2011. július 10.
Tracklist:
1. Dozen Black Roses
2. Feinbhas a Ghabhail
3. Winter's Gloom
4. Dead Soul Born
5. Sonnet
6. Violent Waves
7. Destiny of Culture
8. Chalice of Repentance
9. Bael Na Mblath
10. Sleep Eternal
Rites of Spring és Fugazi, Minor Threat és Embrace, At the Drive-In és Mars Volta, Overcast és Shadows Fall, Aftershock és Killswitch Engage – csak néhány példa a zenetörténelem nekünk leginkább tetsző szegmenseiből arra, mikor egy zenész vagy énekes két formációban is sikeres tud lenni. Van, hogy mindkét bandára egyformán emlékezünk, de arra talán több a példa, hogy a későbbi társaság jóval nagyobb ismertségre tesz szert, ezzel mintegy saját árnyékába állítva az elődzenekart: ez az átka a Prayer for Cleansingnek is, akik hiába írtak nagyon jó dalokat, a Between the Buried and Me sokkal jelentősebb bandának bizonyult az évek alatt, így örökre úgy fogjuk hívni őket, hogy „a banda, amiben játszott Tommy Rogers”.
A zenekar 1996-ban alakult, és Tamás bátya akkor még nem volt tag, mivel épp valamelyik észak-karolinai középiskola padjait koptatta, és feltehetően egész nap a ’90-es évek első felének metalcore lemezeit hallgatta, hogy aztán fejest ugorjon az évtized végén az akkori színtérbe. Nagyon ronda dolog lenne azonban csak vele foglalkozni, hiszen a bandában olyan arcok verődtek össze már a kezdetekkor, mint Paul Waggoner gitáros, Marc Duncan basszeros és Will Goodyear dobos, akik később mindannyian részt vettek az évtized egyik legfontosabb metalzenekarának megalapításában. Az államnak már előttük is igen szép hardcore színtere volt és kellemesen ingergazdag környezetnek számított, például a műfaj fejlődésének egyik legfontosabb bandája, a nemrég nálunk járt Corrosion of Conformity is itt élt és alkotott a ’80-as évek elejétől. ’97-ig a PfC a stabil (és kérészéletű) felállást kereste, amelyet végül csak ’99-ben találtak meg úgy, hogy Dennis Lamb kilépett, és miután Jimmy Chang az Undyingból csak ideiglenesen tudta pótolni, így az üres helyre bejelentkezett egy 19 éves srác, bizonyos Thomas Giles Rogers, aki maga is megfordult az Undyingban, mikor is dobolt a bandában az egyik turnén (Waggoner innen ismerte őt és Changot is, hiszen Paul is tag volt az Undyingban, Észak-Karolina másik metalcore alapbandájában). 1999 nem csak Rogers belépése miatt volt fontos a bandában: ekkor szerződtette őket a Tribunal Records.
Hogy mit is kéne tudni a Tribunal Recordsról? Nagyjából azt, hogy a Prayer for Cleansing volt az, ami elindította őket: 1999-ben alapította a céget Matt Rudzinski, és első kiadványuk nem volt más, mint a The Rain in Endless Fall. Nincs ebben semmi meglepő, Rudzinskit érdekelte a kiadózás, Waggoneréknek kellett egy kiadó, és miután Matt is észak-karolinai volt, így kézenfekvő volt az együttműködés – no de ki gondolta volna, hogy a Tribunal egy ilyen alkalmi megjelenés után milyen sokra fogja vinni? A cég metalcore körökben egyre népszerűbb lett az évek alatt, olyan bandákkal dolgozott, mint a Bloodjinn, az A Long Winter, a Heartscarved, illetve kvázi ugródeszka szerepet betöltve kiadtak olyan bandákat, mint a nagyon korai From Autumn to Ashes, Atreyu, He Is Legend és Scarlet – közben pedig állandó előadója lett az évek során a Swift is (és nem mehetünk el az amerikai Lostprophets, a nagyon király Amazing Device mellett sem). Ezalatt ráadásul az a fura helyzet állt elő, hogy a kiadófőnök bandát alapított Killwhitneydead néven 2001-ben (ugye ez fordítva szokott történni, ld. Deathwish, Ferret, Epitaph, Stillborn, stb.), amivel elég híres is lett – természetesen a Tribunalnál jelent meg az összes lemezük, és a jövőévi folytatás is ott várható. Sajnos az évek alatt egyre kevesebb jó bandát igazolt Matt, és a műfaji diverzitás sem tett jót a Tribunal nevének, így pedig a kiadók közt is egyre kevésbé lett fontos, ugródeszkaként is legutoljára 2007-ben működött a Last Chance to Reason esetében.
Amellé, hogy mindenki „pre-BtBaM” bandaként emlegeti őket, még az is járt, hogy sokan csak a Between’ megismerése után hallották a Rain in Endless Fallt, így folyamatosan összehasonlítgatják a két zenekart. Ez gyakorlatilag annyira elkerülhetetlen, mint amennyire felesleges: egyfelől zeneileg Waggoner meghatározó dalszerző mindkét zenekarban, másfelől viszont a két banda teljesen más felfogású és megközelítésű zenét játszik. Míg a Between the Buried and Me leginkább progresszív metalcore és progresszív death metalként aposztrofálható és sokkal összetettebb dalokat ír, addig a Prayer for Cleansing „egyszerűen” csak metalcore, és felesleges keresni azokat a technikás felhangokat, szólókat, váltásokat, amik a BtBaM gerincét adják, mert olyan mértékben egyik sincs jelen, ezeket az új zenekar építette a PfC saját idejében szokatlannak ható metalcore alapjára. Igen, anno a zenekar hangzásvilága igencsak újnak számított, hiszen olyan zenekarokkal együtt, mint a Shai Hulud, a Poison the Well, a Zao, a Darkest Hour (és így tovább), ők is ott voltak a jelenkori metalcore megszületésénél a svéd dallamos death metal és az amerikai hardcore zenekarok nászából.
Saját idejükben kissé lemaradtak róluk az emberek, hiába voltak élenjárói az új metalcore hullámnak, de a Tribunal akkori amatőrsége nem juttatta el őket elég fülbe, pedig a Rain In Endless Fall máig az egyik legjobban összerakott metalcore lemez. Ahogy ez akkoriban illett, finom intróval nyit a lemez, az A Dozen Black Roses gitártémája kellően nyomatékosítja, hogy ez a lemez közelebb fog állni a metalhoz, mint a hardcore-hoz, de mire elgondolkodnánk, hogy akkoriban ez hány bandánál volt ugyanígy, be is fut a Feinbhas A Ghabhail, amit akár a lemez slágerének is tekinthetnénk – ez az egyetlen dal, amiben David Anthem megpróbálkozik a tisztán énekelt refrénnel, és bár nem olyan rossz a végeredmény, de azért szerencsés, hogy ezt később nem erőlteti. Dave amúgy igen szorgalmas a lemezen, hiszen erőtől duzzadó üvöltései mellé néha spoken wordre is vált, de valamivel ellensúlyozni is kell a rovat eddigi leggyengébb szövegeit: „A whisper in my ears takes hold my deepest fear / the tombs beckons my name / for once the cut is made / a slice of cold steel blade / air and ground feel not the same”. Semmitmondó, túlságosan is szenvedő szövegeik szerencsére nem veszik el a kiváló instrumentális alap élét, de nem is adnak hozzá olyan pluszt, mint sok akkori banda – ugyanakkor szerencsére vegan és straight edge hitvallásuk ellenére sem szónokolnak a magas lóról.
Ahogy a fenti dalból is kihallani, a zenekar nagy barátja Göteborg riffvilágának, de a skandináv dallamok mellé még néhány igen súlyos téma is becsúszik, és akkor a megfelelő helyen és megfelelő mennyiségben használt breakdownokat nem is említem: ilyen formában használva sokkal hatásosabbak, mint a legtöbb mostani bandában. Meglehetősen „Between’-es” pillanat következik a Winters Gloom című, esős-zongorás átkötéssel, de az A Dead Soul Born máris visszaránt minket a metalba: Tommy-ék gitármunkája igen dicséretes, néha még némi maideni íz is kerül egy-egy dallamív révén a svéd klasszikusok által dominált világba. Alapvetően egy gitárlemez a Rain in Endless Fall, bár minden hangszeres kiválóan teljesít, de az ő témáik teszik igazán emlékezetessé a dalokat (ld. a Violent Ways hatalmas témáit) – persze annak ellenére, hogy az egyik első újhullámos metalcore album volt, még volt innen hová fejlődnie a műfajnak, de a „tipikus” műfajbéli korongok közül ez volt az egyik legjobb. 1999-ben még iszonyatosan izgalmas lehetett a két műfaj házassága, és bár ma már megfáradt a műfajtól a legtöbb fül, de a Rain in Endless Fall húzós tételei (pl. Sonnet, Chalice of Repentance) azért bizonyítják, hogy ha valami 12 éve jó volt, akkor ma is az. Külön érdekes, hogy nem féltek öt percnél hosszabb dalokat írni, és ezeket nagyrészt meg is tudták tölteni érdemleges tartalommal, melynek a csúcsa a Bael Na Mblath volt: tökéletes, játékos váltásokkal kezd, majd jó koncertsláger módjára öklözi az embert (talán amúgy ezen a lemezen a legnagyobb a breakdown/album arány a rovatban), hogy újabb levegővétel után már egy húrszaggató dallamba kezdjen bele, ezt a két dolgot pedig úgy váltogatja majd öt és fél percen át, hogy az egyértelműen a lemez legjobb szerzeményévé tegye. Ugyan van némi kavarodás netszerte ezzel kapcsolatban, de ha minden igaz, az albumon három gitáros játékát hallani, Lamb, Waggoner és Rogers is hozzátette a maga részét a végeredményhez, ami Anthem mély, death metalos üvöltésével és a ritmusszekcióval kiegészítve egészen kiváló lett, és amit minden dal remekül példáz. A lemezt a Sleep Eternal szintén esős outrója zárja le, és ezzel együtt a Prayer for Cleansing történetének érdemi része is véget ér.
2000-ben egy autóbaleset (az egyetlen áldozat a turnébusz volt, de az ott lelte halálát) volt az a pont, ahol úgy döntött a zenekar, hogy Anthem nélkül új név alatt folytatja, így aztán meg is alakult a Between the Buried and Me az akkori négy tagból: Tommy Rogers, Paul Waggoner, Marc Duncan és Will Goodyear alkották legelső körben a bandát kiegészülve az Empire Falls-os Nick Fletcherrel. Az ex-PfC tagok közül ma már csak Rogers és Waggoner vannak a bandában, Duncan még az első demo előtt kilépett, Goodyear pedig a self-titled után hagyta ott a bandát – hogy tovább bonyolítsam a történéseket, a ’99-ben (a ’Cleansingből) kilépett Dennis Lamb később az Azazel nevű helyi bandában találta magát, ahol olyanokkal játszott együtt, mint Jason King és Nick Fletcher, akik később szintén a Between the Buried and Me-ben találták magukat, és akik szintén kipotyogtak onnan még az Alaska előtt. Ugyan szinte alapvető információ, de Tommy énekre cserélte gitárját (bár gitártémákat ő is ír a bandában), azt viszont kevesen tudják, hogy nem ez volt az első alkalom a karrierje során, ő volt ugyanis az énekese egy helyi metalcore zenekarnak, a From Here Onnak, amivel ki is adott 2000-ben egy hatdalos EP-t, a Hope for a Bleeding Sky-t. Hasonlóan elfeledett társaság volt a zseniális nevű xTriedxandTruex, amelyet David, Paul és Tommy alapított 2002-ben Undying, From Here On és Over and Out tagokkal, bár ez Paul és Tommy elfoglaltságai miatt nem is volt aktív sokáig, és kiadványig se jutottak el. Pár apró lépést még a Prayer for Cleansing is tett azért a feloszlás után: pl. 2003-ban kaptak egy új keverést (és egy új borítót, a cikkben is ez található, íme a régiről a legjobb kép a neten) a régi borzalom helyett a Swiftes Jamie Kingtől, mivel a Tribunal felismerte, hogy időközben a zenekart „újra” felfedezte a közönsége. Innentől beindult a gépezet: az újrakiadást követte egy bakelitverzió, illetve egy „új” EP (melyet CD-n David és az Undyingos Jonathan kiadója, a Southern Empire adott ki), a Tragedy, ami addig hivatalosan nem hallott B-oldalakat tartalmazott – persze ezeket már mindenki lehúzta addigra a megfelelő helyekről. 2004-ben két koncertet is adott a banda Marc nélkül, az egyiket szülőállamukban (erre az estére összeállt a Destroy the Machines is, egy Earth Crisis tribute banda a PfC minusz Marc plusz Jonathan felállással), a másikat pedig a Hellfesten, de később világossá tették, hogy ez kétszeri alkalom volt, és nem lesz se koncert, se új lemez. Hátrahagytak viszont egy olyan lemez, ami mindenkinek kötelező, aki az Opposite of Decemberen és a Shai Hulud debütön túl is kíváncsi az előző évtized metalcore hullámának nulladik órájára.
