„Amikor alszik a Nap” – jubilál az Underoath

Azt, hogy mennyire könnyelmű a fenti megállapítás, három szögből kell megvizsgálnunk. Az első a legkönnyebb: a korábbi lemezekhez való viszonyítás. Életemben nagyjából kétszer olvastam olyan véleményt, hogy az Underoath életmű kiemelkedő darabja lenne az Act of Depression vagy a Cries of the Past, és ez nem véletlen, hiszen ők nem tartoznak azon bandák közé (Moneen, Glassjaw, Thursday, stb.), akiknél már az első lemezeknél is remekművekről beszélhettünk. Ők inkább a Thrice, vagy épp Pantera-féle „lassú kiforrást” követték, így elsősorban azért érdemes az első két albumról szót ejteni, mert nem sűrűn találkozik az ember a „keresztény black metal” kifejezéssel. Bizony, a hitüket nem 2001-ben találták meg, így aztán sajnos nem lehet elsütni az „először fel akarták gyújtani a templomot, majd inkább bementek” poént, viszont továbbra is felmerül a kérdés, hogy mégis hogy lett black metalból emocore a zenekar mesterségének címere. Az 1999-es Act of Depressiont nem előzte meg demo, split, vagy 7”, és rögtön egy nagylemezzel kezdeni még nekik is nagy vállalkozás volt: hiába irányította őket a New Found Glory debütáló EP-jét is producelő, később nagyon felkapottá váló James Paul Wisner, az album sok sebből vérzett. Kezdjük ott, hogy az Underoath-nak egyik felállása sem tudott volna 55 percet értelmesen megtölteni, ez egyszerűen mindig is hiányzott amúgy bőséges eszköztárukból – duplán igaz ez a tizenhárom évvel ezelőtti zenekarra, akik ki se láttak a keszekusza death, black és hardcore hatások közül. Ezek után illett volna ráébredniük arra, hogy a dalírással többet kéne foglalkozni, vagdosni kéne a számlistát, stb., de a napra pontosan egy évvel később kiadott Cries of the Pastre mindössze annyit sikerült összehozniuk, hogy visszavettek a lemezhosszból (cserébe a 42 perc csupán öt felé oszlik el), ám a végeredmény a sietség miatt hasonlóan csapnivaló lett.

A második szög sem túl nehéz: kivesézni magának a lemeznek az értékeit. A Cries of the Past után szerencsére kicsit magukba szálltak, és vagy a Solid State szerződés, vagy a gitároscsere (Tim McTague ekkor lépett be), vagy a hosszabb írási folyamat az oka, de a 2000-es évek egyik legnagyobb fejlődését produkálták – kevés zenekar tudott másfél év alatt és két album közt ekkorát változni, de nekik sikerült, és már pusztán emiatt is érdemes jobban megvizsgálni a lemezt (a másik hasonló szintlépés akkoriban az Identity Crisis – The Illusion of Safety volt, kapott is egy szép kis cikket, és majd az Until the Ink Runs Out – Vanity, meg Self-Titled – Alive or Just Breathing is megérnek egy-egy misét). Már rögtön a kislemezes When the Sun Sleeps-ben feltűnik szinte az összes változás: amíg az előző lemez billentyűtémái megmaradtak, szinte teljesen elpárologtak a keményebb metalos elemek, és Dallas Taylor blackes károgása mellé több dalban is egyenlő partnerként társul Aaron Gillespie tiszta, emo ihletésű éneke. Teljesen páratlan volt az, amit csináltak, hiszen nem csupán a black metal hatások voltak nagyon ritkák az akkor kialakuló emocore/metalcore színtéren, de ennyire közvetlen emo hatások is csupán néhány metalbandában bukkantak fel: a From Autumn to Ashes, a Keepsake, a Grade, és a Recover neve is felmerülhet a hatások közt, valamint a Dead Blue Sky-t is muszáj megemlíteni. Érdekes módon a dobos tiszta énektémái egészen az ötödik dalig nem térnek vissza, ám a dallamosodás ettől nem akad meg, a két perc alatti Letting Go of Tonight gitártémái például a korszak legjobb metalcore dalait idézik, és az A Message for Adrianne is hiába kezdődik elsőre butának ható döngöléssel, utána egy olyan tétel formálódik belőle, amely a műfaj legjobbjait idézi. Nem szabad elfelejteni: lehet, hogy vékonydongájú, érzelmes kis keresztény fiúkként lettek elkönyvelve, de zeneileg az egyik legkreatívabb, leghangulatosabb metalcore lemezt készítették el a Changing of Times-szal, amely tükrözi korábbi éveik legjobb pillanatait (Dallas démoni üvöltései, billentyűtémák, az egész metalban gyökerező hangzás), hogy azokat jó irányba eltorzítva már előre is mutasson a fő alkotásukként elkönyvelt folytatás felé (Aaron tiszta éneke, emocore elemek). Annak ellenére, hogy a sajtó kritizálta a hangzás gyökeres változását, a dalokba nem igazán lehetetett belekötni, annyira változatos dalokat tudtak megírni: a Never Meant to Break Your Heart és a címadó tétel kettőse például gond nélkül delegálható lenne bármilyen összegző Underoath gyűjtésre, annyira hatásosan bukkan fel és keveredik össze bennük az elektronika, a beszélt szöveg, az énektémák, a nyers metalos hardcore. A felsorolást egészen a lemez végéig lehetne folytatni, hiszen az Angel Below olyan slágeres, mint a 2004-es album, a Best of Me dallamai egészen gyönyörűek, a Short of Daybreak egy igazi metalos riffparádé, az Alone in December pedig záródarab mivolta ellenére is talán a lemez legerősebbje. Egy mai fülnek talán úgy tudnám körülírni a lemezt, mintha a kettes számú Still Remains lemez szintis popmetalcore-ját visszaoltanánk az 1999-2003 közti műfaji hangzással – ha leszámítjuk az egyik nyers metalos, illetve a másik seggrázós jellegét, néhol még hasonlítanak is a hangulati képek.

És jöjjön a harmadik megközelítés: az album szerepe az életműben. Ahány ember, valószínűleg annyi vélemény van a különböző korongok viszonyáról, az én nézőpontomból a Changing of Times számít a legkülönlegesebb darabnak az életműben, míg a They’re Only Chasing Safety a maga meghatározó emocore hangzásával a slágerlemez, a Define the Great Line pedig az a hangmonstrum, amit a legnehezebb megtörni. Ilyen szempontból valamelyest párhuzam állítható az Underoath és a Poison the Well albumai közé: az Alulértékelt Különleges, az Imádott Slágeres, és Nehéz Kísérletezős mindhárom életműben egymást követi. Később sajnos elmaradtak ettől a hármastól, és a Lost in the Sound of Separation mind karakterében, mind kvalitásaiban kisebb csalódást okozott, a tavalyelőtti album pedig még azt is alulmúlta az Underoath-mérce szerint. Bár továbbra is tartom azt a kényelmes vélekedést, miszerint 2002 és 2006 közt minden Underoath album egyenértékű, előtte és később pedig nem tudták megközelíteni csúcsérás önmagukat, ha csupán egy korongot vihetnék magammal arra a bizonyos lakatlan szigetre, ahol persze lemezjátszó van, akkor az a Changing of Times lenne. A Define the Great Line-nal sokat szenved az ember, mire igazán hozzánő, a ’Safety pedig ugyan fogósabb, de emiatt egy kicsivel könnyebb is megunni, így nálam mindenképp a különleges hangulatú, állandó műfaji metamorfózisban lévő, ma 10 éves albumra esne a választásom. És neked?