Elveszett Lemezek #14: As Hope Dies

A történet 2000-ben kezdődött, amikor is a dél-kaliforniai La Habra városában David Richardson életre hívta a bandát, az akkor átlagosan 20 év alatti srácok pedig menten a skandináv irányvonal tükrében kezdték meg az első próbákat és a dalírást. A munka kiválóan haladt, s párhuzamosan a dallamos metalcore hullámának kibontakozásával hőseink is szembesültek a ténnyel, hogy önmagában az agyonhasznált zenei panelek alkalmazása nem jelent fejlődésükben sem megfelelő progressziót, sem pedig egyedi elválasztódást a színtértől. Így az As Hope Dies név alatt megfelelő lehetőség kerekedett arra, hogy a fiatalkori lelki küzdelmeket, s az ő szemükben rendkívül feketelistás bibliai – s egyéb vallásos – tanokat, egy velük szembemenő zenei szövegvilággal és atmoszférával támadják, s ennek következménye lett az elkeseredetten, néhol károgóan megnyilvánuló vokálok ellenséges mivolta és jelentése. A munka 2002-ben egy EP formájában beérett, s a bemutatkozó, hat tételes korong kiváló vetületet biztosított a bandai zenei ambícióiról, s arról, hogy a szélsőséges ideológia ellenére is egy rendkívül dallamos, fogós képet képes festeni mindenféle szenvedés nélkül. A nevében elég morbid körforgást megjelenítő Birthplace And Burial Site határozottan és kegyelmet nem ismerve döngölt mindenfajta üresjárat nélkül, s noha a black metal csak, mint csipetnyi – főként szövegbeli tekintetű – elem jelent meg, azonban néhol, a hatványozottan elszórt thrash metal alapokon a svédelt dallamok már akkor is a kései At The Gates, valamint az ugyancsak késeinek mondható Carcass vénáin szenderegtek. De megtalálható volt a rigmusok között az In Flames, a hardcore kikacsintás domináns hatásaként a Shai Hulud, az ugyancsak black és death elemeket, témákat keverő Dissection és az amerikai színtérről death elemeket ugyancsak magába szippantó, a bevezetőben már említett Prayer For Cleansing, de egyébként is fellelhető volt az AHP stílusjegyeiben egy kis Undying-féle szenvedély is, a főbb szimiláris alapok mellett.

A srácok természetesen itt nem álltak le, s a siker után neki is láttak bemutatkozó sorlemezük elkészítésének, amely a Legions Bow To A Faceless God munkacímet és végül végső elnevezést kapta. Az ugyancsak mély tartalommal rendelkező cím egyfajta metaforikusnak értelmezhető jelentéssel rendelkezik, amelyben a légiókat betöltő emberek meghajolnak egy soha senki által még nem látott istenség előtt. Ezzel az ateisták által felszínesen érvelt sztereotípiát jelenítik meg, ugyanis az általános vélekedés próbál a racionalizmus talaján maradni. Vagyis amit még nem láttak, az nem is létezik. Persze ez csak egy bonyolult deduktív vélekedés, de a banda minden „fórumon” igyekezett kiállni önmaga által megélt ideológiáért. A koncepció tehát adott volt, az ennek való megfelelés érdekében kisebb előkészület után 2003. február 21-én lépték át a Dark Elf stúdió ajtaját, hogy újra Beau Burchell produceri tevékenységét élvezzék, aki később a kultikusnak számító Saosin háttérvokalistája lett, de játszott az Open Handben is. A felvételek jól haladtak, áprilisban az ugyancsak death/black mixben bugyogó förtelem, a Cast From Eden oldalán körbejárták a nyugati partot, főként Kaliforniát, majd átruccantak keletre is, többek között voltak New York, Boston, valamint Philadelphia klubjaiban is, csak, hogy híres színtereket említsek. A késő tavaszra, kora nyárra ígért korong végül még is csak csúszott pár hónapot és augusztus 12-én jött ki az Undecided Records gondozásában, s aki hallotta azt a csekély fél órát, az utána elégedetten nyugtázta, hogy a srácok még az EP színvonalát is emelni tudták. Nem is akármilyen mértékben. A dühös, a bőrön szinte fekélyeket előidéző riffek néhol úgy pusztítanak, mint egy tébolyult elme buzogánnyal a kezében. A harmonikus ritmikák mellőznek bármilyen disszonáns elemet, főként azokat, amelyek a black metalt jellemzik, így azért próbáltak mértéket tartani a panelek használatában, s a műfajra oly jellemző karcos, rozsdás hangzást is mellőzték, helyette a már korábban bejáratott skandináv, tiszta dallamvezetésű, rugalmas alapokat használták, csak az északi színtérre oly jellemző gitárszólókat irtották ki az összképből. Talán ez nem is baj, hiszen így a dalok egyfajta hardcore felépítést kaptak, valamint így üresjáratok nélkül tudtak aprítani, anélkül, hogy bármilyen főbb zenei megnyilvánulás előkészítésére értékes futamidőt áldoztak volna, helyette inkább a koherens kicsengést pártolták.

„Legions bow to a faceless God / faithful to their lord / willing to die for this savior / they can not see they can not feel / wasting away / brainwashed forever.” – hangzanak el a nyitány ordításai, amikből szinte árad a gyűlölet. Az egész tételt a kijelentésekre kihegyezett dallamvilág tartja parázson, amelyek főként a 90-es évek északi színterét – pl.: az At The Gates világát- idézik meg harsány lendülettel, kellően döngölő sebességgel. A folytonos perpatvarban tudatosítja a tétel a srácok nihilizmusából származó gyűlöletét black metalt idéző károgó vokáljátékkal: „I look into this empty sky / with eyes of hate for you / great deceiver / holy one / lord of deception / I denounce your name.” A felütést követő The Painful Truth egy instrumentális levegővétel, amelyben lenyugszanak a kedélyek és az atmoszféra átadja a helyét egy rosszat sejtő, hátborzongató – vihar előtti csend szerepet betöltő – egyperces szintetizátorjátéknak, amelyet Beau Burchell helyezett el billentyűsi vénái által a brutálisan nyitó Deceived előtt. Nos, a Deceived úgy lerántja a fejeket, mint a guillotine a francia forradalom idején. Az egész tétel alatt mindenféle mesterkélés nélkül egyesül az As Hope Dies erényeinek java, amellett a tény mellett, hogy a skandináv színtér hatásai egyre jobban erősödnek a dalban, miközben bőven kapunk hardcore elemeket is az arcunkba, hogy ne unatkozzunk a folyamatos téma és tempóváltások között, az elszórt, jól kihasznált breakdownokról nem is beszélve. Természetesen folyamatosan áradnak a demagógnál demagógabb kijelentések David torkából: „Religions do nothing but kill and deceive the innocent” – s ezek az egyre érzelmesebben megfogalmazott, egyéni értékrendet közvetítő dalok egy idő után egyre inkább célba találnak, főként esetleg azoknál, akik materialista szélesvásznon át tekintenek a világra. A soron következő His Beloved Maker folytatja az elődök által kitaposott utat, s egyre jobban igyekszik felvenni az album sebességét, abban lakozó sötét kicsengését, gyűlöletét. Valamint egyben olyan ritkán tapasztalt, dallamos gitárfutamokat éltet meg velünk a szétvagdosott breakdownok közepette, hogy az egyre szenvedélyesebbé váló szövegbetétek: „Raped of my everything / I was place in a mold since my inception / That I had to set a flame with a trembling hand and eyes ready to burst with tears.” – egyre inkább magukkal ragadnak, s egyre inkább tudunk velük azonosulni, igaz semleges karakterekként maximum arra a fél órára, amíg tart a lemez döngölése. Az album közepét szétszaggató Feeding The Broken Words Of Hope In Vain a korong egyik legkegyetlenebb tétele, autókat nem mészárolnak a zúzdában olyan szinten, mint amilyen hentelés történik ebben a dalban. Az első tétel a lemezen, amelyben nem jön elő a meghajlás szimbóluma, s az első, amelyben a hamisság és a hazugságok kerülnek előtérbe: „No comfort can be found in the embrace of insincerity.” Egyébként a dallamok sok esetben kísértetiesen hasonlítanak a Falling Cycle lemezen hallottakra, bár valamivel fejlettebb, kidolgozottabb megvalósításra bukkanhatunk az As Hope Dies esetében.

A kegyetlen breakdownokkal teletűzdelt In The Presence Of That Evening újra mintha csak csatába hívná a teljes északi színteret egy véres küzdelemre, s a vallás ellen fellépés szinteződése helyett az önmarcangolás, s egyben a megtisztulás rögös útját járja, hogy megnyugvást találjon. A nihilista, rendkívül ateista vonásokat magán hordó Led Astray visszatér a lemez központi személyiségéhez, Istenhez, s az ő nevében kiontott megannyi vérhez, amelyet angyalként álcázott démonok ontanak ki. Az egyre drasztikusabb kijelentések közepette: „And yet they still believe you are compassion / That you are the answers to their pain / This is not the answer to eternal life your sacrifice in vain.” – az áldozati szerepkör megnevezéseként először csendül fel a szeretet szó a lemezen: „With the blood of millions on your hands they continue to sacrifice in the name of God. / In the name of love.” – ezzel is csak tudatosítva a rendkívül sötét hangulatot, amely nem tűr meg semmilyen elérzékenyülést sem, így elmondható, hogy az As Hope Diest nem érintette meg a kibontakozó metalcore hullám emocionális szövegkörnyezete. Utoljára az utolsóelőtti dalban, a színtér által méltóan irigyelhető A Life Dead To Love című szenvedélyes, mégis ürességet és sebzettséget megfogalmazó tételben hangzik el a szerelem szó: „Will my torment ever cease / Wishing I could feel nothing / A life dead to love / Free from love / Free from emotion / I’m free from you.” – a lemez korrábi dalaihoz képest a vallást kímélve, érzelmi alapokon társul a színtér fő erényeihez, s olvad a szcéna nagyjai közé tökéletesen feszes dallamaival. A mindössze kilenc tételt lezáró To Slumber újra előveszi a szintetizátort, s az atmoszférában suttogva búcsúztatja el a lemezt gyönyörű, allegorikus kifejezésekkel: „Behind locked doors with prayerless hands / Clutching useless keys / Asleep forever.”

A történet folytatása az volt, hogy nem sokkal az album megjelenése után feloszlottak, majd 2004 augusztusában, körülbelül a lemez egy éves évfordulójakor jelentették be, hogy visszatérnek. Azonban Davidet kivéve szinte a teljes felállás kicserélődött, s ez meg is látszott a 2005-ben összehozott, ugyancsak As Hope Dies elnevezést viselő EP-n, amely nem sikerült rosszul, de meg sem közelítette az első két korong minőségét. Ezután újra feloszlottak 2005 májusában, az utolsó koncertjüket a Dead To Fall társaságában adták a The Showcase Theatre nevű klubban Corona városában. Mivel David Richardson nem kívánta tovább folytatni a munkát ezen az úton, ezért többet azóta sem hallottunk a bandáról. A felettébb harcedzett torkú vadállat 2005 óta a Force of Change nevű straight edge bandában szaggatja a hangszálait. A többi tag pedig később olyan zenekarokban játszott és még játszik most is, mint a Wage Slave, a Graf Orlock, a Sederria, de említhető még a Ghost Limb is. Sajnos nagy kár ezért a zenekarért, mert a metalcore történetében egyedülálló minőségben volt képest vegyíteni annak elemeit a svédelt, dallamos death metallal, ami katartikus élményt tud nyújtani, főleg az olyan borongós, nyomaszó napokon, amikor te is pokolra kívánsz mindent, nem csak az As Hope Dies legénysége.