Aktuálista: Kovács Greg (Red Swamp) kedvenc zenéi

Ez itt az Aktuálista cikksorozatunk, amiben a hazai zenei élet ismerős alakjai bukkannak fel időről-időre, hogy megosszák kedvenc zenéiket a nagyérdeművel. Ebben a sorozatban nem feltétlen all-time favoritokról van szó, mint a néhai Rejtett alkönyvtárak szériánkban, hanem az aktuálisan pörgetett-forgatott finomságokról, ezáltal is tuningolva kicsit a jelenkor gyöngyszemeit, hogy ne mindig csak a “régen minden jobb vót” mantrát kelljen emészteni. (Persze mindez nem zárja ki, hogy néha előkerüljön egy imádott klasszikus is a régmúltból.)

E heti vendégszerzőnk a világ egyik Kovács Gergelye, rockzenei körökben csak Greg, aki több zenekarból is ismerős lehet frontemberként, például a smoker metalos - és pénteken az A38-on koncertező - Red Swampból, vagy a prog rockban mozgó The Curious Kindból. Greg egy top 10-es válogatást prezentál, meglehetősen széles műfaji skálán, a nagyon metaltól a nagyon nem metal cuccokig mindenfélét összekeverve - át is adjuk neki a szót.

Az utóbbi időben kezdem behozni magam és nem kizárólag 10 évvel ezelőtti megjelenésekre vakkantok fel, hogy "údegecijó!". Félreértés ne essék, régebbi felfedezésből is bőven kijut, de tudatosan próbálok egy kicsit jobban naprakész lenni, hogy hozzá tudjak szólni, amikor a menő kölykök (értsd: a zenekaraim) épp adott banda legújabb trekkjéről beszélnek. Ez annyira jól sikerül, hogy az utóbbi időben többször is volt, hogy én jövök próbára a friss zenékkel, amiket nyomatok mostanában, ezeket mutatom meg lejjebb. Eklektikus válogatás talán, de

szokás mondani, hogy sokoldalú, mint egy gömb.

Újra visszakeveredtem mostanában a metál és a fémzene irányába, főleg azért, mert tavaly elkezdtem komolyabban venni a mozgást és a funky nem feltétlenül adja meg azt az adrenalinlöketet, ami seggbe rúg annyira, hogy még egy kört tolj az adott gyakorlatból, viszont egy őszinte, hiteles üvöltés, riff, blastbeat vagy akár kettőnégy jobban kihozza az ősembert belőlem. Az új Swamp-dalokon is hallatszik majd ez a hatás, most sem a cafédelmar válogatások voltak az iránymutatók. Ennek ellenére van itt minden, mint hazafelé a turnébuszban, csak lélekgyilkos szóviccek nélkül… vagy?

Whitechapel - Hymns in Dissonance

Csepelék tavaly év vége felé tűntek fel a radaromon, az új album első két single-je annyira gusztustalan volt, mint Németh Szilárd partedlije a pacalevő verseny után. Súlyos és vérprofi, muszáj volt elmerülnöm az életművükben. A The Saw is the Law sláger után a 2022-es Kin lemez annyira betalált, hogy a mostani új albumig végig azt hallgattam. A Hymns… a megjelenés óta viszont átvette a helyet a magnóban, nem emlékszem, mikor hasaltam meg ennyire hangzástól metállemezen legutóbb; tiszta és érthető a sound, de közben olyan alja van, hogy a pokol is beleremeg. Ha már itt tartunk, akkor ilyen királyul kevert ének sincs minden sarkon, bár ehhez kell egy ilyen énekes, aki hihetetlenül inspiráló és lenyűgöző technikával és tudással bánik a hangjával. Nem mindennapi, hogy a fröcsögés ellenére érthető a szöveg, ez meglepően ritka erény. A finomkodást félretolták: a Kin tiszta énekes részei (amiket imádtam) sehol sem köszönnek vissza, van helyette démonokat idéző visszafelé felmondott latin szöveg, húsdaráló duplázások, hullavonszoló riffek… és ez így van jól. Alig várom, hogy élőben is legyen módom megnézni őket. 

Night Verses - Every Sound Has a Color in the Valley of Night

A Night Verses régóta velem van, mióta jó pár éve felfedeztem a 2013-as Lift Your Existence albumukat, egy 16 tételes, faltól falig dalokat hozó őrületet, teljesen beleszerettem. Az azóta már instrumentális progresszív rock-metált csúcsra csiszoló srácok második énekes nélküli nagylemeze teljesen levett a lábamról. Már az első instru album (From the Gallery of Sleep) is megmutatta, hogy ebben a bandában bőven van még szufla ebben a hármas felállásban is és nagyon király szerzeményeket mutattak meg. Az Every Sound… viszont akkora ugrás dalszerzésben és atmoszférateremtésben, hogy lehetetlen nem komoly tényezőként tekinteni rájuk a jövőt illetően, ami az egyik legnagyobb öröm számomra. Tökéletesen megtalálták a módját, hogy ének nélkül is lehessenek refrének a dalokban, a gitárdallamok hatásos ráérzéssel veszik át a vokál szerepét és egyáltalán nincs hiányérzetem, ami más instrumentális együtteseknél azért előfordul. Nyilván hatalmas előnye a zenekarnak, hogy Aric Improta dobol benne, aki saját generációjának egyik legjobb ütőse, viszont a húros srácok, Reilly (bassz) és Nick (gitár) egyáltalán nem maradnak el mellette, a lemez minden percében érződik a hármuk közt dolgozó harmónia és zenei érettség. 

House of Protection - Galore

2024 Aric Improta éve volt, hiszen a Night Versest elég magasra tudták tolni (Tool-turné előzenekari poszt, heló), és startolt egy kétszemélyes projektje is a Fever333-ból szintén kiszállt gitáros arccal, Stephen Harrisonnal, House of Protection néven. Először nem tudtam, mire számítsak, aztán jött az első single, ami kb. egy Prodigyba oltott hardcore trekknek is elment, és nyilvánvalóvá vált, hogy erre szintén érdemes lesz odafigyelni. Aztán megjelent a többi dal és mindegyikben volt valami, amire rá tudtam csatlakozni. Abszolút modern megközelítésű az anyag, amiben nu metálos riffek, ízlésesen, de töményen adagolt elektronika, himnikusan ismétlődő refrének találkoznak és tesznek minden tételt emlékezetessé. Minden számhoz kapcsolódnak a full menő videóklipek… nem tudtam, hogy a Red Bullnak van kiadója, de jobban passzoló energiabomba zenekart nehezen találtak volna. Nagyon kíváncsian várom, hogy hova viszik még tovább ezt a cuccot, simán lehetnek az Y generáció Linkin Parkja. 

King Garbage - Heavy Metal Greasy Love 

Akkor vegyünk vissza egy kicsit a tempóból. A King Garbage-ra már az első nagylemezüknél felfigyeltem, a zseniális név hatására egyből felszökött a szemöldököm. A második albummal Mike Patton Ipecac kiadójánál találtak otthonra és nekem ennél erősebb ajánlás nem is nagyon kell, a vinyl borítón a mester idézete szerint “this is comfort food for nasty people”. Itt is egy duóról van szó, akik a soult, a bluest, a gospelt, a jazzt, a rockot és még

ezer más stílust kevernek össze egy olyan koktéllá, amit egy gyanús tekintetű pultos tol eléd egy állott szivarfüsttel átitatott, kopott bőrkanapés illegál kocsmában.

Meglepő megoldások várnak ránk minden tételben, a két úriember pedig hanyag eleganciával varázsol fülbemászó témákat a sokszor kaotikus hangszerelések és struktúrabontások közé. Egyszerre laza és feszült, lusta és egyben örökmozgó zene ez, a kedvenc fajtám. 

Mutoid Man - Bleeder

Újra felpörgetjük a dolgokat! Tudom, hogy egy hangyafasznyit le vagyok maradva a Mutoid Man kapcsán, ez az album is 2015-ös, de az edzőtermi tukmálások egyik legmaradandóbbjaként muszáj megemlítenem. A banda neve többször elém került már korábban, de nem hagyott mély nyomot, így nem is tudtam, mire számítsak, amikor elindítottam. Ahogy haladtam előre a lemezen, viszont nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ez az anyag permanensen fogja bevésni magát a playlistembe. Talán progresszív-pszichedelikus-stoner rock skatulyába lehetne megpróbálni beletuszkolni a cuccost, de teljesen felesleges. Fordulatos, de magával ragadó, szikár és egyben komplex témák kerülgetik egymást és fonódnak össze, nincs túlénekelve szerencsére, viszont

a vokáltémák így is befészkelik magukat egyből a tudatalattidba és azt fogod észrevenni, hogy már megint az egyik trekk valamelyik (Verze, refrén? Ki tudja.) részét hümmögöd magadban mosogatás közben.

A hangzás megfelelően koszos, de egyben érthető is, abszolút visszaadja azt a fajta élő megszólalást, amire szükség van ahhoz, hogy el tudjuk magunkat képzelni egy klubbulin, ahol együtt kiabáljuk, hogy "bringa dö fasz!" (Bring on the fuss!)

Coco Macsek - Black Lodge Echoes

Idén februárban jelent meg a hazai Coco Macsek kislemeze Black Lodge Echoes címmel, egy határozott igényességgel megírt, a műfajtól messzeállók által is könnyen befogadható jazz anyag. Kiváló érzékkel összerakott trekkekről van szó, amik sokadik hallgatás után is tartogatnak meglepetéseket. Változatos megközelítésekkel dolgoznak dalról dalra, kellemesen tudatosak a szerkezetek és itt is jelen van az, ami az előzőek alapján már lejöhetett, hogy mennyire fontos nekem: emlékezetes motívumok, legyen az dallam vagy ritmusképlet. Szerintem az a legrosszabb ha egy banda vagy dal könnyen felejthető, de a Coco Macseknek nem kell ettől félnie. Nagyon jó látni (és hallani), hogy itthonról is ilyen magas minőségű munkák tűnnek elő szinte a semmiből, remélem elérik a srácok a megérdemelt közönségüket és egyre nagyobb népszerűségre tesznek majd szert, mert ez igazán világszínvonalú cucc.

OIEE - Two Sides

Kocsis Bence szólóprojektjére egy Dürer Kert-es bulin figyeltem fel. Nem tudtam mire számítsak, de többen mondták, hogy érdemes belenézni és igazuk volt: a koncert vizuál és előadás szempontjából is nagyon kedvemre való volt, jól is szólt, de ez nem ért volna sokat, ha a dalok nem működtek volna. OIEE azonban nagyon ügyesen és igényesen megírt témákkal dolgozik, szerteágazó skáláját fedi le az elektrónak minden trekkben,

dalai ugyanúgy megállják a helyüket a Dürer nagytermében a hétvégi éjszakában, mint ahogy egy csillelős medencepartos bulin is minden bizonnyal megalapozzák a laza, felszabadult hangulatot

(ez utóbbit még nem volt alkalmam tesztelni, de nincs kétségem afelől, hogy működne). Ha a világ tökéletes lenne, akkor OIEE szintű és nívójú zenék szólnának a hazai kereskedelmi rádiókban, igazolván azt, hogy vannak itthon tehetséges alkotók és dalszerzők, akik felül tudnak emelkedni a sematikus, igénytelen popzenéken és úgy tudják a saját ízlésükhöz igazítani a műfajt, hogy az szórakoztató, értékes és maradandó legyen, az egyediség és önállóság feláldozása nélkül.

Venjent - Create Machines

Itt van ez a Venjent nevű srác, aki szemérmetlenül tolja arcba (szó szerint - nézd meg bármelyik klipjét) a különböző helyekről samplingelt hangokból eszkábált drum&bass és electro trekkjeit. A dalokhoz társuló humor és magamutogatás akár szarul és végtelenül kellemetlenül is elsülhetne (cringe-nek nevezik ezt mostanában), de közben hallatszik, hogy kívül-belül ismeri a műfajt, kurva jó dallamérzéke van és közben meg egy szerethető fazon, akiről az jön le, hogy őszintén szereti a műfajt és megszállottja a dalszerzésnek és a kisérletezésnek. Ez az elegy így egy tök hiteles DIY formában bontakozik ki az arcba- és tenyérbemászó (tényleg nézz meg egy klipet!) imidzs ellenére, élőben pedig hatalmas energiával és jelenléttel adja elő magát, ami nem feltétlenül a DJ/producerek sajátja. Látszik, hogy egyértelműen a szórakoztatást tűzte ki célul, amikor meghatározta a karrierútját, de ugyanakkor jó látni, hogy ebben nem áldozta fel a hitelességet, az öniróniát és a humort, vagy legfőképpen magukat a dalokat, amik elég baszók. 

Harkla - The Living Mountain

Eljött az idő, hogy felkanyarodjunk észak felé, ahol a Harkla lakik. A banda 2013 óta aktív és progresszív metál duóként definiálja magát. Egy svéd testvérpárról van szó, Niklas és Karl Johanssonról. Őket egy szerencsés Spoti-ajánlás révén ismertem meg, a linkelt dalban 1:25-nél olyan taposás kezdődik, hogy egyből felkaptam a fejem. A The Living Mountain lemezük elég sokat pörgött az utóbbi időben, ötletes, de nem túlspilázott témáik vannak, és kurva jól szólnak. Egy cseppnyi elektronika is előfordul néha atmoszférateremtés szintjén, ami hozzátesz ahhoz a sötét, északi, fojtogató hangulathoz, ami az ebből az égtájból érkező bandáknak mindig egy kicsit könnyebben megy és igazán őszintének hat. Súlyos, modern hangzás, tonnás riffek és szokatlan dalstruktúrák teszik teljessé az élményt, mintha koromsötétben sétálnál át egy erdőn, ahol a feketeségből csak a vicsorgó fehér fogak fénylenek ki körülötted. 

L’Impératrice 

A császárnő egy legendás "kínai" próbatermi buli alkalmával mászott a hallójáratomba, valószínűleg a Buso von Kobra legénységében keresendő az elkövető, aki berakta valamelyik dalukat. Egyből rajta maradtam a húzós basszustémákon és beindult a higanymozgás, a francia szövegek és ének csak hab volt a fankitortán. Kellemes, jól összerakott diszkódalokkal operál a banda, akiket a tavalyi Szigeten is volt alkalmam elcsípni (az őrült, de nem kevésbé ajánlott Marc Rebillet előtt!), ahol az összes nézőt fél perc alatt az ujjuk köré csavartak lámpás koncertkosztümben. Teljes mértékben tisztában vannak a műfaj igényeivel és minden adandó alkalommal kielégítik azt; ennek az eredménye egy könnyen befogadható, egyből táncolható, végtelenül igényesen összerakott életmű, amiben számtalan kislemez és három nagylemez található.

Ha a vasárnapi takarítás alatt inkább segget ráznál, mint fejet, akkor inkább őket írd be a keresőbe,

nem fogod megbánni!

Greg kedvenc zenéit az alábbi Spotify-listában is lehet pörgetni:

Greggel legközelebb március 28-én, pénteken az A38-on lehet találkozni, ahol a Red Swamp a görög Khirki előtt játszik.

Fotó: Somogyi Lajos - Bands Through the Lens