Az önmagát tartósító bájital: tízéves magyar lemezek

AEBSENCE

Unusual
(brAinmAsh)

Az 1997-ben Gödöllőn alakult Aebsence csupán egy demót (Old, 1999), valamint egyetlen nagylemezt, a cikk tárgyát képző Unusualt jelentette meg, majd ezt követően tetszhalott állapotba süllyedt. Az igazi áttörés sosem adatott meg nekik, de egy szűk kör azóta is a hazai zenei élet egyik titkos Szent Gráljaként tiszteli ezt a 2002-ben keletkezett dalcsokrot. A cím nem is lehetne beszédesebb: nem éppen mindennapi zenét rejt az egyszerre sejtelmes és rendkívül sokatmondó borító. Ha azt mondom, hogy az Aebsence korát megelőzve, kiváló érzékkel ötvözte a rock/metal zenét a magyar népzenei motívumokkal, akkor biztos vagyok benne, hogy nem kevesen felhördülnek. Pedig a zenekar abszolút más oldalról közelített ehhez a kérdéshez, mint az évtized második felében nagy népszerűségnek örvendő folk metal hullám képviselői. A 11 tételes alkotás leginkább a Tool korszakalkotó lemezeinek szellemében fogant, de a grunge és post-grunge korszak alternatív metajával is rokonítható, illetve a szintén méltatlanul alulértékelt kultusz zenekar, a Bedlam Inside Ash-ét is megemlíthetném. Ezekhez a fémes alaphoz jöttek hozzá a magyar nyelvű népdalbetétek, amelyek kapcsán a Barbaro munkássága is felsejlik. Habár elsőre a folkos elemek iszonyatosan nagy váltásnak tűnhetnek, már csak a nyelvi különbözőség miatt is, egy idő után azonban kiválóan belesimulnak az összképbe. Az egész albumot belengi egyfajta keserűség, ami nyilván a folklórunk sajátja, ám hosszútávon mégsem válik kesergővé, sokkal inkább felemelő, pozitív energia árad belőle, na meg a nagybetűs Egyediség. Az Old demó dalai átgondoltabb formában egytől egyig jelen vannak, az olyan, időközben keletkezett szerzemények hallgatása közben pedig, mint a Deep, vagy az Azure, okvetlenül arra gondol az ember, hogy ha három év alatt ennyit fejlődött a zenekar, akkor milyen erős lehetett volna a folytatás. Sajnos az egyéni hangvétel és az arányos, szépen megszólaló nagylemez kevésnek bizonyult az üdvösséghez. A hazai színtéren hosszútávon a fesztivál orientáltabb, könnyebben befogadható zenékre volt akkoriban is igény. Ez utóbbi mondatommal nem szeretném más érdemit kisebbíteni, csupán arra buzdítanék mindenkit, hogy ha még nem tette, szánjon időt minden idők egyik legértékesebb, mégis méltatlanul elfeledett magyar metal lemezére. (Falvay Gergely)

ANNABARBI

Ne hangosítsd fel!
(Szerzői kiadás)

Az Annabarbi egy olyan zenekar volt Magyarországon, amilyennel sem korábban, sem később (leszámítva a Fondue-ből lett Sammy Sosát, és az abból lett marionette ID-t) nem találkozhatott a budapesti underground, és sajnos ez nem is zavar(t) szinte senkit sem, hiszen valahogy a nyugatról átvett trendek közül kimaradt az az érzelmes indie rock, ami az óceán másik oldalán a mai napig sikeres. Persze itthon sem cseng ismeretlenül a Jimmy Eat World neve, de amint az Annabarbi olyan bevallott hatásairól beszélünk, mint a Promise Ring vagy a Get Up Kids, kialszanak azok a bizonyos villanykörték – ettől függetlenül azonban a csapat viszonylag ismert volt a fővárosi színtéren, és ez nem annak volt köszönhető, hogy annyira vevők voltak az emberek az emo/indie rockra, hanem annak, hogy jó dalokat írt a zenekar. A majdnem teljesen magyar nyelvű Ne Hangosítsd Fel! tele van lassú-, vagy középtempós dalokkal, az akkori Amber Smith és későbbi Óriás és Isten Háta Mögött tag Egyedi Péter mellett pedig Bátor Gergő is énekel, ráadásul még a gitártémák is különlegesnek hatottak, így adott volt az, hogy bőven érdekes produkciónak számítson a csapat. Emellett ráadásul slágereket is írtak, amelyből ugyan több jutott a kiforrottabb, érettebb Háromra, de a zenekar egyik csúcsának számító Kicsi bogár ezen kapott helyet, ráadásul a tempóváltások és a szövegek építette hangulat is mind-mind olyan lett, ami miatt a folytatással egyenértékű lemezről beszélhetünk, még akkor is, ha hosszú távon a Három marandóbb is. A zenekar szépen fejlődött, olyan bandáknak nyitottak, mint az Appleseed Cast és a Garrison, ám 2005-ben feloszlottak, és azóta sem tértek vissza: a basszusgitáros Örményi Ákos együtt játszik az Óriásban Egyedi Péterrel, Bátor Bence pedig az Amber Smith-ben dobol. Bátor Gergő egyébként nemrég együtt játszott az Óriással az SSR Session keretin belül, amivel ugye gyakorlatilag az Annabarbi háromnegyede állt össze, tehát talán még van remény egy koncertre. (Jávorkúti Ádám)

BLIND MYSELF

Product of Our Imagination
(1G)

A tavalyi „Elveszett lemezek” sorozatunk két olyan hazai zenekart nem tárgyalt, amelyik megérdemelte volna: az egyik a FallenIntoAshes, akik tíz évvel ezelőtt már Ferencz Zsoltival (ex-Dawncore) demóztak a 2003-as lemezhez, a másik pedig a Blind Myself, akik tíz évvel ezelőtt tértek vissza a HSB-be, hogy rögzíthessék a (mára hasonlóképp alapműként kezelt) Heaven’t folytatását. A Warner leányvállalatánál megjelent ’Product pedig nem véletlenül lett kultlemez: bár Hajas a heavymetal.hunál is ahol tehette, hangoztatta az album unikális értékét, kétségtelen, hogy a zenekar egy olyan hangvételt honosított meg az itthoni színtéren, amelyre azóta sem volt példa. Hiszen amíg a bemutatkozás – ahogy korábban Gergő is idézte a negédes becézést – egy „rózsadombi Neurosist” tükrözött, a New York-i színtéren való mozgás, az Ignite-tal közös keleti parti turné és az ottani hardcore-életbe való betekintés minden tekintetben felbátorította a srácokat. Kicsit közhely is, de a vadabb részek még vadabbak lettek (az ezredforduló metalcore-jának kaotikus oldala alapjaiban határozza meg a lemezt), a súlyosabb részek pedig minden korábbinál mélyebbre helyeződtek, legyen szó akár a zajokkal, akár a csendekkel való bánásmód markáns kiéleződésére. A ’Product így egy zsigeri, párját ritkító hangulatlemez lett, ami jobbára feszültséget, dühöt és elkeseredettséget sugároz, ám – ahogy az igazán értékes kiadványoknál szokás – épp emiatt sugall egyfajta megtisztulást. Az albumot egyébként már nem Ivánfi Dani (ma a Shell Beach dobosa) játszotta fel, hanem a Murphy’s Law korábbi tagja, Gerry White, a zenekar pedig a megjelenést követően nem sokkal végleg haza is települt, amit egy, a Majority Rule-lal közös Európa turné követett, na meg a Worst-Case Scenario megírása, de erről majd jövőre írunk bővebben, hiszen azzal egy merőben új fejezet vette kezdetét a zenekar történetében. (Bali Dávid)

HÁTSÓ SZÁNDÉK

Öt percünk maradt
(NemArt)

Az utolsó Hátsó Szándék album 2002 februárjában jelent meg, és voltam annyira gyors, és ügyes, hogy már a NemArt boltba bekerülésének napján, azaz 24-én délelőtt sikerült megvásárolnom. Mondjuk ehhez kellett az akkoriban a Semmi Komolyban basszusozó Mező barátom segítsége, aki megígérte, hogy ahogy lesz náluk a lemez, fel fog hívni. És hát fel is hívott, berohantam a boltba, majd haza, és szinte rituálét rendeztem az új lemez meghallgatásához. Függönyök behúzva, a szobám ajtajai bezárva. Egy-két új dalt addigra már hallottam néhányszor koncerten, hiszen 2001 vége elég erős volt, a ‘Szándék néhány hetente játszott a Simon’s-ban, ahol nem egyszer játszották a lemez zárótételét a Fiatalon nincsen szép halál, ill. a  Mit tudhat még adni az élet? címűt. Bár a koncerteken a szövegekből érteni általában semmit nem lehetett, már magából a dalok címeiből könnyen rá lehetett jönni, hogy a dalok cseppet sem lesznek vidámabbak. Már a 2000-ben megjelent Álmatlanság album is erősen depresszív volt, amire még rátett egy lapáttal az énekes Geri tragédiája is. Ami az új lemezen elsőre feltűnő volt, hogy valamelyest lassult a tempó, nem volt már ska nóta, és végre kikopott a skinhead unity téma is a repertoárból. Ehelyett kaptunk hét, a magyar nyelvet egészen elképesztő módon használó dalt, amelyeket nem túl bonyolult, de a szövegekhez tökéletesen passzoló zenével egészítettek ki. Ha nem hallottam volna a búcsúkoncerten a három, máig ki nem adott dalt, akkor azt mondanám, hogy az Öt percünk maradt maga a tökéletesség, a banda teljes mértékű kiteljesedése, csúcspontja, hiszen ez volt az a lemez, amire egy-két hallgatás után rá lehetett mondani, hogy hibátlan, korszakalkotó! A magyar punk-rock színtéren tehát ez a hét dal valószínű egy átugorhatatlan lécet helyezett el, amit csak ők tudtak volna átugrani, hiszen a már említett kiadatlan dalok alapján erre minden esélyük meg is lett volna, de a banda tagjai nagyjából egy évvel az album megjelenése után úgy döntöttek, hogy nincs tovább. (Vincze Csaba)

ISTEN HÁTA MÖGÖTT

Letekert szemhéj alatt a világ
(Szerzői kiadás)

A még mindig téli álmot alvó Isten Háta Mögött azzal biztosította tulajdon feddhetetlenségét, hogy igazából sosem követett semmilyen szabályt, sosem akart megfelelni semminek sem, és sosem akart többnek látszani annál, mint ami. Az IHM ugyanis egy zenekar (volt?), amiben zenéltek, és az ebből adódó határfeszegetések nem tudatos műfaji áthallásokból, hanem spontán hangulati indíttatásból nyertek létjogosultságot. Ezt igazolja Palikáék idén tízéves felvétele, a ’Letekert szemhéj is, amely közel félórás terjedelmével lényegében a ’Rosenkreutz egyenes prototípusa, ha úgy tetszik, előtanulmánya. Az alapvetően sokszínű dalszerkezeteket ekkor még ordító-hörgő előadásmód is kísérte, és minden korábbinál több gitáreffekt került alkalmazásra az egyes tételeken belül. Ez persze az olyan felfrissített örökzöldeknél, mint a Páros lábbal fejbe, vagy a Lélektelenné-tétel, nem oszt vagy szoroz, viszont a felvétel további darabjainak hangulatát alapvetően határozza meg az ebből fakadó lebegtetés. Nyilván itt került először képbe a stonerrel való összeköttetés is, aminek helyességét nem tisztem megvitatni, pláne eldönteni: ami biztos, hogy a black metalos felhangú borító mögé csomagolt dalok a maguk kvázi-kiforratlanságában is előrejelezték, hogy itt egy olyan karakter fog kibontakozni, amely alapjaiban biztosít új lehetőségeket a hazai keményzenének. Anélkül, hogy valaha is akart volna ilyet tenni. (Bali Dávid)

RED LINE OFFSIDE / HOLDxTRUE

Split
(Szerzői kiadás)

A Hold x True / Red Line Offside split valójában csak egy pótcselekvésnek tekinthető. Legalábbis abban az értelemben, hogy mindkét banda dalai egy-egy már korábban megjelent lemezének a részét képezték. Kronológiai szempontból a RLO demója volt az első, hiszen 2000 végén jelent meg szerzői kiadásban, míg a straight edge hardcore koronázatlan magyar királyai a 2001-es, „Akkor és most„-ra keresztelt albumuk négy dalát dobták be a közösbe. A splitet egyébként csak a 2002 januári, a csepeli Woodoo klubban tartott I. Szuicid feszten lehetett kapni, és olyan kevés volt belőle (ha jól emlékszem 15), hogy a koncert után már nem tudtam venni, mivel mind elfogyott. A split megjelenése egyébként sikeresen felfokozta az indulatokat a két bandával kapcsolatban, pedig már épp kezdett csillapodni az állandó vitatéma, miszerint nácik-e a zenekarok tagjai, vagy homofóbok, esetleg mindkettő?! Ennek pedig az apropója az volt, hogy sokak szerint a RLO demóján az első két szám dalszövege egy-egy ponton igencsak átlépte a politikailag korrektség határát. Igaz ami igaz, Borics Attila szövegei soha nem voltak sablonosak, a legkevésbé sem volt érezhető rajtuk a megfelelni akarás, egyszerűen csak kitört belőlük a nyers őszinteség. Bár 2000-ben, amikor ezek a dalok megszülettek, még csak 16 voltam, már akkor sejtettem, de ma már 100%-ig biztos vagyok benne, hogy a korai ‘Redline ösztönössége mérföldkő volt mind a zenéhez való viszonyomban, mindamellett komoly hatással volt úgy általában véve a gondolkodásmódomra. Talán ezzel a pár dallal, és az erre ráépült, koncerteken és fórumokon folyó viták vezettek rá arra, hogy bizonyos dolgokat jobb több szemszögből is vizsgálni, mielőtt elhamarkodottan foglalnánk állást valamilyen témában. Ugyanez igaz a HxT tevékenységére, mert bár a „Nem a mi utunk” a legkevésbé politikailag korrekt nóta a spliten, ennek ellenére óriási butaság lenne megbélyegezni a zenekart, bár ezt még a mai napig is sokan megteszik anélkül, hogy egyáltalán ismernék-e a kérdéses dalt. A Hold x True örök kedvenc, hiszen nemcsak remek srácok alkották, akik tudtak bánni a hangszereikkel, de ezen felül dalszövegeikben olyan kivételes módon bántak a magyar nyelvvel, ami örökre értéke marad a hardcore színtérnek. Mindkét banda keresztje a spliten (is) hallható dalaik voltak, ami miatt a HxT egy komplett európai turnét bukott el, míg az RLO esetében (pl. a Good Riddance koncert szervezése) is folyamatosan előkerült a téma. Tehát a split fontos pontja a magyar hardcore-punknak, de a két banda kérdéses lemezi önmagában is mesterművek. (Vincze Csaba)

STRONG DEFORMITY

Magic Syrup
(Warner)

Sok dolog miatt lehet bántani a Strong Deformityt, de egy valami mégis elvitathatatlan: bármennyire is megosztó kiadvány volt a maga idejében a Magic Syrup, mégis egy nemzedék emblematikus lemezévé vált, hiszen olyan hangzásvilágba engedett betekintést az akkori tizenéveseknek, amely párját ritkította. Ebben a mondatban persze van egy kis csalás, hiszen a hazai nu-metal élet már élt és virult tíz éve (és az erőviszonyok is kirajzolódtak a FreshFabrik előretörésének köszönhetően, nem is beszélve mondjuk a Megawatt örök kedvencéről, a Hybridről), de azoknak a fiataloknak, akik a Drive My Handet csak egy, az osztályteremben féltve eldugott Playboy-válogatáslemezről ismerhették, nagyobb impulzust jelentett a Viván minden nap játszott Imaginary Adventures. Ilyen értelemben a Strong Deformity egy olyan zenekarrá válhatott, amely főképp abban mutat erősséget, hogy (nagykiadós hátterének köszönhetően) képes volt új embereket behozni a rockzenébe. És attól függetlenül, hogy a banda mindhárom lemeze teljesen eltér egymástól, a Magic Syrup scratch-betétes, industrialos, vonósokkal és egyéb effektekkel tarkított határfeszegetése még mainstream mivolta ellenére is mindmáig egy sajátosan izgalmas élményt jelent, elhitetve azt, hogy Kelet-Európában is lehet „modern” szemlélettel olyan dalokat írni, amik megférnek a TV-ben egy Linkin Park és egy Crazy Town-klip között. De hát ilyen az, amikor a rajongói akarat és az (ismerethiány okozta) újdonságélmény képes felülbírálni az átfogó tényeket, és ha ettől eltekintünk, nem hinném, hogy amikor valaki tíz év elteltével rakja be az albumot, szégyenérzete vagy keserű szájíze lenne, hiszen egy mindmáig időtálló, saját atmoszférát teremtő lemezzel van dolgunk. Ennél nagyobb varázslatot pedig vétek lenne bármitől is várni. (Bali Dávid)

Valamit hiányolsz, esetleg ötleted lenne még arra vonatkozóan, hogy mely hazai albumok határozták meg 2002-t? Írd meg nekünk kommentben, és ha elegendő érdeklődést tapasztalunk, folytatjuk az időutazást.