2012. augusztus 27.
Az utóbbi években a hardcore berkein belül is az egyik legnépszerűbb tendenciává válhatott az, hogy egyes friss zenekarok ismét felfedezik maguknak a nyolcvanas-kilencvenes évek crossover hangzását. Ez azonban nem mondható el a frissen csatlakozott közönségről, amely – önhibáján kívül – újszülöttként képes nevetni az először hallott viccen, így hát arra gondoltunk, hogy szeretnénk más megvilágításba helyezni azokat a fiatal bandákat is, akik a nagy öregektől tanultak, és a nagy öregeket is, akik látszólag sosincsenek néven nevezve, miközben munkásságuk alapján ennél sokkal többet érdemelnének. Első összeállításunkban tíz lemezt mutatunk be az 1985 és 1990 közötti időszakból: ekkorra már a nyolcvanas évek első szárnypróbálgatásai számottevő eredményeket hoztak (a kezdetekről, tehát a New York-i és a bostoni színtérről egy külön cikkben írunk majd, amennyiben az alábbi összeállítás elég embert érdekel), de még nem tágult ki a műfaj annyira, hogy utána friss hangoknak kellett volna ismét megidézniük a kezdeti célkitűzéseket. Ennek szellemében ajánljuk figyelmetekbe a következő kiadványokat.
Animosity (1985)
Bár a Corrosion of Conformity munkásságát a mai napig a kilencvenes évekkel teszi egyenlővé a széles értelemben vett közvélemény, oda azért valahogy el is kellett jutnia Mike Dean zenekarának. Ennek a fokozatos letisztulás biztosított utat, amelynek legnagyobb áttörését a zenekar második nagylemeze, az Animosity hozta meg. Az 1985-ben kiadott felvétel pedig minden tekintetben a változást hirdette: ez volt a Metal Blade alkiadójának, a Death Recordsnak az első megjelenése (később a Cryptic Slaughter, a D.R.I. és az Atheist is adott ki lemezt), és az itt hallható, alig huszonhét percnyi anyag az, amit már csak trióként írt meg és rögzített a banda, frontemberré avanzsálva a basszer Mike-ot. És amit a kalózkiadványként megjelent Six Songs With Mike Singing előrevetített, azt a heavy metalos elemektől sem mentes, nyers orgánumot innentől hallhattuk csak igazán letisztulni. Az Animosity ugyanis közel tökéletes átmenet a bemutatkozó Eye for an Eye thrash-közeli hardcore-punkja, valamint a későbbi lemezek doomirányú dallamai között: erre épp a záró címadó szolgáltatja a legjobb példát, amely sabbath-ista riffjeivel tökéletes egyensúlyba helyezi a punkos kitöréseket, vagy épp a korai Slayert idéző reszeléseket. A hangzás a mai napig megállja a helyét – a Metal Blade tulajdonosa, Brian Slagel volt a felvétel producere –, ahogy a dalok társadalomkritikus üzenete is: az Animosity nem azért válhatott mérföldkővé, mert gyorsabb, durvább és vadabb volt, mint más lemezek, hanem azért, mert hardcore és metal között olyan utat tudott nyitni, amely később a banda belső letisztulását is előrevetíthette. Nem is véletlen, hogy a zenekar tavaly épp ezt az időszakát turnéztatta meg (ha emlékeztek, ez a koncertkörút hozzánk is eljutott): vétek lenne elfelejteni, hogy Amerika hangerőműve honnan is indult.
Speak English or Die! (1985)
A Stormtroopers of Death megalapítása az egyik legjobb dolog volt, amihez Scott Ian a nevét adta, hiszen az egyszeri gegként életre hívott formáció a mai napig az egyik legnagyobb crossover-alapművet írhatta meg – úgy, hogy annak háromnapos megírási folyamata egy percig sem volt komoly. A Speak English or Die háttértörténete ugyanis egy teljesen spontán ötletre megy vissza, mikor is a Spreading the Disease után még maradt annyi ötlet az Anthrax gitárosában, amennyiből egy teljesen más hangvételű lemezt tudott volna megírni az anyazenekartól távol. Ezért maga mellé vette saját zenekarának dobosát (Charlie Benante), egykori gitárosát (a Nuclear Assaultból is ismerős Dan Lilkert), valamint roadját, az M.O.D. frontemberévé vált Billy Milanót, és New York szívében rögzítették is azt az alig félórás lemezt, amely első hangjától az utolsóig emlékezetes riffeket és váltásokat tartalmaz. Mindezt a minőségi, úttörően kiforrott körítést nem tudjuk kivetíteni a dalszövegekre, hiszen az S.O.D. polgárpukkasztó, humor- és gyűlöletcentrikus témaválasztásai teljesen komolytalanná teszik a zeneileg kiváltképp előremutató anyagot. De ha magunkba nézünk, rájövünk, hogy ennél több nem is kell: a Speak English or Die saját spontaneitásában válhatott meghatározó lemezzé, hiszen sem elvárások, sem határok nem nehezítették a dalszerzés apropóját. Csak bementek a stúdióba, megírták és felvették, az pedig részletkérdés, hogy ezzel közel húsz évre előre el is játszottak szinte mindent (nem is beszélve azokról az újrahasznosított Anthrax és Slayer-riffekről, amelyek teljesen tudatosan lettek beleszőve az alig egyperces dühkitörésekbe). Ezt követően pedig hiába is adott ki bármit is a tagság, az egyes folytatások értelemszerűen nem tudták megugrani a bemutatkozás purista elánját: ennek magyarázata pedig talán épp abban keresendő, hogy tudatosan ezt nem lehet csinálni, még akkor sem, ha a ripoff-mintázatok zenében és designban is kimeríthetetlenek.
Carnivore (1985)
Bár a két éve tragikus körülmények között elhunyt Peter Steele-t elsősorban a Type O Negative méltán írta be a nemzetközi recenzió a metal nagykönyvébe, egy-egy lábjegyzet azért kitér arra, hogy a gitáros-énekes a nyolcvanas években egy másik zenekarban is aktív volt. A Carnivore pedig ilyen értelemben nem csupán a TON későbbi hangzásához járulhatott hozzá a doom-elemekkel való kacérkodás miatt, hanem egyaránt új, járatlan utakat nyitott meg a crossover, a thrash metal és a hardcore számára is (nem is beszélve a powerviolence-ről: a Crush, Kill, Destroy a Spazznél innen ered). Elvégre ha a (punkből merítő) utópisztikus témaválasztásokat és dalszövegeket nézzük, egyértelművé válhat, hogy a nukleáris világvége profetikus hirdetése a Voivodon túl innen nyert általános kiterjesztést; ha a zenei alapokra figyelünk, az amerikai heavy metal riffjei és szólói mellé tökéletesen befértek csordavokálok és New York-i kvintek is (még ha olyan nagyon sok nincs is belőlük), és az egész mind a középtempóknak, mind Peter előrekevert orgánumának köszönhetően olyan hangulatot teremt, amire korábban (és később sem feltétlenül) nem volt példa. Persze ha magát a crossovert nézzük, kétségtelen, hogy a formáció második, egyben utolsó nagylemeze, a 2001-ben újra kiadott Retaliation volt az a lemez, amely már tudatosan a crossover paneljeibe ültette bele saját műfaji-tartalmi sajátosságait. Ám ehhez magabiztos alapot csak a bemutatkozó nagylemez adhatott, amely olyan elánnal egyensúlyozott a tengerentúli metal alműfajai között, hogy ebből a szemszögből közelítve sem feltétlenül hathatott produkcióra a hardcore úgy, hogy a végeredmény tényleg tökéletes metszetet alkothasson. És igazából ha adunk egy lehetőséget a Carnivore-diszkográfiának, rájövünk, hogy a Type O Negative miért csak egy irányt jelölt ki az itt hallható lehetőségek közül: erre pedig talán az a legjobb magyarázat, hogy amit lehetett, azt Peter ezen a két lemezen ki is írta már magából.
Game Over (1986)
Kegyetlen érzés lehet, ha alapító tagként tesznek ki a saját bandádból. Erről nyilván sokan tudnának mesélni, de aligha tudna bárki is többet mondani Dan Lilkernél, aki a Fistful of Metal után került ki az Anthrax kötelékéből, majd Scott Ian – akivel együtt alapították az ezután befutó bandát – visszahívta az S.O.D.-be, ám az alkalmi ökörködésnél többre nem számíthatott. Ekkor azonban már tudta, mit szeretne zenélni és hogyan, így első ötleteiből életre is hívta az eddigre már demózó Nuclear Assaultot, amely az Anthrax thrash metalban fogant ötleteit és az S.O.D. crossover magatartását fedte be egy mindkettőnél hangsúlyozottabban társadalomkritikus attitűddel, amely nagyban merített a hardcore/punk tartásából is. Ennek első érdemi lenyomata, a Combatnél megjelenő Game Over pedig a valaha volt egyik legjobb thrash bemutatkozássá nőtte ki magát, ami a kirobbanó erejű, dallamokat sem nélkülöző szerzeményeken túl annak köszönhető, hogy a Nuclear Assault egy kompromisszummentes crossover bandaként bukkanhatott fel, amely számára sem tartalmi, sem műfaji korlátok sem léteznek. És amit az S.O.D. még csak alkalmi poénként kezelt, az itt bizonyosan csúcsra járatódott: akár a hangszeres megoldásokat nézzük (amelyek természetesen jó adag heavy metal-hatással is büszkélkedhetnek), akár az album üzenetét, a nyolcvanas évek közepén a crossover tényleg a közelgő világvégéről és az ember közösségi bukásáról szólt: arról, hogy társas lényként képtelenek vagyunk társadalomban élni. Ez a gondolat a Nuclear Assaultnál is középponti szerepet tölt be mind a mai napig, és a Game Over nem csupán ennek tényszerű kimondása miatt lehet egy máig meghatározó bemutatkozás, hanem annak köszönhetően is, hogy Lilker példáján néha tényleg csak utólag derülhet ki, hogy az önmegvalósítás mennyivel több lehetőséggel kecsegtethet.
U.S.A. For M.O.D. (1987)
Billy Milano eléggé magára maradt az S.O.D. első nagylemeze után, hiszen hiába poénkodtak Scott Iannel egy következő album megírásáról, ehhez a Speak English or Die megírásában közreműködő zenészek közül senkinek sem volt ideje és hangulata. Az énekes azonban nem hagyta annyiban a dolgot, így addig ügyködött, míg létrehozhatta saját folytatását, az M.O.D.-t, amelynek bemutatkozó nagylemeze, a U.S.A. for M.O.D. minden tekintetben az S.O.D. debütálásának folytatója, lelkitársa, kiegészítője, a gonoszabbak szerint pedig B-oldala. Utóbbit nem tartanám releváns megállapításnak, ugyanis a Method of Destruction a gyűlöletben kiteljesedő, agresszív szövegek, na meg az alkalmi humorkitörések mellett sokkal átgondoltabb dalszerkezetekből építkezik, és épp emiatt érződik az, hogy még mennyi minden lehetett volna az S.O.D.-ben. Persze ha a szívünkre tesszük a kezünket, a Scott Ian által producelt lemezt tényleg értelmezhetjük úgy is, mint a ’Speak English újragondolását, de ez kiterjed az Anthrax kötelékére is. Például az I Executioner éppúgy Dredd bíróval foglalkozik, mint az anyabanda az I am the Law esetében, de a That Noise, a Ballad of Dio és a Short But Sweet is már címükben jelzik azt a kötődést, amit Milano szeretett volna megerősíteni egy esetleges folytatással. Ez azonban nem kicsinyíti az M.O.D. érdemeit, sőt: ha eltekintünk a következő lemezek erőltetett humorközpontúságától, akkor még mindig úgy tekinthetünk a U.S.A. for M.O.D. dalcsokrára, mint két ’Speak English-terjedelmű, addig meg nem írt és ki nem adott dalokra, amelytől épp annyira teljesedhet ki az S.O.D.-életmű, amennyire saját létjogosultságot nyer a Method of Destruction.
Born To Expire (1989)
A crossover igazán naggyá akkor tudta magát kinőni, mikor a kilencvenes évekhez közeledvén a thrash metal új lehetőségekkel próbált kísérletezni. Ez az időszak a tengerentúli thrash-színtéren egyfajta újkori útkeresésről tett tanúbizonyságot, amelynek vagy később lett foganatja, vagy egy progresszívebbnek ható arculatot engedett létrehozni, amely a metal több műfajával szemben is nyitott, sőt, hangulati tekintetben is minden korábbinál tágabb lehetőségeknek képes alárendelni magát. Ez emelte igazán biztos ponttá a crossovert a műfaji térképen, hiszen a recept mit sem változott: és ezért szólhatott igazán nagyot a New York-i Leeway bemutatkozó nagylemeze, a Born To Expire, amely lényegében hardcore-arcok tálalásában mutatja be a friss vérrel felpumpált, ám mégis hagyományhű thrash-riffelést. A tizenkét dalból álló anyag egyfajta állomásértékű létösszegzés volt, hiszen hat dalt már ismerhettünk róla a Don Fury felügyelete mellett készült demókról, a másik hat dal pedig ugyanazon a színvonalon, feszes tempókban (alkalmasint duplázókkal), vijjogó szólókkal és a keleti parti hardcore terjedelmi-kvintbeli sajátosságaival kiegészülve. Ennek szellemében mondhatnánk azt is, hogy a Born To Expire egy olyan thrash-lemez, amit punkok raktak össze, ám ha végignézzük a zenekar 1996-ig terjedő életútját, az itt megszólalt bemutatkozás nagyban előrevetíthette a kilencvenes évek első metalcore-hullámának kialakulását is, hiszen amíg a crossoverhez 1985 után többen is a metal felől közelítettek, addig a hardcore attitűdjén keresztül sokkal frissebbnek, dühösebbnek és célratörőbbnek tűnhetett egy-egy megjelent lemez, és épp ennek az aránynak köszönhető az is, hogy a Leeway bemutatkozásában egy valódi mérföldkövet tisztelhetünk.
Thrash Zone (1989)
Ahogy azt korábban is láttuk, a crossover némiképp azért tudott előtérbe kerülni, mert nem nagyon mutatott vágyódást a változás felé: arra azonban nem számíthatott senki sem, hogy épp emiatt fog átmenni egyfajta fogalmi változáson a műfaj, aminek köszönhetően az eleve nehezen megragadható fogalom idővel már arra is vonatkozhat majd, ha egy zenekar hagyománytisztelő hozzáállással játszik thrash metalt. Ennek legékesebb példáját pedig épp az idén nyáron Budapesten is megfordult D.R.I. biztosítja, hiszen a Dirty Rotten Imbeciles első három nagylemeze valódi crossovert tartalmazott (ami a harmadik album címválasztása miatt is hangsúlyozandó), miközben a banda legemblematikusabb kiadványa, a címében is árulkodó Thrash Zone az egyik legnagyobb crossover-alapműként van számon tartva, miközben a lényegi hallgatnivaló kis túlzással is 100% thrash metalt kínál. Persze az attitűd itt is kiáll a hangzás mellett, ugyanis a reszelős és feszes thrash-riffek és szólók mellett a dalszövegek kőkemény, bíráló hangvétele mégis a hardcore/punkból ered, csak épp ezen túlmenően amit kapunk, az egy olyan tömör, velős és riffcentrikus megszólalás, amely a crossover-jelzőt jobbára annak köszönheti, hogy az alkalmi útkeresések helyett a biztos recepthez nyúl, és azt kívánja feltölteni olyan nyers agresszióval, amelynek eredményeképp a végeredmény is koncertre születhet. Viszont akárhogy is nézzük, a D.R.I. épp ennek köszönhetően lett a műfaj sokak által megkoronázott királya, hiszen a zenekar jócskán kivette a részét abban, hogy mind a metal, mind a hardcore/punk közönségét ugyanazon hangzással lehetett térdre kényszeríteni, és azért egy-egy váltásban, akkordban és basszustémában még mindig fel-felbukkant a további két nagylemezen (és itt) is az a hardcore-hatás, amely a régi dalok mellett a fellépések alaphangulatát határozta meg a zenekar fénykorában.
Best Wishes (1989)
Kétségtelen, hogy 1986-ban a Cro-Mags történelmet írt saját bemutatkozásával, hiszen a The Age of Quarrel egyszerre lett a hardcore-színtér és a crossover thrash számára is meghatározó alapmű, egyben máig érvényes referencia és hivatkozási pont. A lemezen hallható akadálytalan és teljes átmenet, amely a New York-i hardcore és a thrash metal között ment végbe mind zeneileg, mind tartalmilag – előrevetítve a Shelter révén a kilencvenes években elterjedő krisnás tudatot –, egy olyan egyveleget tett életképessé, amely ezt követően bonthatta ki igazán a szárnyait. Ehhez képest a Cro-Mags második nagylemeze, a Best Wishes egyáltalán nem az önismétlést célozta meg, hanem épp ellenkezőleg: az immár énekessé előlépett basszer, Harley Flanagan orgánuma, a korábbinál terpeszkedőbb dalszerkezetek és a metalba burkolt hardcore-riffek együttese új szintre emelte a zenekart. Az alig 33 perces felvétel minden tekintetben egyedülálló, és nem csupán az ötlemezes Cro-Mags diszkográfiában, hiszen a féktelen riffek és az ikertémákig merészkedő szólók mellett Flanagan énekdallamai is új lehetőséget nyitottak a crossovernek (a következő lemeznél már visszatért a ’Quarrelt feléneklő John Joseph), amely így már végképp a hardcore metalba oltásáról tudott szólni. Az pedig csak közhely, hogy a Best Wishes, és úgy általában a Cro-Mags nélkül nem lenne crossover ma sem: az itt hallott teljesítmény alapján nem létezne a Bridge Nine, a Six Feet Under és főleg a Triple B zenekarainak nyolcvan százaléka, és a thrash(-közeli) metal sem lenne annyira nyitott a New York-i kvintek dühére, így hát egy korszakalkotó zenekar korszakalkotó lemezeként tekinthetünk az alábbi albumra, amely az elmúlt évtizedek fejleményein, testi sértésein és projektjein túlmenően sem vesztett nyers erejéből.
The Word as Law (1990)
Az oaklandi Neurosis belső fejlődése és kiteljesedése maga után vonja azt, hogy a nyolcvanas évek közepén megalakult zenekar fokozatosan – és ami még fontosabb: következetesen – tanulta meg irányítani saját hangzásának lehetőségeit, és legyen szó akár hangulatteremtésről, akár az agresszió adagolásáról, mindkét szempont fontos tényező volt már a kezdeteknél is. Ezért is eshetett meg, hogy a banda a brit crust punk hatására a hardcore/punkban találta meg önmagát első nagylemezén, amelyből végleges kiugrást a The Word as Law biztosíthatott. A zenekar második nagylemeze ugyanis egy olyan crossover lemez, amely egyszerre oldja fel saját kötődését a hardcore-ra és a thrash metallal szemben is. Csupán mindkét műfaj attitűdjét, paneljeit és eszközeit használja (ha nagyon túlozni kéne, akkor az Amebix, a Voivod és a Negative Approach hatására), ám a végeredményben mégis olyan különleges és egyedülállóan távolságtartó hangzást hoz létre, amely már épp annyira képes szemezni a kilencvenes évek majdani metalos hardcore-jával, amennyire kapaszkodik a szögelős riffekhez. Márpedig tempóival való játékában és ihletbeli sokszínűségével a The Word as Law ékes bizonyítéka annak, hogy hardcore és metal átmenete képes továbbmutatni az egyszeri tekeréseknél és a szüntelen bírálaton – nem is véletlen, hogy a Souls at Zero sludge-os fordulata már úgy tehette irányba a Neurosis pályafutását, ahogy már itt is egy, saját sötétségének határait felmérő, bizonyításvágytól fűtött zenekart hallhattunk, amely pontosan sejtette, hogy már talán nincs is annyira messze a végső kiteljesedés.
Lights… Camera… Revolution! (1990)
A kilencvenes évek hajnalára a crossover már nem csupán a thrash hagyományőrzésében, valamint a hardcore-ral közös kapcsolódásban teljesedett ki, hanem abban, hogy nagy általánosságban a hardcore/punk és a metal egyes válfajai között gyakorlatilag kimeríthetetlen kapcsolódási pontra lehetett lelni. Ennek eredményeképp a műfaj is elindult a saját, kísérletezősebb – vagy ha úgy tetszik, határfeszegetőbb – ösvényén, amely főképp a Suicidal Tendencies zenei kiforrásában érhető tetten. Elvégre a banda harmadik nagylemeze, a ’How Will I Laugh Tomorrow… is egy minden korábbinál erősebb thrash-es benyomásról tett tanúbizonyságot, ám azt talán még maga Mike Muir sem merte álmodni a banda addigra majdnem nyolcéves, hányattatott sorsának tükrében, hogy néhány újabb tagcsere teljesen új kapukat nyithat ki a zenekarnak. Márpedig a Trujillo-érának is nevezett felállás a metal részéről elérhetővé tette a heavy metal és a progresszív ízek kibontakozását is (nem véletlen, hogy a banda a csúcsán lévő Queensryche-szal mehetett turnézni), a hardcore/punk hangzásán belül az alkalmi felgyorsulások mellett az iróniafaktor és a dalszövegek alapvetően sötét tónusa vált meghatározóvá, a minden korábbinál összetettebb dalszerkezetek pedig már bevonták a hard rockot és a funkyt is, ami később az Infectious Grooves megalapításához vezetett. Ennek köszönhetően a Lights… Camera… Revolution! nem egy, a szó szoros értelmében vett crossover-lemez, ugyanakkor mégis példátlan eleganciával volt képes első hangtól az utolsóig úgy összeházasítani különböző hangzásokat, hogy mindez az utcára is lett vezetve egy nagykiadó számára teljesen elfogadható módon, tehát a banda úgy léphetett egy következő lépcsőfokra, hogy eközben saját hitelességéből sem veszített, és a bandánákat sem kellett szögre akasztani. A ’Tendencies aranykora így épp annyira köszönhető a bejárt útnak, mint a bátor és határozott határfeszegetésnek, márpedig mi másról is kéne szólnia a crossovernek, ha nem erről?
