Elveszett Lemezek #13: Rosesdead

A PROLÓGUS

A 2000-es évek legelején alakult a rendkívül emocore nevű Rosesdead egy viszonylag kicsi kanadai városban, Oakville-ben, és már ekkor se volt állandó énekesük, ami később is visszatérő probléma volt: két évet kellett arra várni, hogy rátaláljanak Adam Szeminskire, akivel immár rögzíteni is tudtak egy négydalos, self-titled EP-t. Elég kiforratlan próbálkozás volt, de sikerült felhívniuk magukra az akkor frissen alakult Black Box Music figyelmét, és megváltozott felállással (az évek során egyértelművé vált, hogy Jason Mante gitáros a banda magja) kiadták a Relationship Between Music and Numbers címre keresztelt EP-jüket. A háromdalos korongon a fiúk már jóval bátrabban és nagyobb rutinnal használták az akkorra megfáradni látszó műfaj paneleit, így neki is álltak a nagylemez megírásának, de az a kellemetlen helyzet állt elő, hogy pár hónappal a kőbe vésett stúdiózás előtt Adam kilépett. A fiúk nem hátráltak meg és tovább folytatták az album írását, hogy egy instrumentálisan kész lemezhez keressenek énekest, akit végül az akkor már a földbeállás felé tartó Fordirelifesake-ben találtak meg: Brian kiválása után a FDLS-nek már nem volt sok jövője, így Matt Wedge elvállalta a feladatot, és elkészülhetett a várva-várt Stages.

A KIADÓ

A lemezt két cég közösen terjesztette: Kanadában az említett Black Box, az ’Államokban pedig a One Day Savior adta ki az albumot. Előbbi a Relationship’ idején még nagyon kezdő volt – az volt a második kiadványuk, az első a 2002-es Fullblast volt -, de 2006-ra már kezdtek belejönni a dologba, és később mindenféle műfaji egyoldalúság nélkül olyan előadók jelentek meg náluk, mint a Living with Lions, vagy épp Shad kiváló középső lemeze. A ODS már némileg érdekesebb, hiszen a Skycamefalling énekesének, Chris Tzompanakisnak a cége, aki meglehetősen minőségcentrikusan szemezgetett a 2000-es évek keményebb bandái közül, így jelent meg a cégénél kiadvány az Undyingtól, a Hopesfalltól, a Remembering Nevertől, vagy épp a honfitárs In Dying Days-től illetve a könnyebb vonalról a Boys Night Outtól és a Movielife-tól – igen nagy presztízsértéke van tehát annak, hogy az USA-ban ők terjesztették a lemezt. Persze nem véletlen, hogy ilyen remek bandák jelentek meg a cégnél, elvégre Tzompanakis úr tudhat egyet, s kettőt a metalcore és hardcore zenékről, ha már az előző évtized egyik legjobb albumát énekelte fel.

A DALOK

A Stages karakteréhez mindenképp hozzátartozik a megjelenés éve: eddig még nem volt szó ilyen „új” albumról, hiszen 2006-ban jelent meg a korong, így meglehetősen elkülönül a többnyire ’99-’03 közti lemezektől. A sorozat legtöbb darabjára például már csak abból eredően is egészen más lemezek voltak hatással, hogy a kilencvenes évek végén alakultak, míg a Rosedead 2001-2002 körül kezdte el kialakítani saját egyéniségét, és 2005-ig rengeteg olyan hatás érte őket, ami logikus módon egy korábban megjelent lemezt már nem. Itt maximum közvetett hatásként említhetjük meg a Poison the Well vagy a Shai Hulud debütáló anyagait, és képbe kerülnek az új évezred elejének nagy metalcore alapjai: Alive or Just Breathing, Hidden Hands of a Sadist Nation, Jhazmyne’s Lullaby, stb. A Stages ezekből indul ki, így hiába beszélhetünk ugyanarról a metalcore hullámról, mint az Unearth vagy a Killswitch Engage esetében, korántsem olyan heterogén a skandináv dallamok és a hardcore találkozása, itt a két műfaj már nagyrészt összeolvad, és ugyan hallani igen terpeszállós metalriffeket és –szólókat, de ezek nem olyan markánsak, mint hatásaik esetében.

Sajnos 2004-05′ után már nem volt olyan nagy divat a hangulatos kis intrók használata, így az album az elejétől majdnem a végéig egy meglehetősen technikás, de csak mértékkel tördelt sodrásban van, és nagyjából megállás nélkül érkeznek az erőteljes, dallamos részekkel okosan tarkított dalok, amelyek ugyan nem kísérleteznek a műfaj határaival, de úgy lettek megírva, hogy mégse érződjenek túl átlagosnak, klisésnek. Ez többek közt annak is köszönhető, hogy nem próbálják a göteborgi iskolát lépten nyomon az arcunkba tolni, hanem helyenként csak feloldó jelleggel kerülnek elő a svéd dallamok, viszont nem is idegenednek el tőlük, így ha szükség van rájuk, akkor felbukkannak. Ami igazán elmarad, az a tiszta ének, ami teljesen kikerült a repertoárból. Hiába lett 2006-ra már szinte elidegeníthetetlen része a műfajnak a refrénekben történő éneklés, a Rosesdead ezt remekül pótolta például az All the Same: All Differentben a 40. másodpercet követő csordavokálos kiállással – a lemezen amúgy nem csak a tiszta éneket kell nagyítóval keresni, ugyanis a tizenegyből két és fél dal instrumentális, ami több, mint szokatlan (főleg, hogy egyik se igazán átkötés). Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy a lemez megírása során nem volt énekesük, és hiába jó Wedge torka, nagyon is jól működnek ezek a tételek, főleg, hogy a megfelelő helyeket kapták a tracklisten.

Az album erős koncepcióval bír, ahogy ez már a dalcímekből is kitűnik, és ennek megfelelően igen nagy a kohézió a lemez dalai közt – olyannyira, hogy néhol fel se tűnik az, hogy lépett egyet a számláló, és már a következő nótát koptatjuk. A történet picit akár a Deep Blue-hoz is hasonlítható, egy férfiról szól, akit elnyel az ég-óceán, és aki elindul felfelé, hogy eggyéváljon a felhőkkel, és így egyfajta megváltást nyerjen – nem véletlen, hogy a szövegeket Wedge nem egyedül, hanem a fő dalszerző Jasonnel együtt írta, mivel a dalok zenei része is fel van fűzve egyfajta laza koncepcióra, ami a két és fél instrumentális darab kivételével a Matt által énekelt sorokkal válik teljessé. A Stages a sok apró pozitívum albuma: a koncepció, a mindenféle öncélúságtól mentes, technikás kacsintgatások, az ének nélküli hangulat-adalékok, és a számtalan kis megoldás, dallamképlet, kiemelkedő pillanat teszik emlékezetessé. 2006-ban bátran metalcore lemezt írni pedig igen szép dolog volt: a srácok például gond nélkül betették a klipes sláger, a Night Danger után a Now, This Feels Like the End című, félig instrumentális, breakdownokból építkező (az albumon elég sok van, a záró The Surface például külön szeminárumot kapna a Breakdown Akadémián), majd poszt-rock/-metalba (!) átforduló darabot. Ha már újító szándékot felesleges várni, ez a merészség nagyon hiányzik a mai zenekarok legtöbbjéből.

AZ EPILÓGUS

A bandát sajnos a lemez kiadása után tovább sújtotta a már a Stages előtt is meglévő tagcserés átok: előbb az egyik gitáros, Brett Diederichs lépett ki, majd a dobos, Shane McIntosh döntött úgy, hogy visszaül az iskolapadba. Őket még ideiglenesen valahogy tudták is pótolni, de mikor Matt hagyta ott őket, akkor igazán nehéz helyzetbe kerültek, és a két póttag kiesése után nem is tudták folytatni. 2007 novemberében ugyan még tartották egy igen intenzív koncertet a régi idők emlékére, de ezután igen hamar rájöttek, hogy egy koncert ugyan még belefért az idejükbe, de az újjáalakulás már nem fog, így inkább egy mini búcsúturné mellett döntöttek, melynek keretein belül hatszor is felléptek Ontario államban, és kiadtak egy 200 darabra limitált DVD-t az élő felvételeikből Faith in Dreams címmel. Feloszlásuk elég rossz hír volt a műfaj szempontjából, hiszen 2006 után nem akadunk lépten-nyomon jó bandákba: még abban az évben kijött ugyan az It Dies Today slágerlemeze, a Sirens, 2007-ben pedig ott volt a The Serpent, ám az évi 1-2 kiemelkedő lemez nagyon kevés volt egy olyan stílustól, ami korábban 8-10 jó albumot is produkált tizenkét havonta. Már csak azért is érdemes meghallgatni a Stagest, mert egyike volt az évtized második felében készült, nem túl sok kiváló alkotásnak.