáig elmentem, hogy vettem a bátorságot és felkerestem a zenekar egykori gitárosát, Andyt, majd később Owent, de sajnos egyikőjük se méltatta kérésemet többre egy semminél.

POST-A LONG WINTER

A zenekar tagjai a feloszlás után is folytatták a zenélést. A Staszewski-testvérek azóta a jóval dallamosabb Desoto Jones soraiban igyekeznek helytállni és bár már több kiadványon túl vannak azóta sem sikerült elérniük az áhított áttörést, attól függetlenül, hogy a ‘Long Winter zöngéiben a tiszta énekért felelős Owen itt már frontemberként folytatta a zenélést. A megalakulás óta egy EP-n és egy albumon vannak túl, jelenleg pedig újfent egy EP van készülőben, mely már jó ideje húzódik, viszont ennek ellenére folyamatosan próbálnak bent maradni a köztudatban, legutóbb pl. a Donnie Darko c. film által híressé vált Tears for Tears nótát adták elő az egyik helyi philadelphiai rádióban.

Dave Stahl, a csapat egykori énekese a The Concubine soraiban folytatta (elődje: Matt Olivo), ahol egy jóval súlyosabb és brutálisabb környezetben igyekezett bizonyítani, és törekvéseit siker koronázta, hiszen a dalszerzésben is aktívan részt vevő énekes csapata az underground deathcore színtér egyik közkedvelt kiadványát, a 2006-os Abaddon lemezt vele készítette el. Ám szomorú tény, hogy a csapat némi passzív szenvedés után 2009-ben bedobta a törölközőt, pedig a deathcore színtér kialakulásánál jelen lévő, technikás köntösbe bújtatott témáikban volt fantázia és egy második, jobb megszólalású nagylemez simán meghozhatta volna nekik az áhított hírnevet.

A DALOK

És hogy akkor zeneileg miről is van szó? A ’Long Winter zenéje olyasmi, mintha a 7 Angels 7 Plagues nászba kelne a Grade-del, közös gyermeküket pedig a Hopesfallal kereszteznék. Erőszakról, azonban se szó szerint, se átvitt értelemben nincs szó, hiszen az A Long Winter mindezt játszi könnyedséggel teszi. A többi kortárs banda ismeretének tükrében botorság lenne azt állítani, hogy akkora egyéniséggel bírtak, mint híresebb társaik, ám, ha pusztán a korszak és a színtér „másodvonalát” vizsgáljuk, nevük megkerülhetetlen. Későbbi cikkeinkben még mindenképp mélyebbre fogunk ásni az underground fekete földjében, ahol már nem is színtérformáló vagy hihetetlen egyéniséggel bíró zenekarokat fogunk bemutatni, hanem csupán olyan elveszett korongokat, melyek egész egyszerűen több hallgatót érdemelnének, mert zenéjük nemes egyszerűséggel „jó” és a metalcore történetének / fejlődésének megismeréséhez igenis lényeges kritérium ismerni pár ilyen jellegű bandát is. Arról nem is beszélve, hogy a már milliószor, szinte minden cikkben visszatérő hitel, elhivatottság és hozzáállás kérdéskör sokkal jobban jellemezte ezeket a kis zenekarokat, és sokkal több szorult egy ilyen csapatba alázatból, mint ma az egész Rise Records családba együttvéve, mindez pedig az olvasók számára is tanulságos lehet.

Az I’m So Bad With Goodbyes… c. nagylemezt nem eresztették túl hosszúra, hiszen bár LP-ről van szó, mégis mindössze nyolc tételt foglal magába. A sor a Razel Got Her Wings c. dallal indul, mely egy olyan gitártémával startol, mintha a Hopesfall hőskorában készült lemezeinek B-oldalát hallanám. Ízes váltások, Dave odaillő üvöltése, mely kiválóan váltakozik Owen tiszta énektémáival és a már jól megszokott hangzás az, ami az egészet megkoronázza. A lemez egyik legjobb dala az alábbi, amihez kiválóan passzol a folytatásban érkező She’s Gone But Her Ghost Still Haunts Me. A gitárosok igyekeznek fenntartani a figyelmet, illetve a dob is törekszik a változatosságra; a néha visszaköszönő disszonáns és tördelt riffelés kifejezetten előremutató, a fülbarát (hangulat) váltások pedig szintén gond nélkül illeszkednek. A Her Delicate Yearning a kezdő üvöltésén és fájdalmas belassulásain túl viszont már kevesebb izgalmat tartogat, de mindezt a tiszta ének azonnal kompenzálja is. A The Boy From Judecca / If Everything Ends Please Don’t Leave Me kettőse az egész album viszonylatában ideális helyen vannak, mivel, mint önálló dalok kissé elvesznek a riffek tengerében és gyakorlatilag minden alkalommal, amikor meghallgatom a lemezt, azt veszem észre hogy a következő pont, amikor újra felkapom a fejem az a What Runs Through nyitánya. A nyitány melyet alig pár perc választ el a lemez és talán a zenekar leghíresebb dalától, a szerelemi csalódások egyik legfontosabb tételétől, a Juliettől („The sun has dried my tears and the air has healed my wounds. I take back every compliment, every smile. Every hug. I take back my heart.”). A disszonáns pillanatok itt is visszaköszönnek és az ének, illetve a gitár megoldásaitól az egész dal alatt csak azt érzi az ember, ahogy sodorja a lendület – sokért nem adnám, ha hallhatnám ezt a dalt egy tisztességes megszólalású koncerten. A záró tétel (The Summers Seem Like Days, And The Days Seem Like Seconds) pedig a már ismert panelekből variálja új összeállításban: kiváló befejezés az A Long Winter részéről. Amennyiben valakinek nem lenne elég az alábbi nyolc dal, szívből ajánlom, hogy tegye mellé a srácok EP-jét (Breathing Underwater), mely bőven tartalmaz legalább olyan jó dalokat, mint a nagylemezen felcsendülők és kiválóan passzolnak a sorrend tekintetében is az I’m So Bad With Goodbyes… tételeihez (továbbá az EP még demó formájában kiadott változata tartalmazza a The Legend of Zelda c. Nintendo játék főcímdalának újraértelmezését).

Amennyiben valaki már több ízben fedezett fel és avatott egyben új kedvencet a sorozat korábbi alanyiból és köztük voltak olyan zenekarok, mint a Red Roses For A Blue Lady, a Dead Blue Sky, a 7 Angels 7 Plagues, a skycamefalling vagy épp a korai Hopesfall, akkor azt ajánlom mindenképp tegyél egy próbát. Az A Long Winter nem talált fel újat, de azt, ami már megvolt, azt addig tudta pofozni, mígnem egy igényes és kellemes lemez nem született belőle.