“Amikor alszik a Nap” – jubilál az Underoath

Tracklist:

1. When the Sun Sleeps
2. Letting Go of Tonight
3. A Message for Adrianne
4. Never Meant to Break Your Heart
5. Changing of Times
6. Angel Below
7. Best of Me
8. Short of Daybreak
9. Alone in December
10. 814 Stops Today

Hossz: 35:45

Megjelenés: 2002. február 26.

Kiadó: Solid State

Webcím: Ugrás a weboldalra

Érdekes, hogy ahhoz képest, hogy legalább 10 éves lemezekkel foglalkozik „új” rovatunk, nem mindig nyúlunk alapműként kezelt lemezekhez – pedig mikor válogatunk a különböző albumok közül, mindig olyanokra bökünk rá, amelyeket mi vitán felül klasszikusnak gondolunk. Aztán mikor lapozgatunk a fontosabb internetes vélemények közt (RYM és Sputnik’ értékelések, Last.FM hallgatások, stb.), meglepődünk, hogy mennyire alul lett értékelve az adott korong. Már a Tear From the Red sincs épp az életmű királyaként kezelve Poison’-éknál, de a Changing of Times-ról konkrétan azt mondják a számok, hogy megújult (értsd: 2001 utáni) Underoath diszkográfia leggyengébb darabja. Persze az, hogy valami Underoath-mércével gyenge, még nem jelenti azt, hogy más nézőpontból ne lehetne közel hibátlan, de mi még így sem hiszünk a számoknak, és azt mondjuk: a ma tíz éves albumra lehet a legbüszkébb a keresztény zene csúcsbandája.

Azt, hogy mennyire könnyelmű a fenti megállapítás, három szögből kell megvizsgálnunk. Az első a legkönnyebb: a korábbi lemezekhez való viszonyítás. Életemben nagyjából kétszer olvastam olyan véleményt, hogy az Underoath életmű kiemelkedő darabja lenne az Act of Depression vagy a Cries of the Past, és ez nem véletlen, hiszen ők nem tartoznak azon bandák közé (Moneen, Glassjaw, Thursday, stb.), akiknél már az első lemezeknél is remekművekről beszélhettünk. Ők inkább a Thrice, vagy épp Pantera-féle „lassú kiforrást” követték, így elsősorban azért érdemes az első két albumról szót ejteni, mert nem sűrűn találkozik az ember a „keresztény black metal” kifejezéssel. Bizony, a hitüket nem 2001-ben találták meg, így aztán sajnos nem lehet elsütni az „először fel akarták gyújtani a templomot, majd inkább bementek” poént, viszont továbbra is felmerül a kérdés, hogy mégis hogy lett black metalból emocore a zenekar mesterségének címere. Az 1999-es Act of Depressiont nem előzte meg demo, split, vagy 7”, és rögtön egy nagylemezzel kezdeni még nekik is nagy vállalkozás volt: hiába irányította őket a New Found Glory debütáló EP-jét is producelő, később nagyon felkapottá váló James Paul Wisner, az album sok sebből vérzett. Kezdjük ott, hogy az Underoath-nak egyik felállása sem tudott volna 55 percet értelmesen megtölteni, ez egyszerűen mindig is hiányzott amúgy bőséges eszköztárukból – duplán igaz ez a tizenhárom évvel ezelőtti zenekarra, akik ki se láttak a keszekusza death, black és hardcore hatások közül. Ezek után illett volna ráébredniük arra, hogy a dalírással többet kéne foglalkozni, vagdosni kéne a számlistát, stb., de a napra pontosan egy évvel később kiadott Cries of the Pastre mindössze annyit sikerült összehozniuk, hogy visszavettek a lemezhosszból (cserébe a 42 perc csupán öt felé oszlik el), ám a végeredmény a sietség miatt hasonlóan csapnivaló lett.

A második szög sem túl nehéz: kivesézni magának a lemeznek az értékeit. A Cries of the Past után szerencsére kicsit magukba szálltak, és vagy a Solid State szerződés, vagy a gitároscsere (Tim McTague ekkor lépett be), vagy a hosszabb írási folyamat az oka, de a 2000-es évek egyik legnagyobb fejlődését produkálták – kevés zenekar tudott másfél év alatt és két album közt ekkorát változni, de nekik sikerült, és már pusztán emiatt is érdemes jobban megvizsgálni a lemezt (a másik hasonló szintlépés akkoriban az Identity Crisis – The Illusion of Safety volt, kapott is egy szép kis cikket, és majd az Until the Ink Runs Out – Vanity, meg Self-Titled – Alive or Just Breathing is megérnek egy-egy misét). Már rögtön a kislemezes When the Sun Sleeps-ben feltűnik szinte az összes változás: amíg az előző lemez billentyűtémái megmaradtak, szinte teljesen elpárologtak a keményebb metalos elemek, és Dallas Taylor blackes károgása mellé több dalban is egyenlő partnerként társul Aaron Gillespie tiszta, emo ihletésű éneke. Teljesen páratlan volt az, amit csináltak, hiszen nem csupán a black metal hatások voltak nagyon ritkák az akkor kialakuló emocore/metalcore színtéren, de ennyire közvetlen emo hatások is csupán néhány metalbandában bukkantak fel: a From Autumn to Ashes, a Keepsake, a Grade, és a Recover neve is felmerülhet a hatások közt, valamint a Dead Blue Sky-t is muszáj megemlíteni. Érdekes módon a dobos tiszta énektémái egészen az ötödik dalig nem térnek vissza, ám a dallamosodás ettől nem akad meg, a két perc alatti Letting Go of Tonight gitártémái például a korszak legjobb metalcore dalait idézik, és az A Message for Adrianne is hiába kezdődik elsőre butának ható döngöléssel, utána egy olyan tétel formálódik belőle, amely a műfaj legjobbjait idézi. Nem szabad elfelejteni: lehet, hogy vékonydongájú, érzelmes kis keresztény fiúkként lettek elkönyvelve, de zeneileg az egyik legkreatívabb, leghangulatosabb metalcore lemezt készítették el a Changing of Times-szal, amely tükrözi korábbi éveik legjobb pillanatait (Dallas démoni üvöltései, billentyűtémák, az egész metalban gyökerező hangzás), hogy azokat jó irányba eltorzítva már előre is mutasson a fő alkotásukként elkönyvelt folytatás felé (Aaron tiszta éneke, emocore elemek). Annak ellenére, hogy a sajtó kritizálta a hangzás gyökeres változását, a dalokba nem igazán lehetetett belekötni, annyira változatos dalokat tudtak megírni: a Never Meant to Break Your Heart és a címadó tétel kettőse például gond nélkül delegálható lenne bármilyen összegző Underoath gyűjtésre, annyira hatásosan bukkan fel és keveredik össze bennük az elektronika, a beszélt szöveg, az énektémák, a nyers metalos hardcore. A felsorolást egészen a lemez végéig lehetne folytatni, hiszen az Angel Below olyan slágeres, mint a 2004-es album, a Best of Me dallamai egészen gyönyörűek, a Short of Daybreak egy igazi metalos riffparádé, az Alone in December pedig záródarab mivolta ellenére is talán a lemez legerősebbje. Egy mai fülnek talán úgy tudnám körülírni a lemezt, mintha a kettes számú Still Remains lemez szintis popmetalcore-ját visszaoltanánk az 1999-2003 közti műfaji hangzással – ha leszámítjuk az egyik nyers metalos, illetve a másik seggrázós jellegét, néhol még hasonlítanak is a hangulati képek.

És jöjjön a harmadik megközelítés: az album szerepe az életműben. Ahány ember, valószínűleg annyi vélemény van a különböző korongok viszonyáról, az én nézőpontomból a Changing of Times számít a legkülönlegesebb darabnak az életműben, míg a They’re Only Chasing Safety a maga meghatározó emocore hangzásával a slágerlemez, a Define the Great Line pedig az a hangmonstrum, amit a legnehezebb megtörni. Ilyen szempontból valamelyest párhuzam állítható az Underoath és a Poison the Well albumai közé: az Alulértékelt Különleges, az Imádott Slágeres, és Nehéz Kísérletezős mindhárom életműben egymást követi. Később sajnos elmaradtak ettől a hármastól, és a Lost in the Sound of Separation mind karakterében, mind kvalitásaiban kisebb csalódást okozott, a tavalyelőtti album pedig még azt is alulmúlta az Underoath-mérce szerint. Bár továbbra is tartom azt a kényelmes vélekedést, miszerint 2002 és 2006 közt minden Underoath album egyenértékű, előtte és később pedig nem tudták megközelíteni csúcsérás önmagukat, ha csupán egy korongot vihetnék magammal arra a bizonyos lakatlan szigetre, ahol persze lemezjátszó van, akkor az a Changing of Times lenne. A Define the Great Line-nal sokat szenved az ember, mire igazán hozzánő, a ’Safety pedig ugyan fogósabb, de emiatt egy kicsivel könnyebb is megunni, így nálam mindenképp a különleges hangulatú, állandó műfaji metamorfózisban lévő, ma 10 éves albumra esne a választásom. És neked?