“Boldog vagy? Majd én eldöntöm.” – ma jubilálna a Finch

Tracklist:

1. New Beginnings
2. Letters to You
3. Post Script
4. Grey Matter (km. Daryl Palumbo a Glassjaw-ból)
5. Perfection Through Silence
6. Awake
7. Without You Here
8. Stay With Me
9. Project Mayhem (km. Daryl Palumbo)
10. Untitled
11. Three Simple Words
12. Ender
13. What It Is To Burn

Hossz: 61:13

Megjelenés: 2002. március 12.

Kiadó: Drive-Thru

Webcím: Ugrás a weboldalra

A 2000-es évek legslágeresebb bandája? 3, 2, 1, start! A grunge-ból táplálkozó mainstream rockot akár hagyhatjuk is: nyilván időről időre átvette a Breaking Benjamin, a Three Days Grace vagy a Nickelback a rádiók feletti irányítást, de ezek „kislemezes” bandák, az egyes albumok sosem voltak igazán kiemelkedőek. Lehetne jönni a dallamosabb metalcore előadókkal, de a legtöbb, amit a műfaj ezen a téren elért, az az It Dies Today 2006-os nagylemeze volt, és annak is csak az első fele ragadt. Brand New? Thursday? New Found Glory? Sok fogós album született az amerikai underground lágyabb részein is, de ezeknél sem beszélhetünk arról, hogy egy egész lemezt meg tudtak volna tölteni slágerekkel. Végigugrálhatunk még rengeteg néven, de ezt megtettük helyettetek már a cikkindító, költői kérdési feltevése előtt, és hosszas gondolkodás után arra jutottunk, hogy a Lostprophets (Start Something) és a Linkin Park (Meteora) mellett ezért a címért egyedül a Finch szállhat versenybe. Az első kettőt minden olvasónk ismeri, na de utóbbit? Pontosan ezért születik ez a cikk – meg persze azért, mert ma lett 10 éves a What It Is To Burn.

Ami a zajos áttörést megelőző időket illeti, sem hihetetlennek, sem egyértelműnek nem volt mondható az a pletyka, hogy a kaliforniai csapat legelső időszakában Deftones dalokat játszott, és ugyan ezt cáfolták a tagok, valamiért mégis mindenki azonnal elhitte, hogy Numb név alatt még a Back to Schollal és a My Own Summerrel hakniztak a kaliforniai garázsbulikban. Nyilván minden ilyen tévhitnek van valamilyen alapja, ám ha most mindenki nekiállna közvetlen Chino és Carpenter hatásokat keresni a dalokban, annak viszonylag gyorsan szomorú vége lenne, mert ilyenek egyszerűen nincsenek – mégsem pusztán placebo hatás az, ha valaki kihall a What It Is To Burn dalaiból egy kis sacramentói ízt, ugyanis a Finch-egyenlet egyik tagja bizonyára a Deftones és a Far metalértelmezése. Ha valaki egyáltalán nem ismeri a zenekart, akkor most rendesen retteghet, hogy a nu-metal újult erővel tér vissza az oldalra, azonban nincs arról szól, hogy egy eddig ismeretlen, bőnadrágos slágergyárat találtunk volna. „Ha nem nu-metal, akkor vajon micsoda?” – merülhet fel a kérdés, és a kaliforniai származás okán a bővebb zeneföldrajzi ismeretekkel bíró olvasóink bizonyára a metalcore nyomvonalán indulnának el. Az biztos, hogy helyes, nyugati parti fiúkként nehéz lehetett megállniuk a 2000-es évek elején azt, hogy ne költözzenek Orange County-ba, ne varrják szét magukat, és ne jelentkezzenek be egy Trustkill szerződésért, de még mielőtt ez megfordult volna a fejükben, az egyenletbe bekerült a következő elem. A Glassjaw. Lehet ugyanis, hogy a srácok térdzoknis elszállásokon nőttek fel, de az egészen biztos, hogy New York legjobbjainak első nagylemeze hatalmas kedvenc volt a zenekarban – ezzel persze nem voltak egyedül, egy másik kiváló példával majd április 4-én jelentkezünk. Deftones és Glassjaw, ez a nász a mennyekben köttetett, ám mégsem lehet pusztán velük leírni a Finch tinimelengető hangzását, amelynek egy oka van: hiába játszották őket zenetévék, egyik zenekarnak sem volt annyira hallgatóbarát, rádiókompatibilis hangzása, mint a Nate Barcalow vezette társaságnak. Morenoék ugyanis alapjában véve egy metalzenekar voltak, míg Palumboék tényszerűen a hardcore punkot váltották meg, velük szemben azonban a Finch egy rockbanda volt. És ezzel meg is van a csapat zenéjét felíró egyenlet összes tagja.

Azok után, hogy ez a zenei egyveleg a Falling Into Place tanúsága szerint már 2001-ben kialakult, már csupán egy nagylemezre és némi kiadói segítségre volt ahhoz szükségük, hogy pár hónappal később ők határozzák meg, hogy mit hallgatnak az amerikai tinédzserek  – ez így kicsit pejoratívan hathat Amerika divatszerű ekézése miatt, más kérdés, hogy amíg nálunk Tankcsapdára pörögtek a  rockzenei érdeklődésű fiatalok akkoriban, addig ott a Brand New, a Converge, a Jimmy Eat World és a Rival Schools szóltak, szóval ilyen téren bizony csönd a nevünk. Természetesen egy ilyen stílusú underground bandát nem más karolt fel 2002-ben, mint az emo/pop-punk szakos Drive-Thru (Midtown, The Movielife, New Found Glory, The Starting Line, The Early November, stb.), és a nyakukba is akasztotta azt a Mark Trombinót, aki talán produceri tevékenységével még ismertebbé vált, mint a kultikus Drive Like Jehu dobosaként. Trombino addigra már olyan albumoknál vezette a zenészek kezeit, mint a Dude Ranch és a Save the World, Lose the Girl, de az emo színtér talán még többet köszönhet neki a Mineral, a Knapsack, a Mock Orange és a Jimmy Eat World terelgetése miatt (utóbbinak a komplett Mesterhármasát ő producelte). Ennek a csendes úriembernek szokása a legjobbat kihoznia egy-egy zenekarból, és a Finch erre az egyik legjobb példa, hiszen a WIITB az elejétől a végéig ugyanazon a fordulatszámon pörög (kivéve persze a tizenhárom perces Endert), ami nagyon kevés slágercentrikus albumról mondható el. Márpedig itt tényleg arról van szó, hogy elkezdődik a New Beginnings, majd egy óra múlva véget ér a címadó dal, és már-már túl sok a fogós dallamoknak, megragadó szövegeknek az a mennyisége, ami a füleinket éri. Érdemes megvizsgálni az első négy dalt, hiszen nagyjából ugyanezt kapjuk még kétszer utánuk – igen, nagyjából az egyetlen dolog, amit fel lehet róni a zenekarnak, az némi egyhangúság. A nyitás viszonylag gyorsan felkészíti a hallgatót, hogy ez a 61 perc mégis mivel fog majd telni: abszolút érthető és átérezhető, párkapcsolatokról szóló sorok (jelen esetben a főhős az őt elhagyó lánytól kér magyarázatot), kiváló énekmegoldások, mértékkel használt, gyakran a háttérbe kevert üvöltés, mérsékelten kemény gitártémák, és csupa-csupa olyan dallam, ami akkor is rögzül az ember fejében, ha épp nem szakított senkivel sem. Ami az igazán fantasztikus ebben a lemezben, az az, hogy hiába erény egy albumnál, ha egyben érdemes hallgatni, a Finch-nél ez kifejezetten nem ajánlott, ennek okaira pedig a Letters to You rögtön rá is mutat, hiszen hiába nagy sláger a New Beginnings, ez rögtön tromfolja, nem véletlenül játszották annyit a klipjét a zenetévék. Egyszerűen annyira megállás nélkül jönnek a slágerek, hogy elnyomják egymást, ezért is érdemes külön-külön pörgetni a dalokat, úgy jobban kihangsúlyozódik, hogy külön-külön is olyan emlékezetesek, amiért manapság ölni tudna a rockszíntér. A banda legismertebb dalában minden fenti erény a négyzetre emelve van jelen: tökéletesen adagolt üvöltés, remek dalszerkezet, aki egyszer hallja, az többé nem nagyon felejti, ezek után nem is csoda, hogy ez lett a fiatalok legnagyobb kedvence azokban az időkben, hiszen mindenféle nyáladzás nélkül hozta ki a maximumot a „hiányzol” témakörből. A Finch sikerének ez is a titka volt a fenti zenei koktélon kívül: másodpercek alatt azonosult vele az ember, percek múlva már imádta, évek múlva meg még mindig rázza tőle a hideg.

Általános gyermekbetegség szokott lenni egy-egy albumnál, hogy egy ilyen szupersláger után lecsüccsen, és hiába jó a következő dal, akaratlanul is csalódást okoz a hallgatónak – erre a producer és az időbeli közelség miatt kézenfekvő példa a Jimmy Eat World 2001-es lemezén a Middle-t követő Your House. Nos, a Finch-nél természetesen erre is ügyeltek, és a Post Scriptben (igen, a lemeznek van egy laza koncepciója) Nate különösen emlékezetes énekdallamai újabb olyan dalt szállítanak, amire már akkor büszke lehetett volna a társaság, ha több számot nem is írnak. A püspökfalat azonban csak ezután érkezik, hiszen a Grey Matterben egy minden poszt-hardcore rajongó számára nagyon kedves, és igen karakteres stílusú hang bukkan fel, Daryl Palumbo ugyanis nem csak hatott Nate megoldásaira, de két ízben fel is bukkan a lemezen. Nem tudom, hogy az emberi agy hány különböző üvöltést tud megkülönböztetni, de az övé biztosan külön kis területet foglal el, annyira jellegzetes, de ami még ennél is fontosabb, hogy nagyon passzol Barcalow-hoz. Mivel alapvetően egy keményebb zenei közegből érkezett (ekkor még nem volt Head Automatica, meg ballagásos seggrázás), ezért értelemszerűen a Grey Matterben és a Project Mayhemben is a lemez súlyosabb pillanatait gyarapítja, ugyanakkor legjobb húzása mégis az, mikor előbbiben ellopja kollégája énektémáját, és ő énekli el a refrént. Ha már a többi dal részletes leírását meghagyom a zenekarnak, a Project Mayhemről muszáj szót ejtenem, elvégre az album legkülönösebb és egyben legbátrabb perceit kapjuk, hiszen az öt perc felé rúgó dalban a korábbi dalnál sokkal erősebb a kontraszt Palumbo félelmetes üvöltései és Nate üdítő tisztái közt – ha sorrendet kéne felállítani a srác énektémái közt, akkor biztosan a legjobb háromban lenne az, ahogyan zseniális természetességgel veszi át a mikrofont, hogy feltegye a „Can you begin at the ending, so that I may begin again?” kérdést. Ami miatt jó értelemben kilóg a lemezről a dal, az az, hogy felbukkan benne némi elektronika és egy igen monoton, a tétel kétharmadát kitevő rész, amit végig Palumbo ural (úgy, hogy az teljesen érthetővé teszi a gyakran kiérdemelt „őrült” és „bolond” jelzőket), és Nate csak egyszer töri meg azt, ahogy Daryl gépi ütemekre játszik az üvöltésével.

Bár a kísérletezés nem tartozik a Finch legfőbb erényei közé, azért sokat elmond a banda kvalitásairól az, hogy ahelyett, hogy írtak volna két akusztikus slágerballadát (bizonyára beletelt volna vagy három órájukba), inkább elhívták Daryl Palumbót, hogy tegyen hozzá egy igen kövér adagot a lemez amúgy is vakos pozitívumaihoz. Hiszen ha megnézzük, hogy milyen környezetbe integrálódik be ez a két keményebb darab, akkor azt láthatjuk, hogy valamelyest hasonló hangzású és felépítésű, de mégis arcátlanul működőképes, és időtálló dalok teszik ki a WIITB egészét. Nyilván megvan a legtöbb lemeznek a saját ideje és helye, és ennek az albumnak ez a 2000-es évek eleje és az alternatív metalon, pop-punkon és emón nevelkedett nyugati fiatalság volt, ám annak ellenére, hogy azóta a műfajok és a trendek nagyon más irányba mentek el, a Finch első lemeze (a második már irányt váltott, de hasonlóan jól sikerült) még ma is az érzelmesség-nyálmentesség koordináta-rendszer legjobb helyén van, és az eltelt 10 év azt is megmutatta, hogy nem kell hormonkezelt tinédzsernek, összetört szívű srácnak lenni ahhoz, hogy különös helyet kapjon az ember szívében.