Egy klasszikus lemez – a klasszikusokból merítve

Tracklist:

Már sok-sok éve annak, hogy a friss zenekarok a klasszikus metalcore, illetve progresszív metal témákhoz sokkal technikásabb és komplexebb megoldásokat kezdtek adagolni; ma pedig már meg sem lepődünk, ha nyakatekert futamokkal, szabad füllel lekövethetetlen ritmizálós szekciókkal vagy hirtelen hangszerváltásokkal találkozunk kedvenceink új lemezein. A kezdeti idők izgalmas útkeresései során több tucat remek alkotás született, melyek közül több is kiállta az azóta eltelt idők összes próbatételét, és ma is a múltba révedő, könnyes tekintettel gondol vissza rá minden retro hangulatban lévő progresszív metal rajongó. A The Human Abstract bemutatkozása tíz évvel később is ugyanolyan megfoghatatlan és kiforratlan, mégis közel tökéletes – az évforduló alkalmából pedig érdemes megemlékezni erről az azóta is tartó kettősségről.

Ha néhány zenész a világ egyik legjobb zeneakadémiáján dönt metalzenekar alapítása mellett, akkor abban legalább biztosak lehetünk, hogy a hangszereiket mesteri szinten fogják kezelni, feszegetve azok kimondatlan közmegegyezés által elfogadott határait. A virtuóz témáknak köszönhetően persze egyből bekerülnek a tipikus technikás skatulyába, amiből aztán elképesztően nehéz kikászálódni, már amennyiben egyáltalán ki akarnak: megkezdődik az örökös harc az érzelmeket közvetítő dallamok és a daráló-tekerő tizenhatodok hívei között, melyet lényegében lehetetlenség lenne feloldani. Ha túl sok az utóbbi, akkor igen gyorsan átcsaphat a dolog egy lelketlen és béna önfényezésbe; viszont a stílus mégis megköveteli, hogy kihívásokkal teli, érdekes és technikás témákkal is fel legyenek szerelkezve. A The Human Abstract bemutatkozásával megpróbálta lerakni az új arany középút határait, ám a határok meghúzását követően mégis jobbnak látták figyelmen kívül hagyni azokat, hogy valami maradandóbbat alkossanak. Az biztos, hogy emiatt nem lett egyszerű a végeredmény: az elejétől a végéig roppant nagy kihívás lehet eljátszani, de ugyanilyen nehéz megszeretni is.

A csapat zeneelméleti tudása megkérdőjelezhetetlen, remekül emelték zenéjükbe a több száz évvel ezelőtti klasszikusokat, és hiába hallunk csaknem végig torzított gitárokat, így is hamar feltűnnek a precízen összerakott, múltból kölcsönzött motívumok. Ráadásul ezt az egészet valóban igyekeztek egy olyan összetett és bonyolult keretrendszerrel ellátni, hogy minden egyes tételben ámulhatunk valamin, még tíz év elteltével is. Ez hol egy száguldó gitárskála, hol egy több hangszert igénylő, egymásra épülő átvezetés; a számok alapja mindig egyértelműen a technikás játék – minden felcsendülő hangszeren. A klasszikus zene iránti rajongásukat ennek ellenére sikerült olyan szinten tartaniuk, hogy ez egyszer sem válik a lemez kárára, végig izgalmas, plusz adalékként tekinthetünk rá, nem pedig giccses művészkedésként csapódik le hallójáratainkban. A progresszivitás jól érezhető, a számok élnek és mozognak, mindig haladnak valamerre, olykor már-már követhetetlen módon, de ez, főleg miután kiismertük magunkat a lemezen, inkább további érdekesség, mintsem hátrányos tulajdonság. A Nocturne, mint zenei teljesítmény roppant magabiztos, de hallgatható lemezként már kevésbé. 

Nehéz beleszeretni, mert rendkívül inkonzisztens, olyan csavarokat tartalmaz, amelyeket sokadjára sem könnyű befogadni. A durvább ritmizálásokat gyakran igen lágy dallamokkal egészítik ki, olykor olyan éles váltásokkal, ami amellett, hogy remek, lehet roppant zavaró is. A lemezt tipikusan a progresszív, technikás műfaj rajongói tudják igazán értékelni. Rengeteg mindent igyekeztek belezsúfolni ebbe az alkotásba, ez pedig természetesen ott üt vissza, ahol általában ez esetben szokott: sokakat elriaszt a kezdeti átláthatatlan mozgalmasság. Az egyik legnagyobb taszítóerő persze még így is az énektémák terén keresendő (lásd Protest The Hero, Periphery). Nathan Ells sajátos, magas orgánuma meglehetősen egyedi ízt ad az albumnak, ám a keményebb taktusokhoz szokott fül számára nagy küzdelmet jelent annak elfogadása. Arról egyébként szó sincs, hogy Nathan rossz énekes lenne, hiszen gyakran kiemelkedő teljesítményt nyújt, viszont mindezt olyan módon teszi, ami nem meglepő, hogy sokaknál már kiveri a biztosítékot.

A Nocturne minden hibája ellenére a maga stílusában valódi alapvetésnek számít, rajta megismételhetetlen ötletekkel, kiforrott és összetett technikás témákkal, minden szempontból egy lelkes és ambíciózus bemutatkozás képével – tipikusan olyan anyag, amihez meglehetősen nehéz méltó folytatást írni. Ez a The Human Abstract tapasztalt zenészekből álló gárdájának sem sikerült, a második nagylemez, a Midheaven sajnos sokkal laposabb és középszerűbb lett, ráadásul itt már sikerült néhány olyan énektémát is felénekelni, melyek hallatán a csapat legnagyobb rajongói is csak kikerekedett szemekkel, megilletődötten pisloghattak.  A csorbát persze a zenekar is érezhette, tagcseréket követően, újult erővel demonstrálták a bennük rejlő lehetőségeket, a 2011-es Digital Veil pedig végül mégiscsak méltó örököse lett a Nocturne korai zsenialitásának. Az örömtüzek sajnos nem éghettek sokáig, nem sokkal a harmadik nagylemez megjelenését követően a The Human Abstract gárdája úgy érezte, itt az idő végleg letenni a gitárokat, és bár az utóbbi években mindig felröppent egy-egy hír az újjáalakulásról, egyelőre ez nem valósult meg. De nem is baj, hiszen ilyen tökéletes búcsúajándékot kevés zenekar adott gyászoló rajongói számára: