Elveszett Lemezek #12: In Dying Days

A srácok 1998-ban, a múlt ködébe vesző Deviant hamvaiból alapították meg a bandát a keleti elhelyezkedésű Québec tartomány azonos nevű városában, s egyben ők voltak azok, akik az elsők között játszották a dallamos hardcore alapjaira épülő metalcore-t, amely igazán, mint tudjuk, később Floridában élte virágkorát. Ez a bizonyos ferde, eltérő gondolkozás szembehelyezte őket a kanadai színtér nagy hardcore zenekaraival – ahogy később a She Killst is -, s egyben a hagyományokkal, hiszen az addig kibontakozott színtér alapjaiban paneles hardcore, esetleg kaotikus hardcore zenekarokat favorizált. Mint pl.: a Neighbourhood Watch, a The Chitz, a Crisis of Faith, a SeventyEightDays, a New Day Rising, az Ignorance Never Settles, a Confine a kanadai hardcore hőskorából, vagy a mindössze hét tételt megélő Three Fine Days. De említhetjük a frisebb zenekarok közül a Burden, a Blue Monday, vagy a Left for Dead, a Rosesdead, a Day of Mourning gárdáját is, amelyek bizonyos ideig, vagy bizonyos zenekarok esetében teljes mértékben az In Dying Days kortárs zenekarai voltak. A hatások is főként ezekben a zenekarokban keresendőek, s egy csipetnyi Glassjaw-ban, de erről később.

Még 1998-ban, a megalakulásuk után elkészítettek egy demo felvételt – amelyről alig maradtak fent információk, emiatt később lett egy kisebb keveredés a kiadásnál – az eredeti vokalistával, Olivierrel, majd ezután tovább dolgoztak a bemutatkozó nagylemezen. Azonban valami gikszer folytán kisebb, a folytatást illető összeférhetetlenségek miatt leváltották, és végül Mike Doucetnél kötöttek ki, aki tökéletes választás volt a mikrofon forgatására, nem beszélve arról a nem elhanyagolható tényről, hogy rendkívüli hasonlóságok mutatkoznak közte és Daryl Palumbo (Glassjaw) között énekstílusilag. A frontemberi pozíció cseréje után készítették el második demo felvételüket, amely a To Forget Yesterday nevet kapta, s amely már tartalmazta azokat a stílusjegyeket, amelyek az In Dying Dayst jellemezni fogják a későbbi EP lemezeken. Mindössze annyi probléma volt, hogy a demo túlságosan tompára sikeredett, néhol kicsit összefolyt, nem volt tartása, de a színtérrel szemben tanúsított frissessége miatt – a felvétel gyér minősége ellenére – James Hamilton leszerződtette őket a saját tulajdonú kiadójához, a Re-Define Records-hoz. Az RDR egy nagyon kicsi kiadó volt, de pl. itt jelent volna meg a fentebb már említett Confine utolsó lemeze is, valamint a teljes diszkográfia újrakiadása, de ezek sajnos mégsem történtek meg, pedig a színtér egyik legfontosabb kaotikus hardcore zenéjét játszották. Mindenesetre James Hamilton érezte a nagy lehetőséget és kiadta a második demot, mint első EP-t – innen is fakad a keveredés -, amelyet az előzött meg, hogy elsőként kiadott róla egy limitált kiadású kazettát egy számmal, majd egy három számos lemezt, hogy mégis mennyire piacképes a zenekar. A próbálkozás sikeres volt, a kazetta jól fogyott, így a To Forget Yesterday volt a Re-Define Records első kiadott lemeze. Ezután megkörnyékezte őket a belga hardcore kiadó, a Good Life Recordings. Szerepelhettek volna a Good Life T.V. elnevezésű VHS kazettán többek között a legendás Morning Again és az As Friends Rust társaságában, amelyek a GLR legnagyobb kincsei voltak, emellett még egy válogatás kiadványon is részt vehettek volna a Once Were Warriors című tételükkel, amely Alan Duff, új-zélandi író hasonló nevű, bestseller novellájáról kapta a nevét, s amelyet ’94-ben vászonra is vittek. Ők azonban mégis a One Day Savior kiadóhoz szerződtek le, ahol olyan zseniális zenekarok tanyáztak egykoriban, mint a Hopesfall, a The Chase Theory, a Forstella Ford, a Boys Night Out, a The Juliana Theory, a The Killing Tree, az Undying, vagy akár említhetném a fontos metalcore bandát, a Rosesdeadet. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy a kiadót az a Christopher Tzompanakis alapította, aki a Skycamefalling énekese volt. Érdekes, hogy a dolgok mennyire összeérnek egymással, nemdebár?

A hétszámos Life As A Balancing Act már itt jött ki 2001-ben, majd 2002-ben, s a kezdetben – véleményem szerint alaptalanul történő – Poison The Wellhez való hasonlítgatás ellenére kellemes, s egyben pozitív visszhangot kapott, de még így is eltűnt a süllyesztőben. Hogy ennek mi lehetett az oka? Valószínűleg megfulladt a csapat az épp kibontakozó új metalcore hullámban – olyan vihar közepette, mint a KSE vagy a Darkest Hour, nehéz volt hasonló minőséget produkálni, pedig minden ambíció megvolt ahhoz, hogy a hullám kiemelkedő zenekara legyenek egy kis emocore beütéssel. Hisz mint tudjuk, nem lehet egy zenekar sikeres anélkül, hogy a megfelelő, kissé emocionális szövegkörnyezet nem lenne jelen a tételekben, ezzel is nyomatékosítva a hangszerek kálváriája által megteremtett szenvedélyt, az atmoszférát, amely magával ragad és nem ereszt magától. Nincs ez másként az In Dying Days esetében sem, ahol a kissé sztereotip érzelmi hullámvasút – szerelem, megvetés, ármány, szerettek elvesztése, a világ meghasonlása stb. – néhol provokatív jellemzőkkel telítődik, amelyek már a nyitótételben, a kiemelkedően erős Guns Don’t Kill People, I Do soraiban megjelennek: „Of one God, of one truth, of one soul, of one drug, of one gun.  / We never learn… All of this in the name of one. / Whole worlds torn from the inside. / I won’t blame the sky or artificial highs; I won’t blame the symptom. / We are the disease, none of us are exempt, we’re all guilty.” A dal nem elég, hogy igen erőteljes szöveggel bír – ahogy az összes tétel, érdemes őket olvasgatni -, de olyan nyitánya van, amelyet a rovat történelme során a Falling Cycle felütésénél ismerhettünk meg, s mint filmes idézés csatlakozik a rovat keretein belül a Red Roses For A Blue Lady-hez is. Az azóta legendássá váló egysoros, az „At my signal unleash hell!” a Gladiátort nyitó csatajelenet egyik legfontosabb mozzanata, a vihar előtti csendet betöltő űr, amely a lemez felütéseként, sample keretében tudatosítja a hallgatóban a rövid, de annál keményebb és egyben magával ragadó pillanatokat, amelyeket a csata, s mint a lemez képében átél. Az IDD esetében nem kapott helyet a zenei világban disszonáns megnyilvánulás, szinkópák, sokkalta inkább a már korábban említett dallamos feltöltődések és kicsapódások jellemzik a tételek karakterisztikáit, amelyek nem kívánkoznak kilépni kereteikből, koherens egységként, üresjáratok nélkül ragadják magával az embert. Kiváló példa ezekre a zenei megnyilvánulásokra a Rhyme Of The Modern Street Fighter, a To… You Know Who You Are, vagy a lemez legrövidebb tétele, a The Day I Played The Dating Game, amelyek a dallamos metalcore szerelmeseinek okoznak szebbnél-szebb pillanatokat. A fentebb vázolt apró szintézis nagyon ritka a jelenlegi szcéna bandái között köszönhetően számtalan problémának, többek között a félreértelmezett emocore elszállásoknak és a technikai kereteken történő túlzott kilépésnek, amelynek fokozhatósága egyre inkább veszít tűrőképességéből, de még folytathatnánk a sort reggeltől estig. Egyébként érdekes hasonlóságokat fedezhetünk fel a gitártémák stílusjegyeiben a kaliforniai (csodálkozik még valaki?) As Hope Dies feszes, érzelmes, s egyben dallamos sistergéseivel. Azonban a dalokat megtörő breakdownok nem jellemzőek az In Dying Days megnyilvánulásaira, jóval kisebb mértékben vezetik fel velük a vészjósló, magával rántó hangulati elemeket, témákat – pl.: The Long Fall -, amelyek igazodnak a szövegvilághoz. A hangulat tetőfokra helyezése sokkalta inkább Mike feladata, mintsem a szaggatásé és a gitárfutamoké, ennek stílusbeli okai vannak, amellyel jól elkülönülnek a metalcore színtértől, ahol főként a rifftengereken van a hangsúly és ezen szerep betöltése. Az instrumentális móka a középtempó árnyékában azonban nem lenne teljes anélkül, hogy az említett, aprólékosan adagolt, nem túlzásba vitt breakdownok mellet nem kísérné egy olyan hang, amely a tiszta – beszélő vokálok! – és egészen érthető ordításokat úgy tálalná, hogy az színvonalas legyen. Szinte biztosan kijelenthető, hogy Mike elég sokat hallgathatta a Glassjaw demokat, mert ha volt rá befolyással bárki is, akkor az Daryl Palumbo. Az „elbeszélő vokálok”, illetve ordítások precíz egybejátszása azonban nem volt annyira egyedülálló a kanadai színtéren. Kiváló példa erre az IDD számára kortárs Grace Like Winter, Winnipeg egyik legfontosabb hardcore bandája, ahol a bájos, mégis tiszteletet parancsoló Jacqui kísértetiesen elbeszélő és ordibáló vokáljai hasonló utat járnak be a tételekben, mint az In Dying Daysben, sőt ugyanúgy emocore vetülettel telítődnek.

Az egy évvel később érkező After The Fire EP – egyébként nagy tragédia, hogy a banda nem élt meg egy LP-t sem – a Life As A Balancing Act fentebb vázolt hagyományait vitte tovább, azonban nem sikerült olyan kiemelkedően, mint elődje. A dallamos részeket vontatott hardcore panelekre cserélték több esetben is – sőt néhol hallani hardcore punkot is -, így maga a banda által megteremtett varázs tűnt el, s jelentek meg olyan üresjáratok és érdektelen pillanatok, amelyekben már nem lehetett kapaszkodót találni. A történethez hozzátartozik, hogy a One Day Savior számára még így is korrekt eladásokat produkáltak vele, sőt később még egy True Until Death elnevezésű összeállításon is megjelenhettek a United Edge Records gondozásában. Aztán 2003-ban a csapat feloszlott és többet nem hallottunk róluk, még képek is alig maradtak fent szerény közösségükről, így ezeket is érdemes értékes kincsként megbecsülni. A feloszlás után a nevet még számtalan banda használta, többek között jelenleg is működik egy-egy In Dying Days elnevezésű zenekar New Jersey, Cedar Falls, illetve Cochin városában is. Az, hogy milyen minőségű zenét játszanak, nem tudom. De azt, hogy felérnek-e a nagy előd nevéhez, azt kötve hiszem.