2024. május 2.
Ez itt az Aktuálista cikksorozatunk, amiben a hazai zenei élet ismerős alakjai bukkannak fel időről-időre, hogy megosszák kedvenc zenéiket a nagyérdeművel. Ebben a sorozatban nem feltétlen all-time favoritokról van szó, mint a néhai Rejtett alkönyvtárak szériánkban, hanem az aktuálisan pörgetett-forgatott finomságokról, ezáltal is tuningolva kicsit a jelenkor gyöngyszemeit, hogy ne mindig csak a “régen minden jobb vót” mantrát kelljen emészteni. (Persze mindez nem zárja ki, hogy néha előkerüljön egy imádott klasszikus is a régmúltból.)
Mai listázónk Hájer Gergő, akit legtöbben az extrém groove metalos Omega Diatribe dalszerző gitárosaként ismerhetnek, de sokszor hallottunk már róla a Vented nevű, amerikai arcokkal közös formációja, vagy épp az 515 Studióban végzett munkája kapcsán is. Válogatásában kilenc albumot és egy szinglit gyűjtött össze, vannak köztük frissebb cuccok és persze évtizedes klasszikusok is, amiknek az elővételére bármikor lehet újabb indokot találni.
Olyan veszettül sosem voltam oda a Sylosis zenekarért, de a 2015-ös Dormant Heart c. lemezüket elég sokat hallgattam anno. Nem voltam naprakész a zenekar későbbi lemezeivel kapcsolatban, de valamiért 2023 szeptemberében, amikor megjelent A Sign of Things to Come korongjuk, úgy éreztem, hogy tennem kell egy próbát vele. Milyen jó döntés is volt ez… Teljesen eldobtam az agyam tőle és lenyűgözött az az irány, amibe elindult most a zenekar. A megjelenés óta gyakorlatilag folyamatosan pörög a lemez, megunhatatlanul.
Volt szerencsém tavaly év végén látni őket Bécsben és az élő produkciójuk is baromi inspiráló volt. Josh Middleton mind frontemberi, mind pedig gitárosi kvalitása lenyűgöző, Ali Richardson dobos teljesítménye pedig egészen kiemelkedő a szcénát illetően. Külön öröm, hogy Joshsal úgymond egy család sarja vagyunk, mégpedig az ESP Guitarsé.
A lemez hangzása is annyira elkapott, hogy muszáj volt a lehetőségeim párhuzamában reprodukálni is azt, az egyik kedvenc dalom riffjeivel, a Poison for the Lostéval.
Talán ehhez a lemezhez kevésbé dukál indoklás, hiszen a diszkográfiámban azért elég erősen fellelhetőek azok a hatások, amiket a Machine Head első két korongja okozott. Ugyan sokakkal ellentétben számomra a The More Things Change… a csúcs, de természetesen a Burn My Eyes is egy megkerülhetetlen alapmű, ami időről-időre folyamatosan beszorul a lejátszóba. Nem volt ez másképp ezúttal sem, hiszen a vinyl kiadást beszerezvén olyan szintű nosztalgia és eargazmus kerekedett felül rajtam, hogy hetek óta megint a „Let freedom ring with a shotgun blast” klasszikussal rúgom be a napjaimat, épp úgy, mint közel 30 éve. Na jó, ez azért nem teljesen igaz, hiszen valamikor 2000 körül robbant be a Machine Head az életembe, de akkora elánnal, hogy ha ez a lemez nincs, akkor én ma biztos nem olyan vagyok, amilyen.
Ugyan ez esetben csak egy single-ről beszélünk, de remélem, hogy mielőbb pörgethetjük az új lemezt is a texasi zsiványoktól, amire meg is van az esély, hiszen elkezdték kidobálni az új klipeket/dalokat. Iszonyat egy tűrhő zene, a szó lehető legcsodálatosabb értelmében. A frissnek mondható zenekarok közül ők az abszolút kedvenceim. A Balancing Survival & Happiness lemezük óta az összes megjelenésükkel tudok azonosulni és baromira szórakoztat az, amit csinálnak, még akkor is, ha egy arcátlanul primitív zenéről beszélünk, de talán pont ez a szépsége. Néha a kevesebb több alapon.
Mit is mondhatnék… negyed évszázada várok arra, hogy ennek a korongnak a dalait hallhassam élőben kivétel nélkül, amire most lehetőség is nyílik decemberben, a debütáló lemez 25. szülinapját ünneplő Európa-turné keretein belül. Felfoghatatlan!
Ugyan a fél brigád lecserélődött és a vehemencia is alábbhagyott, de egész biztosan gyermeki mosoly lesz az arcomon, amint felcsendül majd a 742617000027 intro, 120 dB-en. Ennek a várva-várt ünnepnapnak okán elő is kaptam a lemezt és ugyanaz a libabőr lett úrrá rajtam, mint amit akkor éreztem, amikor először meghallottam a Wait & Bleed nótát. Fokozott izgalom kap el, ha belegondolok abba, hogy olyan dalok fognak felcsendülni a koncertrepertoárban, mint a No Life, a Diluted, az Only One vagy éppen a Scissors.
Szokták mondani, hogy túlságosan a múltban élek zeneileg, pedig szerintem nem is… (nevet). Tisztán emlékszem arra, hogy épp Nizzában gyakoroltam a siralmas francia nyelvtudásom, és csak azzal lehetett motiválni engem, ha időközönként ellátogathattam a régió CD boltjába és választhattam magamnak egy kiadványt. Így került hozzám a God Hates Us All is a megjelenést követően nem sokkal. Az első hallgatás után éreztem, hogy ez egy életre szóló kapcsolat lesz… és milyen igazam lett. Számomra az abszolút csúcslemez a Slayer diszkográfiájában. A tökéletes ötvözete a thrash és az akkori modern metál zenének! Szóljon is az egyik kedvenc tételem a lemezről, ahol kimondottan javaslom Hanneman szólóját górcső alá vetni.
A szóban forgó lemezt Daylight – Jar néven is ismerhetitek, de engem már Superheaven néven talált meg a formáció. Nem mondanám, hogy az alternative/grunge vonal az, ami a legjobban megmozgat, de ez a lemez iszonyatosan magával ragadott. Zseniális dalszerzés és óriási torok a főhős birtokában. Külön pluszpont számomra, hogy a viszonylag frissnek mondható megjelenés ellenére korántsem végletekig kicicomázott és modern hangzású lemezről beszélünk, hanem sokkal inkább a ’90-es évek organikussága, nyersessége köszön vissza a korongon.
Abszolút dobogós lemez nálam az Obituary-diszkográfiából, a World Demise és a Back from the Dead mellett. Az Obituary mindig is előkelő helyet foglalt el a szívemben, hiszen ők voltak azok, akik bevezettek a death metal világába anno. Ennek okán elég sűrűn veszem elő valamelyik korongjukat, ha éppen floridai death metalt kíván a szervezetem. Most épp az Inked in Blood van becsípődve, amit volt szerencsém hallani élőben is a lemezbemutató turnéjuk budapesti állomásán. Ami már 10 éve volt… Atyaég!
Na, ebben a lemezben minden benne van, ami fellobantja bennem a tüzet: súlyos groove-ok, sötét dallamok és lázadó attitűd! Jorge Rosado munkássága a Merauderrel amúgy is közel áll hozzám, de számomra ebben a formációban tökéletesedett ki. Daniel Antonsson gitáros, aki a lemez producere és mixing/mastering mérnöke is volt egyben, zseniális munkát végzett. Imádom, ahogy szól ez a korong!
Az első Slipknotból ihletődve elővettem ezt az alapművet is az utóbbi hetekben. Emlékszem, hogy mennyire varázslatos misztérium vette körül a Slipknotot 1999-2004-ig, aminek ekkoriban én gyakorilatilag a hívője voltam. Talán ez a legtalálóbb szó arra, amit akkoriban éreztem a zenekar iránt. 2003-ban mikor meghallottam a Get Inside c. dalt, az első néhány sor után teljesen biztos voltam benne, hogy ez Corey hangja. Fel is kaptam a rollerem és azonnal rongyoltam a CD Pincébe, hogy megkérdezzem, már kapható-e a Stone Sour albuma, és láss csodát: polcon volt! Azonnal bezsebeltem és onnantól kezdve hónapokon át a Slipknot – self-titled, az Iowa és a Stone Sour – self-titled bömbölt. A Stone Sour bookletet lapozva pedig feltűnt egy újabb ismerős név: James Root. Totál kész voltam! (nevet)
Ugyan jóval finomabb, selymesebb trackeket rejt a Stone Sour-korong, mint bármelyik korábbi Slipknot, de mégis imádtam és imádom a mai napig. Ebben az érában Corey-nak annyira durván vastag hangja volt, amit nagyon sajnáltam, hogy „elveszített” a Vol. 3 lemez felvételeire. Akár koncepció, akár életvitelből adódó volt az, hogy a hangja merőben megváltozott, számomra a 2002-2003-ban képzett orgánuma a csúcs!
A The Haunted is egy olyan zenekar, akiknek nem tudok teljes mértékben rezonálni a diszkográfiájával, viszont a rEVOLVEr c. 2004-es korongjuk olyan szinten zseniálisra sikeredett, hogy elejétől a végéig 10 pontos lemez számomra. Ráadásul Tue Madsen művek, így az anyag megszólalása garantált. Rengeteg emlék köt ehhez a lemezhez is, hiszen rémlik, hogy a megjelenése egykor elég nagy port kavart, és itt kezdtek el igazán felívelni. Sajnálom, hogy már nem Peter Dolvinggal megy tovább a zenekar. Egészen kimagasló és különleges frontember volt, isteni orgánummal megáldva. Azért időről-időre folyamatosan próbálkozom egyéb lemezeikkel is, de egyelőre nem sikerült tartósan összebarátkoznunk.
Gergő kedvenc zenéit az alábbi Spotify-listában is lehet pörgetni:
Az Omega Diatribe májusban az alábbi bulikon lép fel:
május 3. – Veszprém, Terem
május 4. – Dunaújváros, Kaptár Music Pub
május 11. – Dunaszerdahely, Soul Hunter Music Club
május 18. – Székesfehérvár, Nyolcas Műhely – Yippi Feszt 2024
május 25. – Sopron, Hangár Music Garden
