Elveszett lemezek #16: Drowningman – Rock and Roll Killing Machine

Math rock, math metal, mathcore. Ugyan nagyon divatosak ezek a címkék, de nem szabad bedőlni nekik, viszonylag kevés math rock ihletésű dal született a logarléc segítségével, ellenben valahol valakik a kilencvenes években úgy döntöttek, hogy a progresszív zenéken belül el kell különíteni a különleges és változatos ütemmutatókat használó bandákat, és a ritmusképletek összetettsége a matematikát juttatta a kritikusok eszébe. Természetesen a legtöbb zsánerhez hasonlóan ezt is vissza lehet vezetni az ősidőkig, és fel lehet emlegetni a ’60-as évekkel kezdődő progresszív rock hullámot, a no wave különféle „punk jazz” előadóit, a különlegesebb hardcore punk bandákat (Nomeansno, Black Flag), vagy épp a ’80-as évek végének zajrockját. A kilencvenes évek elejének rockforradalma pedig a matekhullámnak is jót tett, olyan bandák fektették le ekkor a műfaj közvetlen alapjait, mint a Don Caballero, a Shellac, a Bastro, a Drive Like Jehu, a Polvo vagy épp a Slint, és ahogy az várható volt, pár év alatt más színterek, más műfajok is felfedezték ezeket a technikákat. Innentől már a zenetörténelem ismerős fejezete nyílik meg, és sorra merülnek fel az olyan nevek, mint a Converge, a Botch, a Coalesce vagy épp a Dillinger Escape Plan. Persze nem lenne Elveszett lemezek a rovat neve, ha nem egy elfeledettebb név bukkanna fel, márpedig a Drowningmanről minden elmondható, csak az nem, hogy sikerült volna az áttörésük.

A prológus

Ugyan a Buried Inside-dal és néhány korábbi rovatszereplővel szemben a Drowningman nem kanadai zenekar, de összesen 70 kilométer választotta el őket a határtól, hiszen az északkeleten lévő Vermont államban alakultak meg egy Szeged méretű városban, ami az államhoz hasonlóan nem büszkélkedhetett se nevezetes zenekarokkal, se nyüzsgő színtérrel (örültek is a félreértésnek, hogy ők Bostonból, és nem az Isten háta mögül jöttek). Választhatták volna a fiúk, hogy leveszik valamelyik keleti parti sikerbanda stílusát, de ehelyett valami egyedivel akartak próbálkozni, és inkább arra az útra léptek rá 1996-ban, amit akkor még csak néhány igen nagy név járt, és amiben még rengeteg potenciál volt: nagyjából a Cave Innel és a Dillinger Escape Plannel egy időben a Botch, a Deadguy és a Converge által kijelölt irányt kívánták követni. Mivel állandóan Brodskyékkal turnéztak, így Aaron Turner (Isis) rájuk is lecsapott 1997-ben, és első kiadványuk, a Weighted and Weighed Down 7” már a Hydra Headnél jelent meg 1997-ben, amit egy évvel később rögtön nagylemez követett, a Busy Signal at the Suicide Hotline. Persze a kultstátusz nem merült ki abban, hogy a Cave Innel és a Piebalddal turnéztak, és hogy Turner jegyezte a borítót (erre mondjuk ő nem lehet túl büszke), de az album maszterelése annak a Dave Merullónak köszönhető, aki később Isis-, Today is the Day- és Coalesce-anyagokon is dolgozott, a keverés pedig Steve Evetts keze munkája (Deadguy, Lifetime, Ensign, Snapcase, Dillinger Escape Plan, Glassjaw, a lista szinte végtelen). Így aztán nem is volt meglepő, hogy a Drowningman két korai anyaga szinte tollbamondás szintjén követte a korszak mathcore anyagait: ott volt benne a Fixation of a Co-Worker, a korai Coalesce illetve Candiria, valamint az It’s Hard to Write with a Little Hand is, és annak ellenére, hogy meglehetősen kellemes hallgatnivalók voltak, az ember ugyanúgy nem tért vissza hozzájuk, mint mondjuk az első Dillinger Escape Plan EP-hez. Weinmanékkel 1999-ben ki is adtak egy kétdalos splitet, ami az utolsó anyaguk lett a Hydránál: három tagcsere után (csak az énekes Simon Brody és a gitáros Javin Leonard maradtak) 1999-ben megírták a How They Light Cigarettes in Prison EP-t, de Turnernek nem tetszett az új, dallamosodó irány, a Revelation viszont okosabbnak bizonyult az Isis-vezérnél, és lecsapott az anyagra (a borítóra pedig Jacob Bannont kérték fel).

A KIADÓ

Ha valakinek itt a Revelationt be kell mutatni, azt valószínűleg nem csak a kocsmákban nem szolgálják ki, de talán még személyije sincs, hiszen az egyik legnagyobb színtérformáló hatású cégről van szó, akiknek hatalmas szerepe volt a hardcore fejlődésében, változásában, a poszt-hardcore megszületésében, az emo istápolásában. A Revelationt maga Ray Cappo alapította két évvel a Youth of Today létrejötte után (1987-ben), és pár év alatt a keleti part egyik legfontosabb kiadója lett olyan zenekarok leigazolásával, mint a Gorilla Biscuits, a Bold, a Judge, a CIV, de ott volt náluk a RATM-előd Inside Out, a Quicksand, az Orange 9MM, a Burn, a Texas Is the Reason és a Movielife is. A kilencvenes évek végén épp olyan lemezek jöttek ki náluk, mint az első Elliott nagylemez, a Deadguy és a Rorshach közös utódbandájának, a Kiss It Goodbye-nak az albuma, az első Himsa kiadvány, Garrison- és Ignite-albumok, illetve a By a Thread debütáló nagylemeze, melynek folytatása a kiadó jelenleg utolsó produkciója. Ahogy látható, hiába indultak hardcore punk kiadóként, később más műfajok is teret nyertek, és elég a She Loves Me, She Loves Me Notra gondolni, hogy teljesen természetesnek lássuk a Drowningman „leigazolását”. Érdekes, hogy amíg a Revelation parkolópályán van, addig az 1990-ben csak a Shelter és más „krishna hc” kiadványok miatt létrejött Equal Vision máig aktív, és hiába tűnhet másként, az EV nem lett Cappo „nem hardcore” cége (ld. Bane, Converge, Boysetsfire), hiszen a kilencvenes évek alatt a Revelation az Equal Visionnel együtt szélesítette profilját, a Rev sem maradt meg a kaptafánál.

A lemez

Hogy miért nem tetszett a How They Light Cigarettes in Prison Mister Isisnak? Ezt tőle kéne megkérdezni, de talán ő se szívesen emlékszik arra vissza a Rock and Roll Killing Machine tükrében, hogy nemet mondott erre a zenekarra, hiszen a második nagylemezük egyértelműen karrierjük csúcsa és a műfaj egyik legemlékezetesebb, legfogósabb korongja lett. A Dillinger Escape Plan neve mindenképp fel kell, hogy merüljön, hiszen a split idején talán még ugyanott tartott a két társaság, később viszont rakétaként lőttek ki a D-Man mellől, pedig érdemes megnézni, hogy a Busy Signal’ egy évvel a Calculating Infinity előtt jött ki, a RaRKM pedig szintén megelőzte a Miss Machine-t (és még a Machine szó is összeköti őket, hihetetlen!). Természetesen a két debütlemez hasonlóságaira felesleges lenne felhívni a figyelmet, elvégre akkoriban elég nagy láng égett a mathcore-os fazék alatt, és mindkét bandának megvoltak azért a sajátosságai, de az tény, hogy a nagy áttörést meghozó TDEP-album sokat tanult a Drowningman dallamosodásától, és bár csak az irány volt ugyanaz, az nem, ahogy járták, de akár Brodyék számlájára is lehetne írni azt, hogy Weinmanék elkezdtek megbarátkozni a dallamokkal. A Drowningman különlegessége ugyanis igazából abból állt, hogy a széttördelt, technikás témák közé malternak kissé emo/indie ihletésű pillanatokat szórtak, de csak mértékkel és nagyon okosan, tökéletesen beépítve őket az amúgy is sűrű váltások közé, ami által az egész roppant természetesnek hatott, és amiben bizonyára Brian McTernan produceri keze is ott volt. A zseniális zenészek mellett Brody is rengeteget hozzátesz az albumhoz, és nem csak a kilométeres és rendkívül ötletes dalcímek dicsérik őt, hanem az is, hogy nem üvölti végig a lemezt, inkább kellően visszafogott tiszta éneket is előránt itt-ott (talán még egy-két csipetnyi Glassjaw-t is fel lehet fedezni a stílusában), majd utána rögtön vissza is tér a szaggatott örvényléshez illő kiabáláshoz. Ki lehetne elemezni az albumot dalról dalra, de az összes tétel szinte ugyanazt kínálja mindenféle monotónia nélkül, csak máshogy: a mathcore előnyeit egy emészthetőbb, szebb keretbe foglalják, és a slam dancingből néha csak a dancinget hagyják meg, pl. a The Truly Dangerous Nature od a Man Who Doesn’t Care If He Lives or Diesban egyik percben még a fejünket kapkodjuk, a másikban meg alábbhagy a gitárkínzás, és jön egy igazi seggrázós indie téma. Mondanám, hogy betét, de nem szakad meg a dal folyamatossága, és ez az, ami igazán kiemelkedővé teszi őket (állítom, hogy ezért volt pl. annyira jó a korai Alexisonfire is): az, hogy milyen természetesen kapcsolnak össze látszólag teljesen idegen stílusokat, paneleket, nem olyan rohadt heterogén az egész, mint annyi más bandában, akik durvább és lágyabb részeket akarnak vegyíteni. Ennek a végeredménye pedig a „szerethető mathcore” receptje lett, a dúdolható, fogós, nem pusztán technikai színvonala miatt emlékezetes káoszbugi, a matek szakkör táncórája.

Az epilógus

Felmerülhet a kérdés, hogy mégis miért nem jött nekik össze az, ami a Dillinger’-nek igen, és erre a választ nem a nagylemez dalaiban kell keresni, hanem a banda történetében: folyamatos tagcserék, valamint egy Equal Visionnél megjelent EP (Still Loves You) után 2002-ben a banda feloszlott. Az okokat elég sűrű köd övezte, személyes ellentétek mellett Brody felbontott eljegyzése vezetett a dologhoz (bár már a RaRKM felvételei is bajosak voltak, a banda elégedetlen is volt a mathcore kifejezés feltalálóitól, a Terrorizertől maximális pontot kapó lemezzel), a rajongók pedig egyedül abba kapaszkodhattak, hogy minden második tagcserénél a feloszlás szélére sodródott a banda, és emiatt ezt se vették annyira komolyan, Simon maga is azt mondta, hogy lehet, hogy csak egy hosszabb szünet veszi kezdetét. Időközben ő Peter Martinnal (Lifetime) és korábbi D-Man-tagokkal The Scheme néven bandát alapított, de csak demókig jutottak, hiszen a Drowningman 2005-ben újjáalakult, és új nagylemez megírására is vetemedett, ezúttal a Thorp Recordsnál: korábban elkezdtek rögzíteni egy utolsó albumot a Revelationnek még a feloszlásuk előtt, mivel összevesztek a céggel, és teljesíteni akarták a szerződésüket, hogy leléphessenek, de a Best Record Ever címre keresztelt lemez (rajta egy húszperces, egyetlen riffből álló „dallal”) végül nem lett befejezve, így nekiálltak egy új korongnak. Még mielőtt a Don’t Push Us When We’re Hot megjelent volna, a Law of Inertia pénzt csinált a demóikból, korai és ki nem adott dalaikból Learn to Let It Go néven – legalább ennyire erőltetett lett sajnos a harmadik album is, mely hiába hozott brodys dallamokat, de ezek mellé abszolút jellegtelen zeneiséget pakoltak az új zenészek, nem váltak eggyé a panelek, szétestek a dalok, a lemez, és a banda is, hiszen hiába kerültek be még az MTV-be is, feloszlottak.

Aki mondjuk nem elégszik meg a Heavy Heavy Low Low-val, imádja a Dillinger Escape Plan puciatós korszakát, és nem zavarja egy-két lágyabb pillanat, amíg a ritmusszekció az emeltszintű algebrát nyögi, a gitárosok meg naponta járnak új húrkészletért, az tudja, mit hallgasson.