Elveszett Lemezek #10: Every Time I Die

Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ismertségi csúcshoz érkezett a rovat, a sok elveszett lemez és alig ismert zenekar közül ugyanis jócskán kiemelkedik az Every Time I Die legénysége, elvégre az évek alatt szépen felküzdötték magukat a metalcore legnépszerűbb nevei közé. Legutolsó három lemezük elismerésre méltóan teljesített az eladások terén is, és több, mint százezer rajongója van a még mindig aktív bandának. Ez viszont nem volt mindig így, és igen sokat köszönhet a zenekar annak, hogy nem maradtak bemutatkozó nagylemezük, a Last Night in Town vonalán – pedig ha végignézünk életművükön, akkor a Hot Damn! által beárnyékolt album az, ami miatt igazán érdemes rájuk emlékezni.

Persze van abban valami gusztustalan sznobizmus, mikor állandóan egy-egy banda első lemezét emeli ki az ember csúcspontként, de azért vannak bőven olyan zenekarok, ahol az ilyen kijelentések nem pusztán a színtérpontokért történnek, hanem azért, mert a zenekar később elvesztett, vagy elhagyott valami olyat, ami korai éveiben még megvolt. Állandó vitatéma ez elég sok metalcore bandánál: mindig lesznek, akik szerint Minakakis és a Calculating Infinity felülmúlhatatlan a TDEP életműben, és kiadhat a Darkest Hour még hét albumot, akkor is a Mark of the Judas lesz a magnum opus, és néhol talán igazat is lehet adni az ilyen megjegyzéseknek, bár a legtöbb banda elsőre nem érzett rá a dolgok ízére (ld. Trivium, Eighteen Visions, Killswitch Engage, stb.). Az Every Time I Die viszont egyből tudta, hogy mit és hogyan kell csinálnia.

1998-ban egy testvérpár (az énekes Keith és a gitáros Jordan Buckley) alapította meg az azóta is szünet nélkül üzemelő zenekart, és Andy Williams gitáros hozzáadásával létre is jött a banda magját már tizenhárom éve alkotó trió. Miután megtalálták maguk mellé az évek alatt folyamatosan cserélődő ritmusszekciót, megszületett a Burial Plot Bidding War EP, ami már egyből kiadónál jött ki: 2000-ben a Goodfellow adta ki, 2003-ban pedig az Undecided hozta ki újra egy sokkal pózerebb borítóval (persze 2003-ra már a banda is sokkal "menőbb" lett). Egy basszercsere után pedig jöhetett is 2001-ben a bemutatkozó nagylemez, ami már az addigra felfutott Ferretnél jelent meg, akik épp igen jó évet írtak, hiszen abban az évben olyan albumok jelentek meg, mint a már emlegetett Skycamefalling nagylemez, vagy épp a debütáló From Autumn to Ashes. A Last Night in Town viszont ezzel a két albummal szemben egy igen sikeres és hosszútávú együttműködés kezdete volt, mely további három nagylemezt, klipeket, turnékat eredményezett.

Ahhoz képest, hogy most mi az Every Time I Die, annyira talán nem is meghökkentő a 2001-es változatuk, hiszen a New Junk Aesthetic kicsit megpróbált visszatérni a gyökereikhez (ami alatt ők persze látványosan nem a legelső lemezt értették, hanem a Hot Damn! dalait), iszonyatosan felemás végeredménnyel: az album olyan lett, mint valami béna próbálkozás a lemezen amúgy sem túl acélos Chariot lemásolására, miközben teljesen inkonzekvensen maradtak meg az 2003-tól 2007-ig egyre dominánsabbá váló southern és blues elemek. Gyakorlatilag a tökéletes bizonyíték az az album arra, hogy nyolc év után mennyire nehéz visszakerülni a nyeregbe, elvégre a banda korábban nem ezekben a fületlen-farkatlan metalcore dalocskákban utazott, hanem korának egyik legjobb mathcore brigádja volt. Igen-igen, amíg manapság a banda technikai színvonalát egy legyintéssel el lehet intézni, addig az ezredforduló táján egészen magas színvonalon űzték a Botch-féle ipart a buffalói fiúk, tördelt és összetett témáiknak kevés párja akatt szerte a színtéren. A hatásokról sokat lehetne beszélni, bár egy dolog elég egyértelmű: a legmeghatározóbb az ezredforduló előtti évek mathcore hulláma volt. Olyan bandákra érdemes gondolni, mint az elsőlemezes Dillinger Escape Plan, a korai Cave In, a Botch, a Deadguy, és az ex-Deadguyos Kiss It Goodbye, a Drowningman, vagy épp a szintén New York államból származó Candiria, illetve Buffalo miatt azért kötelező felvetődnie olyan neveknek, mint a Snapcase vagy például Scott Vogel egyik Terror előtti bandája, a Buried Alive.

„I hate this city” – nagy divat volt régebben filmidézetekkel kezdeni és/vagy teletömni egy lemezt (elég csak a Falling Cycle-re, a Red Roses for a Blue Lady-re, vagy az Eighteen Visions alapművére, a Vanity-re gondolni), és itt bizony ismét kultikus alkotásba sikerült belenyúlniuk a fiúknak, ez a mondat ugyanis Gwyneth Paltrow akkor még élettel teli ajkait hagyta el minden idők valószínűleg legjobb sorozatgyilkos témájú filmjében, a Hetedikben. A dal pedig úgy folytatódik, ahogy kell: egy gyönyörű, emészthető káoszba csap át, amiben ugyan ott van a „matek metal” széttörtsége, de a dal mégsem esik szét öncélú ritmizálásokra, a bandában már ekkor is volt egy kis „kommerszség”, egy kis Miss Machine. A máig remek szövegeket író Keith tiszta éneket is vitt a nótába (némi Glassjaw hatást is érezni az „Am I coming through at all?” sorban), ami tovább oldja a dal „Dillingerségét”. Mikor először hallottam a lemezt, a második dalnál már el is könyveltem, hogy mennyire zeneközpontú, technika-orientált az egész, de a szövegek olvasása teljesen mást mutatott, ez ugyanis azon kevés lemezek egyike, ahol igen magas instrumentális színvonal mellé szenvedély és érzelmes szövegek társulnak: „If you don’t wake up, I’ll have to stop kissing you”, vagy „They’ll know you’re mine by the fingerprints on your throat”. Keith sorai a Red Roses for a Blue Lady, vagy épp a Remembering Never szerelem-gyilkosság témakörét idézik, a Here’s Lookin' at You pedig ezt emeli az utalások szintjére hollywoodi szövegvilágával: Jimmy Stewart, James Dean, Frank Sinatra, Marilyn Monroe és Audrey Hepburn is felbukkannak a kiváló váltásokkal, lassulásokkal, dallamokkal bíró dalban.

Úgy általában az egyik legnagyobb erénye a bandának az, ahogy a technikás tördeléseket félre tudják állítani időről időre, a tempót váltogatják, a hangulatot fokozzák: valahol továbbfejtéttek a Calculating Infinity-t egy olyan irányba, ahol a kicsit emózós dalszövegek, és a könnyebb emészthetőség dominál. Mintha ez lenne a hiányzó láncszem a Calculating’ és a Miss Machine közt, csak sokkal jobb szövegekkel és egy Dimitrinél sokoldalúbb énekessel: „You said my heart sounded like a payphone in the rain / distorted, distant, scrambled and desperate” üvölti Keith a Punch Drunk Punk Rock Romance-ban a nyitó dal témáját tovább fejtegetve, mielőtt belekezdene két szenvedélyes, beszélt sorba. Gyakorlatilag ez is egy olyan dal, aminek minden második sorát lehetne idézni, kiváló tananyag azoknak a kis Tumblr-lovagoknak, akik számára a Touché Amoré találta fel a jó dalszövegeket. A második percben egészen döbbenetes, ahogy szétesik a dal egy zajos masszává, majd újra összeáll, és kíméletlenül üt, vág, változik másodpercről másodpercre, hogy a végén az addigi üvöltés-beszéd duett mellé énektémák is érkezzenek, bizonyítva ezzel Keith zsenijét (a dalba besegít amúgy Howard Jones is, aki akkor még a kiadótárs Blood Has Been Shed énekese volt, és akitől még nagyon messze voltak a Killswitch-es idők). A befejezés pedig felteszi a koronát 2001 egyik legjobb dalára: „Now every electric star hums like a Telecaster / How punk rock is that? / You’re so oblivious / Baby, you’re my oblivion”. Négy és fél perc mennyei zaj.

Ez után kellett is a pihenés és az átvezetés, a kétperces Enter Without Knocking and Notitfy the Police instrumentális, Rush-t idézően tekergő pillanatai pedig tökéletesek is erre, kellőképp felcsigázzák az embert a lemez legcinikusabb, és talán legtöményebb perceire: a Logic of Crocodiles olyan kíméletlenül megy át az emberen, mint egy későbbi ETID szám sem. A Pincushion sem lassít, elképesztően tömény a dal első fele, ezért is esik olyan jól a kézifék behúzása és a tiszta ének előkapása, elvégre nem csak az számít géniusznak, aki átlátja a káoszt, hanem az is, aki meg tudja szüntetni – és létre tudja hozni újból. A breakdownokkal való bánásmódjuk pedig olyan, hogy ha ez 2011-ben jön ki, akkor világmegváltó lemezről beszélnénk a tufaparádé bandák közt, hiszen ez a banda képes húzni az embert, csalogatni, hogy aztán annyi breakdownt süssön el, amennyit nem szégyel, és közben az ember egy pillanatra se érzi Emmure koncerten magát. A Nothing Dreadful Ever Happens-ben a zongorás lassulás, és az „I didn’t survive the crash” ismételgetését talán nem is maga a dal, és az azt megelőző illetve követő bedurvulás emeli ki, hanem az előző hét dal: kiemelik egymást az ilyen pillanatok köszönhetően a tűéles kontrasztoknak. Egy nagyon bölcs döntéssel az album nem lassít le a végére, és a California Gracefully – Shallow Water Blackout inkább kizajongja magát a füleinkből, mintsem hogy elvegye a lemez élét – szerencsére ezeket már három perc alatt tartották, így unalmassá, egyhangúvá sem válik a finis.

Hogy mi történt ezután? Beindult a banda. A két évvel későbbi folytatás, a Hot Damn! már számottevő eladásokat is produkált, valamint felvillantotta a később a Gutter Phenomenon, majd a Big Dirty-n dominánssá váló southern és „badass” elemeket (utána a Last Night in Town 2004-es újrakiadásának borítója se volt piskóta). A Hot Damn! még egy elég erős lemez volt, de elindultak vele egy jóval könnyedebb vonal irányába, Keith rájött, hogy nagyon tud énekelni, és hogy jól áll neki a flanneling, így később már a He Is Legend és a Maylene and the Sons of Disaster lettek a kollégáik, nem pedig a Dillinger Escape Plan. Hogy ez mennyiben baj?  A Gutter Phenomenon még csak közepes lett (felbukkant amúgy rajta Gerard Way és Daryl Palumbo is, a My Chemical Romance és a Glassjaw énekesei), a Big Dirty (erre Dallas Green tévedt fel) viszont már teljesen felejthető lett, hiszen a He Is Legend mindvégig sokkal jobb dalokat írt, a Maylene’-ben meg több volt a traktorszag. Utóbbival kapcsolatban kifejezetten kínos volt, hogy a netszerte alávaló ETID másolatnak kikiáltott porn’n roll Fight Paris mintha visszahatott volna Keithékre, és a Big Dirty minden addiginál több rock’n roll klisétől szenvedett. Érezték ők is, hogy talán nem kígyóbőr kabátokban a helyük, mert a végén még úgy végzik, mint Nicolas Cage, de visszadurvulások a tavalyelőtti New Junk Aestheticen végképp eltemette őket, néhol olyanok voltak, mint akik a Chariotot nyúlják, néhol meg Keith azt hitte, hogy ő Neil Fallon. Jelenleg a banda új lemezén dolgozik, miközben Keith (és Josh, az aktuális basszer, aki a turnézenészekkel együtt már a nyolcadik a bandában) a Damned Things élén és Scott Ian félisten oldalán némi tényleg tökös rock’n rollt is kiadott. Nincs sok reményünk a bandával kapcsolatban, de történnek csodák, ellenben a Last Night in Town már csak amiatt is megérdemli a próbálkozásokat, hogy tíz éves, és ez minimálisan sem érződik rajta.