Aktuálista: Pálinkás Tamás (Nagyúr, Atomki) kedvenc zenéi

Újra jelentkezik Aktuálista címen futó cikksorozatunk, az öt évvel ezelőtti  Rejtett alkönyvtárak széria jogutódja, amiben a hazai zenei élet ismerős alakjai bukkannak fel időről-időre, hogy megosszák kedvenc zenéiket a nagyérdeművel. Ebben a sorozatban nem feltétlen all time favoritokról van szó, hanem az aktuálisan pörgetett, forgatott finomságokról (ami persze nem zárja ki, hogy egy illetőnél előkerüljön egy imádott klasszikus a régmúltból), ezáltal is tuningolva kicsit a jelenkor gyöngyszemeit, hogy ne mindig csak a “régen minden jobb vót” mantrát kelljen emészteni.

E heti vendégünk Pálinkás Tamás, aki annak idején az Isten Háta Mögött frontembereként vált hírhedtté, később a Tej zenekarban kereste a rockzene útjait a pophoz, mostanában pedig a Nagyúr és az Atomki nevű projektekben aktív. Előbbi egy vissza-a-gyökerekhez jellegű rockbanda, amiben hosszú évek után újra az ex-IHM-es Bokros Csaba gitárossal kezdett zenélni, és idén nyáron adták ki az első kislemezüket. Az Atomki meg gyakorlatilag a szólóprojektjének a folytatása, amolyan öntörvényű popzene, amiből szintén pár hete érkezett meg az első négyszámos adag. Na de vajon melyik világ áll közelebb Tomihoz, amikor nem írja, csak hallgatja a zenét? Mindjárt el is mondja.


Én tényleg próbáltam nuskull-kompatibilis lenni, de kevés kivétellel egyszerűen nem megy a rockzene-hallgatás. Viszont ezek számomra tök fontos dalok és lemezek, amik nagyon mélyen érintenek manapság és nagyon sok boldogságot raknak belém, szóval remélem, nektek is átjön majd egy-két cucc az idei évem leghallgatottabb zenéiből, és megoszthatom veletek ezt a kis boldogságot! <3

Turnstile – Turnstile Love Connection / Glow On album (2021)

Na jó, azért egy rock van itt egyből! El sem tudtam képzelni, hogy 2021-ben azon kapom magam, hogy egy klasszikus keleti parti hardcore-lemezt fogok széthallgatni, és azon gondolkozni, hogy hogyan lopjam el az ötleteket belőle. Semmit nem tudok amúgy a Turnstile-ról, és ez valszeg így is marad, de ez a lemez, illetve a lemezt megelőző EP ezzel a kisfilmmel nekem 2021 rockzenéje. Már maga az csodás, hogy semmi ún. modern metál és semmi ún. progresszív nincs beleerőltetve. Igazi játékos zenélés megy, remek apró ötletekkel, amik pont annyira ízesítik meg az amúgy dögunalmas hc-szcénát, mint egy sima olcsó forró csokit egy csipet só. (De nem, akárhogy mondják, azért ez a lemez nem 2021 Shape of Punk to Come-ja.)

Shortparis – Страшно / Говорит Москва (2019)

Nem tudom, mi történt, de én a két Szputnyik oltást okolom: jön egy orosz nyelvű, klasszikus new wave-hagyományokon álló szentpétervári ellenzenekar, és felforgatja a napjaimat. Próbálom megfogalmazni, hogy ez milyen zene, de nem tudom. Valamiféle tiszta, fekete mélységet sugároz az egész, amiről nem gondoltam volna, hogy még képes ennyire vonzani. Csodálatos kóristafiú éneklés és kemény ipari zene keveréke, ráadásul olyan látványvilággal, hogy szinte elhiszed, hogy Oroszországban lehetetlen élni.

Jungle – Keep moving / Loving in Stereo album (2021)

A Jungle lett a kedvenc zenekarom, azt hiszem. Tökéletes pop, mindenféle kellemetlen maiság nélkül. Pontosan erre a hangulatra van szükségem, és ez a harmadik lemezük egy úgy tökéletesre csiszolt mestermű, hogy közben meg mellőzi a tökéletességet. A grúvok, a hangzás, a dalok dinamikája és az egész zenekar olyan, ami a múltból (vagy mondjam inkább hagyománynak?) táplálkozik, mégis csak most születhetett meg, de mégsem mondhatom rá, hogy “mai”, mert nem ragad bele a maiság mocsarába. A lemezhez készült klipek pedig egy csodálatos sorozatot adnak ki, érdemes egymás után folyamatosan. Állandóan. Mindenhol. Gyertek velem januárban Kölnbe koncertre!

Black Mongo – Nightmares Always Come Without Warning (2021)

Idén szerintem ők csinálták meg a legjobb magyar lemezt. Bátor Gergőt mindig nagyon imádtam, már az annabarbiban is, aztán eltűnt egy jó időre, de végre kiadta magából azokat a dolgokat, amitől annyira szerethető a stilója. Igazi korai 2000-es évek posztrockja, kívül-belül, gitársikálással, nem egyértelmű dallamokkal, gyönyörű kiabálásokkal, és mocskos, de valahogy nagyon dobhártyabarát hangzással.

Chairlift – Polymorphing / Moth album (2016)

Azon túl, hogy Caroline Polachek a legjobb énekesnő manapság, ez a lemez magában is egy pop mestermű, méghozzá úgy, hogy közben a lehető legfüggetlenebb a mai ipari pop standardoktól… Fel is oszlottak már vagy 5 éve, kb. sikertelenül. És valahogy benne van az a megfoghatatlan New York-i érzés, ami benne van mondjuk a Sonic Youthban, vagy a Type O Negative-ban is. Nem tudom pontosan megmagyarázni, de ezek olyan zenekarok, amik a fősodorral bár egy irányba, de teljesen más mederben haladtak. A Chairlift egy tökéletes zenekar, tökéletes pályával és pont elég hosszú életúttal, az utolsó lemezük, a Moth pedig megkoronázza ezt az utat.

Twenty One Pilots – Mulberry Street / Scaled and Icy album (2021)

El kell mondanom, hogy tinijellegű rajongásom van a Twenty One Pilots irányába. És bár az előző lemezükkel nem tudtam annyira jól megférni, a Scaled and Icy lassan, nagyon lassan, de annyira megvett kilóra, mint ahogy annak idején a Vessel. Imádom ennek a zenekarnak az útját, az össze-vissza kanyargását azon teljesen saját úton, ami legutoljára a ’80-as évek nagy popzenekarinak volt a sajátja, mint mondjuk a Depeche Mode. Csak a maguk feje után mennek és a milliárdos hallgatottságú Blurryface külső producerelt irányára nagy ívben szarva megcsinálnak egy olyan lemezt, amit 2021-ben szerintem csak azért nem dobott vissza a kiadó, mert tudják, hogy így is megtöltik őrjöngő tinikkel a Madison Square Gardent. És amúgy először én is fogtam a fejem, hogy most ez így mi?! Érthetetlen volt a sok eddig ismeretlen zenei hatás, ami kiszólt a dalokból: Elton John! Tears for Fears!! Genesis!!! Mi a fasz? Es egyszer csak azt veszem észre, hogy állandóan ezt hallgatom. Vagy Elton Johnt.

Tame Impala – Lost in Yesterday / The Slow Rush album (2020)

Klasszik lemaradás és késői felugrás a bandwagonra: tavaly kezdtem el hallgatni Kevin Parkert. És bár a korai világa nekem túl elvont, ez az utolsó lemez nagyon elkapott. Ahogy így végignézem a listámat, csak olyan mai lemezeket hallgatok, ami elkerülik a divatosság csapdáját, na, hát ez a lemez is ilyen. Sokan hívják ezt indie-nek, de ennél kiüresedettebb címke csak a “mai modern metál” lehet. Ez popzene, csak olyan szűrőkön megy át, amit nem (annyira) befolyásoltak a zeneipari trendek. Vicces és szívmelengető belegondolni, hogy ez a csávó ilyennek gondolja a mai popzenét, ilyennek hallja magában, és így hat rá az, hogy átköltözik Los Angelesbe, és ilyen furcsa popzenévé szűrődik ki belőle. Mondjuk fogalmam sincs, miért költözik valaki a 2020-as évek Kaliforniájába, biztos szeret magas adókat fizetni és elmerülni a százezres nagyságrendű hajléktalanság zeitgeistjében, de fasza, hogy nem kúrta el a zsenijét.

Fleetwood Mac – The Chain / Rumours album (1977)

A Mac nekem sokáig egy olyan zenekar volt, amit a Sláger rádión lehet hallani, tehát nyilván nem érdekel. Aztán szembe jött a The Chain egy feldolgozása (Harry Stylestól, nyilván) és hirtelen leesett, hogy itt valamit nagyon kihagytam. Ez a dal, meg amúgy az egész Rumours lemez olyan sajátos hangulatot áraszt, ami manapság már nem is igazán létezik, túl cinikusak és sérültek vagyunk össz-emberileg ilyen naív zenéhez, akár hallgatni, akár csinálni. Stevie Nicks hangja pedig olyan hihetetlen érzéki, hogy megőrülök.

De Staat – Witch Doctor / Kitty kitty / Bubble Gum album (2019)

Ez az a zenekar, amit úgy szoktam leírni, hogy ilyen lenne a Queens of the Stone Age, ha európaiak lennének és európai drogokat fogyasztottak volna és végigélték volna a Nagy Holland Elektronikus Zenei Robbanást a ’90-es években. Teljesen sajátos világ, valahol a pop és a rock közötti senkiföldjéről. A videóik pedig mindig zsenik, akár a trasheket, akár a csúcsklipeket nézzük. Az az élmény pedig, amikor egy holland koncertjükön az 5000 fős közönség egy emberként énekli a RIFFEKET, az csúcs!

Elton John – Benny and the Jets / Goodbye Yellow Brick Road album (1973)

Azon kívül, hogy csak kezdd el hallgatni a lemezt, mert a Funeral for a Friend egy akkora albumkezdés, hogy lekaparod a haskapipád széléről is a kormot, csak hogy még azt is elszívd a zenére, a Benny and the Jets a világ legvalószinűtlenebb slágere. Érdekes adat: ezt a dalt Elton amerikai kiadója választotta kislemeznek, amit Elton egyáltalán nem értett, mert még ő maga is furcsa dalnak tartotta, de a kiadós arcok arra hivatkoztak, hogy az összes detroiti fekete rádióban állandóan ezt a dalt kérik, szóval muszáj. Imádnivaló sztori, és ha meghallod azt a nagybetűs LÜKTETÉST, megérted, miért.

Jamiroquai – Just Another Story / Return of the Space Cowboy album (1994)

Ha szóba kerül, hogy milyen lemezek határoztak meg tinédzserkoromban, mindig hozom a grunge zenekarokat meg a Depeche Mode-ot, meg a magyar alterzenekarokat. És mindig elfelejtem, hogy a Return of the Space Cowboy (meg amúgy az Emergency on Planet Earth is) az egyik legnagyobb hatású lemez az életemben, a kevés minden-másodpercében-tökéletes lemez (mint a Ten és a Violator). A funk és a soul olyan minőségű megvalósulása, ami később már nem igazán ment Jay Kay-nek, de ezen a lemezen tényleg minden stimmel. Elég itt is a lemezkezdő dalt meghallgatni, abban a 8 percben olyan dolgok történnek, hogy felesleges magyarázni.

+1: csináltam egy válogatást Spotifyra, amire csak olyan dalokat tettem rá, ami olyan karrierindító dal, ami az adott előadó első lemezének legelső dala, ami tökéletesen definiálja a zenekar karrierjét.

Tomival legközelebb a Nagyúr zenekar koncertjén lehet találkozni, október 16-án szombaton az Analog Music Hallban, az Ørdøg lemezbemutatóján.