2022. július 2.
Újra itt az Aktuálista címen futó cikksorozatunk, amiben a hazai zenei élet ismerős alakjai bukkannak fel időről-időre, hogy megosszák kedvenc zenéiket a nagyérdeművel. Ebben a sorozatban nem feltétlen all-time favoritokról van szó, mint a néhai Rejtett alkönyvtárak szériánkban, hanem az aktuálisan pörgetett-forgatott finomságokról, ezáltal is tuningolva kicsit a jelenkor gyöngyszemeit, hogy ne mindig csak a “régen minden jobb vót” mantrát kelljen emészteni. (Persze mindez nem zárja ki, hogy néha előkerüljön egy imádott klasszikus is a régmúltból.)
Mai versenyzőnk nem más, mint Tóth Martin, a nu metalos Icenap örökmozgó, bárminemű ruházatot messziről elkerülő, vérbeli frontembere. Martin nem csak a színpadi performanszairól lehet híres, de akik régebb óta követik az oldalunkat, azoknak leeshet, hogy ő bizony a szépszámú NuSkull-család tiszteletbeli tagja, aki alkalomadtán vissza-visszatér, ha valami elnyomhatatlan vélemény pedzegeti az elméjét. Ebből (is) kifolyólag távolról sem egysíkú a zenei ízlése, hozott nekünk zuhanyzós poszt-punktól kezdve feltörekvő mall emón át betépett hálószobapopig majdhogynem mindent. Izgin hangzik, ugye? Át is adjuk a szervát Martinnak:
Nálam fixen az év lemeze, mióta kijött, nincs olyan nap, hogy ne pörögne róla valami, a Used to Know Me-t pedig olyan szinten túltoltam az utóbbi egy hónapban, hogy a legismertebb streaming platform – melyet már majdnem 10 éve használok – statisztikája szerint a valaha legtöbbet újrahallgatott dalom rajta.
A friss Jack White-lemez szintén az utóbbi egy hónap nagy beragadása nálam, mindig is szerettem a munkásságát, a szólólemezei pedig lineárisan jobbak és jobbak. A Fear of the Dawn lemez (és a címadó dal is amúgy) egy felszabadult jammelés hangulatát hozza, folyamatos improvizatív “nézd már, ilyet is tudok, maradhat?” érzéssel. Az egyébként nemrég lett világos számomra, hogy az ember idén kiad még egy nagylemezt ezen kívül.
Már a 2020-as A Hero’s Death című lemezüknél is azon kaptam magam, hogy ugyan semmi különleges vagy új keletű, de még csak kirívó sincs abban, amit a Fontaines D.C. nevű zenekar művel a poszt-punkkal, mégis mindig a lejátszóban ragadnak. A Skinty Fia című idei lemezzel ugyanez a helyzet. Konkrétan az egyik legelső dolog, ami eszembe jut kutyaséta vagy zuhanyzás közben, hogy meghallgassam, mikor éppen nem vagyok rápörögve semmire extrán.
Esztétikájában és megszólalásában ez a zenekar tökéletesen hozza a mall emo korszakot, eszembe juttatva egyik nagy korszakos kedvencemet, a Taking Back Sundayt, ráadásul az egész munkásságuk teljesen lo-fi és DIY. Szerintem ez a legjobb számuk, a refrén akár egy Two Door Cinema Club-dal is lehetne.
Mikor a The Dillinger Escape Plan a lehető legtökéletesebben felszámolta magát és Greg Puciato énekes belekezdett a dallamosabb zenei projektjébe, nem voltam végtelenül meggyőzve, azóta azonban a szcénájának egyik legsokszínűbb figurája lett, szólóprodukciói pedig egyszerre juttatják eszembe a Nine Inch Nailst és a Dillinger’ utolsó két lemezét. A Lowered mondjuk pont egyiket sem, ez csak simán egy tökéletesen megírt szám a Code Orange-es csajjal.
Tavaly nálam Frank Carterék friss lemeze pörgött a legtöbbet, ez a felállás hozza ki az énekesből a maximumot, amit frontemberként jelenthet, szerintem tökéletesen újradefiniálta magát a punk színtéren kívül, a recept a pofonegyszerű rockdalokkal lemezről-lemezre betalál nálam.
Nagy kedvencem ez a zenekar, szerintem az egyik utolsó olyan brigád, ahol az összes tag valóban megjegyezhető és karakteres figura, akik külön-külön is képesek voltak érvényesülni, elég csak a City and Colourre gondolni, amit talán többen is ismernek. Azok az új dalok viszont, amiket 2019 óta Alexisonfire-ként csepegtetnek, egyáltalán nem találtak be nálam a korábbi pillanataikhoz mérhetően. Talán az egyetlen kivétel jelenleg ez a szám, amit Wade MacNeil írt, és “adta oda” Dallas Greennek énekelni, ami már önmagában egy érett szerzői gesztus… Persze nyilván ha egy zenekarban van egy Dallas Green, akkor nehezen lehet elképzelni tisztább énekhangot bármihez.
Én nem vagyok egy audiofil zenehallgató, általában nem érdekel, hogy szólal meg egy dal, ha az nekem tetsző módon van megírva. Ennél azonban én is megértettem végre, mi az, amikor masszívan hozzátesz a minőséghez a profi hangmérnöki teljesítmény és sound design. Természetesen maga a dalszerzés is feszes, dallamos, elsőre ragadós, az egyik legjobb zene, ami valaha született. Ha egy számot hallgathatnék életem végéig, esélyes, hogy ez lenne, csak kérnék hozzá egy fülest és áll az alku.
Ha már méltattam a hangmérnöki teljesítmény fontosságát, itt van ellenpéldának a The Armed esete, akik a legszokatlanabb hozzáállású projekt a színtéren, igazából magában a zenekari tagságban is felfoghatatlan dolgok történnek sokszor, gondolok itt arra, amikor megjelenik egy michigani testépítő a billentyűk mögött, vagy csak úgy bekerül a Queens of the Stone Age gitárosa a turnéjukra. Nincs bocsánat arra, ahogy legutóbbi lemezük, az Ultrapop szól, igazából ha ez a koncertfelvétel nem létezne, én mai napig nem tudnám, hogy mennyire jó szám például az An Iteration, ha valamennyire hallod, mi történik benne.
A kedvenc kortárs rapperem. Hogy miért? Mert konzisztensen szállítja a hibátlan dolgokat, a szövegei és zenéi teljesen más ligában játszanak, mint az átlag, és elképesztő modern felfogással tudja magát kiírni napjaink ctrl+c/ctrl+v rapperei és a habzószájú oldheadek miliőjéből egyaránt.
A Biffy Clyro ékes példája annak, hogy az utóbbi évek szerencsétlenségei miként képesek táplálni a kreatív energiákat egyes alkotókban. Két(-három?) nagylemez, egy doksifilm, számos közreműködés, konzisztens élő bejelentkezések, feldolgozások, a nívópálca pedig évek óta nem volt ilyen magasan náluk. Mindig is szerettem a Biffy Clyroban azt, hogy milyen ügyesen lavíroznak a giccs, a stadionrock és az unortodox, sokszor zajongó dalszerkezetek között.
Ezt a zenekart én csak pár éve ismertem meg, mikor egy feldolgozását hallottam a lüktető What Can I Do If the Fire Goes Out? című daluknak. Az idei az első lemezük, amit elejétől a végéig kajálok, elképesztő pozitív közérzetem lesz tőle, nagyon jó életszakaszban kapott el, amellett, hogy a dalszövegeik szinte egytől egyig terápiás monologizálások. A frontember egy nagyon szerethető és karizmatikus figura, az a fajta, akivel már ránézésre barátkoznál. A zene? Az meg olyan, mint a korai U2 legjobb pillanatai, és ezzel most elijesztettem minden érdeklődőt.
Vannak zenei műfajok, amelyeket megmagyarázhatatlanul ledob az ízlésvilágom, a latin és raggaeton hangzásúak ezek közé tartoznak, azonban Rosalía az élő példája annak a ténynek, hogy elátkozott vagy rossz műfaj nem létezik. A Motomami című lemez simán top ötös lesz az év végimen, ez a dal pedig hosszú évek óta az egyik legjobban megírt eredeti hangszerelésű popdal, még ahhoz is megjött újra a kedvem, hogy elkezdjek spanyolul tanulni, pedig abba már beletört egyszer a bicskám fél év után.
Ennek az énekesnőnek az esete az utóbbi évek legkellemesebb felemelkedéstörténete, amit megtapasztaltam. Még bőven a legelső kijárási korlátozások előtti bolyongásaim alkalmával dobta elém az algoritmus a The Florist című dalát, aminek a betépett hálószobapopja tökéletesen rezonált az utána következő mindennapjaimmal. Rá egy-két évre esélyem lett volna elcsípni élőben is egy hazai fesztiválon, ahová végül nem jött, azóta pedig szinte napról-napra néztem, hogyan válik nagylemezes, egyre ismertebb előadóvá és jut el a Times Square kivetítőiig. Idén egyébként ha tényleg jön a fővárosba, ki nem hagyom.
Kétségkívül a tinédzser éveim legmeghatározóbb zenekaráról lévén szó (konkrétan a gyerekszobám egyik fala egy MCR-szentélyként funkcionált évekig), ez a meglepetés-visszatérés az idei évem egyik legmeghatározóbb élménye lesz zenei szempontból. Habár a dal elképesztően túlrétegzett, elnyújtott és ez a keverés konkrétan az elfuseráltság mintapéldája lehetne, Gerard Way ismét bizonyítja, hogy miért ő ennek a műfajnak és korszaknak a legkiemelkedőbb énekese és frontembere. A véleményem a dallal kapcsolatban elképesztő elfogult, a The Foundations of Decay közelében sincs a zenekar legkiemelkedőbb pillanatainak.
Martin listáját a Spotify-on is pörgetheted ide kattintva:
Az Icenapet legközelebb július 3-án a budapesti Három Hollóban lehet majd elcsípni egy exkluzív teadélután (-este?) keretein belül. Minden infót megtalálsz az eseménynél.
Fotó: Uhlár Brigi
