2014. május 10.
Bizony, ennek is elérkezett az ideje. Úgy döntöttünk, hogy rendszerezzük gondolatainkat egy olyan műfajjal kapcsolatban, amely rengeteg vitát vált ki a mai napig. Emlékeztek még a háromrészes metalcore összegzésre? ( 1 | 2 | 3 ) Ennek mintájára most összegyűjtöttük és rangsoroltuk a harminc legjobb nu metal lemezt, és mielőtt felmerülne a kérdés, a következő szempontok alapján tettük ezt: először is felmértük az adott lemez színtérre gyakorolt hatását és jelentőségét. Majd megnéztük mennyire eredeti és egyéni elképzelések alapján születtek ezek, valamint mekkora volt a közönségformáló erejük. Mindezeket figyelembe véve végül a lemezek színvonalának függvényében helyeztük el a ranglistán szereplőket, ám ahogy már a What do you stand for? esetében is elhangzott, minden lista bizonyos szinten szubjektív, így ez sem kivétel. Ezért kíváncsiak vagyunk a ti véleményetekre is, már csak azért is, mert biztosak vagyunk benne, hogy sok újdonságot és ismeretlen nevet nem fog rejteni számotokra. Kezdjük tehát egy kis visszatekintéssel, majd az utolsó harmaddal.
Három számmal nagyobb ruhák, jellegzetesen zselézett hajak, nagykiadók, polgárpukkasztás, népszerűség felmérése a lemezeladásokból, Ozzfest, kedvenc bandáink hatalmas költségvetésű klipekkel nyomulnak a zenecsatornákon, és a tévhit, hogy a „parental advisory: explicit lyrics” jelzés nélkül nem létezik jó metal lemez. Ám akármennyire is szeretnék páran ezt állítani, a nu metal sem csak abból állt, hogy félnótás hülyegyerekek a töküket markolászva ugráltak kétfilléres riffekre. Bár a nyolcvanas és kilencvenes évek metalforradalmát folyamatában követő idősebb korosztálynak valószínűleg még mindig megvan a véleménye, az mára teljesen világossá vált, hogy ezt a stílust leginkább saját generációja emelte ki és becsülte meg igazán.
A nu metal (amelyet még jó darabig nem is hívtak így) annak ellenére is meglehetősen éles határvonalat húzott maga köré, hogy a műfaji elemek majdhogynem kötetlenek voltak. Onnan indulunk ki, hogy a kilencvenes évek eleje egyébként is hatalmas változást hozott a metal színtéren. (Ezen szakaszt szokás nevezni a metal válságos időszakának, ám ezt manapság már csak az előzmények ismeretében lehet értelmezni.) Majd jöttek a nagy megmentők (Pantera, Sepultura, Machine Head, Fear Factory, stb.), akik kivétel nélkül groove-orientált zenéjükkel pumpáltak friss vért a stílusba, és később ez vált meghatározóvá az egész évtizedre. A groove metal definiálása viszont magában hordozta az ebből nyíló elágazások lehetőségét, így kialakulhatott egy alapjaiban ugyan rokonítható, mégis más szempontokat szem előtt tartó új irányzat. Itt már végképp nem beszélhettünk sem thrash, sem heavy metal gyökerekről, a riffek teljesen elvesztették identitásukat, viszont cserébe többszörös hangsúly került a húzós, súlyos groove-okra.
A hamarabb ismétlődő ritmusképletek sajátos lüktetést adtak a szerzeményeknek, ám ez a csontig lecsupaszított hangzás még így is hamar unalmassá válhatott volna, ezért a nu metal reakcióba lépett szinte mindennel az akkori zenei közegből. Legyen szó hip-hopról, funk metalról, industrialról, grunge-ról, alternatív metalról, poszt-hardcore-ról és még sokáig lehetne folytatni a sort. Még azelőtt, hogy ezt a hangzást végérvényesen skatulyába tömték és leragasztották a „nu metal” címkével, többször előkerült a crossover kifejezés, amelynek köszönhetően manapság is többször merül fel kérdés a jelentésével kapcsolatban. A nu metal tehát felrúgott minden szabályt, legyen szó a látszólag összeegyeztethetetlen műfajok közötti átjárásról, a DJ-k alkalmazásáról, a gitárok lehangolásáról, valamint az öltözködési szokásokról, ami a maga sajátos módján minden világméretű zenei mozgalomra jellemző volt, és jellemző azóta is. A legfontosabb állomásokat és műfaji jellemzőket azonban a listán keresztül fogjuk bemutatni. (Deményfalvi Péter)
The Sickness (2000)
(Giant, Reprise)
Hogy mit keres ezen az illusztris, és többnyire minőségi anyagokat tartalmazó listán egy olyan korong, ami leginkább a tengeribetegségre emlékeztető tüneteket okoz a hallgatónak? Nem titok: a gyűjtemény összeállításánál szempont volt, hogy mennyiben járult hozzá a szóban forgó alkotás a nu metal irányzatról a közvélemény körében kialakult képhez. Na, ez a lemez aztán hozzájárult, bár inkább a tengerentúlon, ahol jobban bejött nekik az élet, és vélhetően inkább tüntette fel negatív, mintsem pozitív színben metalos körökben a scratchelős-rappelős vonulatot. De nézzük az adatokat: a The Sickness-ből több mint négymillió példány talált gazdára, csak az USA-ban. Leírom még egyszer: több mint négymillió (!) kibaszott (!) lemez (!) A népszerűség persze nem akadályozta meg, hogy David Draimanék első albuma az előkelő harmincadik helyen landoljon összeállításunkban, ugyanis az eladott példányszámtól eltekintve a The Sickness minden területen elvérzik a felsorolásban található többi lemezzel összehasonlítva. Egyrészt viszonylag kései lemez, hiszen csak 2000-ben bírt megjelenni, másrészt a népszerűségét is elsősorban az egy évvel korábban a ’Bizkit által bedörrentett, aztán pedig a szóban forgó album megjelenésének évében kibocsátott The Chocolate Starfish’ és Hybrid Theory lemezek révén csúcsra járatott divathullám meglovaglásának köszönheti. Illetve ezt feltételezzük, mivel a daloknak csekély köze lehetett a sikerhez, azok ugyanis kimerülnek az ekkorra már megkövesedett klisék puffogtatásában (a mai zenék utálóinak külön csemege az akkoriban „merész” újításnak ható breakdownok helyenkénti jelenléte), valamint abban, hogy az amúgy jó orgánummal megáldott Draiman valami egészen megdöbbentő nyögéseket, harci kiáltásokat és egyéb hanghatásokat préselt ki magából, ami annak ellenére teszi inkább röhejessé, mintsem lebilincselővé az összképet, hogy a Disturbed lényegében a Skindred előtt két évvel már feltalálta a dancehall és a metal fúzióját. A harmatos nyitást aztán még gyengébb (és jóval hűvösebb fogadtatású) utódok követték, (jól jelzi a színvonalat, hogy ebből az időszakból a legjobb felvételük a kilencvenes évek egyik legnagyobb himnuszának nulla egyediséggel rögzített coverje), így igazából leginkább annak örülhetnénk a Disturbed kapcsán, hogy szerencsésen feloszlottak, de sajnos van folytatás, amivel a minőség eddig nem tapasztalt mélységeit járja be a fura piercingeket kedvelő énekes. (Bene Gábor)
Sinner (2001)
(Wind-Up)
A Drowning Pool relatíve kései érkezése a legkevésbé sem befolyásolta őket abban, hogy emelt fővel tegyék le névjegyüket a színtéren. Bár 2001-ben már nem igazán lehetett sok újat mutatni, és esetükben sem beszélhetünk ilyesmiről, azonban a texasi csapat megszólalását sikerült saját szájízük szerint alakítani. Egyúttal el is kerülték az összes buktatót, amelyek miatt egyéniség hiányában meglehetősen izzadtságszagúnak és abszolút fantáziátlannak tűnhetett temérdek pályatársuk. Ez a páratlan lazaság pedig mindenkit elismerő bólogatásra késztetett, legalábbis azt a közeget figyelemmel kísérve, ahol ténylegesen magukénak érezték a stílust. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a Sinner megjelenését követő hatodik héten elérte a platina minősítést, majd a tengernyi jelentkező közül újonc létükre beválasztották őket az Ozzfest fellépői közé. A Sinner legnagyobb erőssége a már említett sajátos felfogás és az erőlködésmentes, karakteres játék (még akkor is, ha a Drowning Pool tényleg csak a komfortzónán belül mozgott), amely mellé hatalmas slágerérzékenység párosul. Valamint az a Dave Williams, aki egy utolsó, hiányzó láncszemként került a zenekarba, és ugyan már a jó barátjától, Dimebag Darrelltől kapott becenév (Stage) is beszédes volt, a fellépések, valamint a lemezen nyújtott teljesítmény minden kétséget eloszlatott személye felől. Az érezhetően Anselmo iskolán nevelkedett énekesnek tényleg csak a túlontúl lebutított szövegeket lehetett felróni, ezért mikor a rákövetkezendő évben holtan találták a turnébuszban, a Drowning Pool több szempontból is nehéz helyzetbe került. Pótlása frontemberként a mai napig gondot okoz, habár onnan nézve nincs túl sok jelentősége, hogy már a 2004-es folytatás (Desensitized) után sokan elfordultak a csapattól, mivel a Sinner mérsékelten feszült és egyszerre felszabadultan lendületes nu metalját többé nem sikerült hozni. Ettől függetlenül a debütre mindenki az egyik közönségkedvenc lemezként tekinthet vissza. (Deményfalvi Péter)
Untitled (2002)
(Roadrunner)
A hatfős Five Pointe O karrierje nem mondható túlzottan maratoni hosszúságúnak, hiszen 1999-es megalakulása után, két saját kiadású EP-t követően egy bemutatkozó nagylemezt ért meg csupán. Igaz az album felvétele már Colin Richardson producer irányítása alatt zajlott és a Roadrunner kiadásában látott napvilágot, ami azért egy elég erőteljes kezdésnek volt mondható. Szélesebb körben is ismertté a Double X Minus klipje és a Resident Evil mozi filmzene albumára felkerült The Infinity tette őket. Kétségkívül zenéjük legnagyobbb erénye az elképesztően erős és jól eltalált hangulat, amiben a nagyon jó billentyűs játék is döntő szerepet töltött be. A már kiemelteken kívül elég csak olyan nagyágyúkat meghallgatni mint a King of The Hill, az Art of Cope, vagy az egészen furcsán építkező Purity 01 is a jó dalok táborát gyarapítja. A kezdeti roppant erős színvonalat ugyan nem sikerült egységesen megtartani a lemez végéig (tipikus nu metal betegség a feleslegesen túlnyújtott játékidő), de így sem szűkölködik erős tételekben az egész egyszerűen Untitled névre keresztelt anyag. Ugyan korszakalkotó műről nem beszélhetünk, azért nem akartunk szó nélkül elmenni mellette, hiszen még mai füllel is egészen nyugodtan meg lehet hallgatni bűntudat nélkül néhanapján. Kellően tökös, helyenként baljós hangulatú és még emlékezetes momentumokban sem fukarkodik ez a valamivel több, mint 50 perc, ami viszont kétségkívül eléggé megfárad félidőtájt és csak a végére támad fel újra. Daniel Struble üvöltései inkább a magasabb tartományokban vannak, amiket néha rappelésre cserél, valamint egészen jó tiszta énektémákat is hoz, a mélyebb hörgésekért pedig Eric Wood gitáros felelt. A 2002-es megjelenést követően egy egyéves intenzív turnézás következett ami után az énekes és a női gitáros, Sharon Grzelinski gitáros is távozott a bandából, ez pedig rövid távon a 5PO végéhez vezetett. (Zahorán Csaba)
Invitation to the Dance (2001)
(London-Sire)
A 40 Below Summer 1998-as megalakulása óta többször is megszakította aktív pályafutását, ám az még mai füllel is bátran kijelenthető, hogy korai munkáik igen jóra sikeredtek. Már a ’99-es Side Show Freaks és az egy évre rá érkező Rain EP is erős kezdésnek bizonyult, ellentmondást nem tűrően kijelölve a követendő utat. A kiadós bemutatkozást jelentő Invitation To The Dance pedig mindmáig a csapat legjobb munkája, ami a korábbi kiadványokról jópár dalt átemelt, kissé megreformálva azokat. A tipikus nu metal jegyeket, mint Max Illidge frusztrált, szűkölő énekét szerencsére sokszor váltják fel fogós énekdallamok, erőteljes, helyenként teljesen hisztérikus üvöltések, illetve kemény rappelések. Mindezek pedig egy rendkívül egységes és ütős zenei aláfestéssel vannak megtámogatva, rengeteg nagyon hatásos hangulatfokozással, nagyon erős atmoszférával. Mindennek köszönhetően pedig már néhány másodperc után egyértelműen felismerhető a 40BS, ami azért nem kis szó egy klisékkel telezsúfolt zsánerben. Érdekes, hogy a kiadás után nem sokkal földbe állt a London-Sire Records, így végül a Warner égisze alatt egy újrakiadást is megélt a korong. A hangzás egyébként kifejezetten erősre sikeredett, és a már fentebb emlegetett erényekkel karöltve a mai napig kellemes hallgatnivalót biztosít a ’Dance, ami csúnyán köröket vert már akkor is és azóta sok pályatársra. Elég ha csak a himnikus nyitótételre (We The People), a bivalyerős Rope-ra, az abszolút sláger Wither Away-re, a teljesen őrült Step Into The Sideshow-ra, a szintén slágeres Power Toolra vagy a rendkívül nyomasztó Drownra gondolunk. De az igazat megvallva nem igazán lehetne gyenge dalokról beszélni, hiszen egységesen erős és izgalmas az összes szerzemény. A folytatás már sajnos nem sikerült ennyire jóra, bár a két évvel később érkező The Mourning After még ugyan hozott pár kellemes tételt, de összességében közel sem nyújt akkora élményt, mint elődje. Az igazi kalamajka pedig ezután kezdődött csak el. A feloszlás ellenére 2006-ban kiadták a The Last Dance anyagot demós dalokkal és egy bónusz dvd-vel, majd a 2010-es újjáalakulás után 2013-ban egy erősen felejthető Fire at Zero Gravity-vel jelentkeztek. A csapat azóta is köztünk van, a legújabb hírek szerint pedig friss dalokon dolgoznak. (Zahorán Csaba)
Satellite (2001)
(Atlantic)
A pontosan az ominózus napon (2001. szeptember 11-én) megjelenő Satellite-ról joggal hihette az ember, hogy egy teljesen új banda lemezével van dolga, pedig a P.O.D. már ott mozgolódott a kezdeteknél, ráadásul még csak nem is az első Atalantic Records-nál megjelenő kiadványukat jegyezték addigra. És nem feltétlenül a tájékozatlanság, vagy a zenei irányvonal megváltozása miatt lehetett ilyen érzésünk, hiszen a zenekar úgy definiálta újra korábbi hangzását, hogy közben a hip-hophoz való viszonyulásuk meghatározó maradt. A kulcs sokkal inkább az egyszerre dinamikusabb, kiforrottabb riffhasználatban és ütemekben keresendő, miközben Sonny Sandoval minden addiginál kreatívabban váltogatta a dallamos szövegelést az énekléssel. És ha a reggae hatásaikat (Black Uhuru, Bob Marley, stb.) nem is sikerült arányosan beépíteni, ez a felfrissített, erőteljes megszólalás már tökéletesen elengendőnek bizonyult a nemzetközi áttöréshez. Ugyanakkor a kaliforniai csapat esetében beszélnünk kell arról a pozitív energiáról is, amely a keresztény meggyőződésükből fakadóan egészen más támaszt tudott nyújtani a fiatalságnak, mint ahogy az a műfajban megszokott volt. Nehéz függetleníteni a szeptemberi történésektől, de erre a szemléletre, ilyen frappánsan megírt dalok mellett hatalmas igény mutatkozott, mivel a Satellite-ból hónapok leforgása alatt több, mint kétmillió példány talált gazdára, ezzel beelőzve a nagyágyúk aktuális lemezének eladásait. Ugyan a két évvel korábbi The Fundamental Elements Of Southtown már viszonylag jó lemeznek számított a maga nemében, végül a Satellite szilárdította meg a P.O.D. egyéniségét, és jelentett egyfajta határvonalat az életműben – mert ahogy a legtöbb hasonszőrű zenekar, ők is egy súlytalanabb és kevésbé izgalmas irányt vettek a következő lemezzel. Sokan Marcos kilépésével magyarázták a fokozatos eltolódást, de az igazság az, hogy a nu metal mellett a zenekar kreatív forrása is kiapadni látszott. Ez viszont semmit sem változtat a Satellite megítélésén, amely hibái ellenére a műfaj egyik legbiztosabb pontja. (Deményfalvi Péter)
Violence (2000)
(TVT Records)
Tegye fel a kezét, aki hallotta ezt a lemezt! Ilyen kevesen? Sejtettük, és ez abból a szempontból abszolút nem hiba, hogy bizonyos tekintetben a Nothingface mindig másod (harmad?) vonalas zenekar volt. A debütjük kapcsán meg is kapták a „Korn klón” címkét, más kérdés, hogy már akkor jobban kihasználták a két gitár adta lehetőségeket, mint Jonathan Davis-ék (még úgy is, hogy a Nothingface-ben csak egy gitáros játszott) és a nu metal „feltalálóival” ellentétben ott mocorog a dalaikban a thrash metal (figyeld meg a riffeket, tördeléseket!), illetve ezzel együtt óhatatlanul is bejön a képbe a crossover, és az sem véletlen, hogy a nevüket egy Voivod lemez címéből kölcsönözték (black metal hatás nincs, pedig a bőgőst Ben Gaal-nak hívták). Most azonban nem a kilencvenes évekbeli dolgaikról lesz szó, hanem a 2000-ben megjelent Violence-ről, mégpedig azért, mert itt sikerült valamennyire kilépniük a saját árnyékukból. Hogy miről is van szó? Sok forrásból táplálkozó gitártéma-áradatról, fogós, és hatásosan előadott énekdallamokról (fura mód az sem válik a hátrányukra, hogy néha olyan, mintha Matt Holt énekesnek akcentusa lenne), illetve itt már ritkábban juthat eszünkbe a Korn, inkább a Slipknot. Így utólag kísérteties, mennyire közel jár az album hangulata a Slipknot kései, dallamosabb világához, csak éppen jóval természetesebbnek hat az egész. Nem véletlen, hogy a Violence lett a legsikeresebb anyaguk, csak épp nem hozott nekik akkora népszerűséget, hogy ne lássák jobbnak 2005-ben bejelenteni a feloszlást. De ha ilyen jó ez a lemez, miért nem lett ezekből a srácokból sztárbanda (az utóbb a Hellyeah-be igazolt Tom Maxwell gityóst most inkább hagyjuk)? A következő dolgok hiányoztak: hosszú raszta hajak, maszkok, gigaslágerek. De tényleg, ha lett volna ezen a lemezen egy Wait And Bleed kaliberű telitalálat dal, és ha a koncerteken legalább egy-egy zsírpecsétes mekis papírzacskót a fejükre húznak, lehet, hogy mostanság nem (csak) Joey Jordison kényszerű távozásától lenne hangos az online metalsajtó, hanem attól, hogy mennyire puhapöcsűek is az új Nothingface lemezek. (Bene Gábor)
Dysfunction (1999)
(Flip, Elektra)
Az őserejű, Soundgarden és Alice In Chains féle grunge-ból valamint a Pantera és a Machine Head groove metaljából táplálkozó, Aaron Lewis énekes elmondása alapján a bostoni hardcore színtérbe történő beilleszkedés reményében írt Tormentedhöz képest a Staind második albuma kétségtelenül magára öltött egy sor nu metal jellemvonást, ami főként a tipikus riffekben és a néhány helyen előforduló ordítás jellegében fedezhető fel. Ettől függetlenül a rengeteg (poszt-)grunge elem miatt nehéz vegytiszta nu metal anyagnak tekinteni a második sorlemezt. Ami viszont egyértelműen a műfaj felé lökdösi őket, az a Dysfunction létrejöttét, illetve a mainstream sikertörténet kezdetét elhozó esemény. Ez pedig nem más, mint hogy Fred Dursték kiadója jóvoltából a Staind a szintén pályakezdő Limp Bizkit előzenekaraként kapott lehetőséget (bár ez majdnem elúszott a Tormented akkoriban provokatívnak számító, vért és keresztre feszített Barbie-t felvonultató albumborítója miatt), Durstöt pedig állítólag annyira lenyűgözte Lewis-ék teljesítménye, hogy kibulizott nekik egy lemezszerződést, és producerként is közreműködött a korong elkészítésében, azzal a Terry Date-tel együtt, aki korábban Pantera és Soundgarden lemezeken is dolgozott. Így aztán nem véletlen, hogy a Dysfunction nem jelent komolyabb elrugaszkodást a Tormentedtől, egyedül a már említett nu metal gitártémák használata jelent újdonságot, és talán Aaron Lewis is dallamosabban énekel (bár messze nem annyit, mint a későbbi lemezeken). Az énekest amúgy felváltva hasonlítgatták Eddie Vedderhöz és Maynard James Keenanhöz, de az igazság inkább az, hogy Lewis-nak meglehetősen egyedi és felismerhető orgánuma van, ami a Dysfunction után fokozatosan egyre jobban előtérbe került. És ezzel párhuzamosan a nu metal (de a grunge is) fokozatosan háttérbe szorult, a 2001-es, közönségkedvenc Break the Cycle-ön már csak a nyitódal lett kifejezetten nu metalos, a két évvel utána érkező 14 Shades of Grey pedig végleg elmozdult a rádióbarát rockzenék világába. Ezzel együtt pedig a Staind lett talán az egyetlen olyan híresebb nu metal zenekar, akiknek az igazi áttörés a nu metal hangzásból történő kiszakadás után jött össze. (Bene Gábor)
Progress (2000)
(Epic)
Az Ultraspank 1996-os megalakulását követően két év elteltével már elő is rukkolt a csapat a bemutatkozó nagylemezzel, ami sokaknak felkeltette a figyelmét akkoriban. A súlyos, indusztriális hatásokkal felvértezett muzsika legfőbb erényei között a kiváló zenészek mellett az egészen fantasztikus adottságokkal rendelkező Pete Murray énekest kell kiemelni. Két évvel később érkezett a folytatás Progress címmel és egy igazi fényképpel a borítón, ami egy genetikai kísérletet ábrázol, miszerint egy egér hátából sikeresen növesztettek egy emberi fület… A cím egyébként remekül jellemzi a zenét magát, hiszen a fejlődés kézzelfogható. Rögtön ott van kezdésként a Push és a Crumble kettőse, amit meghallgatva mindenki egy elég egyértelmű képet kap a zenekarról, miközben jól érezhető a fejlődés és az érettség is a dalírás terén. Érezhetően dallamosodott az egész, ami mindenképp javára vált a zenekarnak. Akusztikus gitárok és minden eddiginél több samplerhasználat jellemzi a dalokat. Nagyívű refrénekben, hangulatos leállásokban gazdag az egész lemez, amire remek példa a Stuck, de nem lehet elmenni szó nélkül a rendkívül lendületes abszolút sláger Click mellett sem, az albumot záró Where pedig nem csak méltó lezárása egy életműnek, hanem mind hangulatban, mind dalszövegben egy igazi hátborzongatóan szívbemarkoló szerzemény. A két anyag között Pete Murray énekes ráadásul operaénekesi órákat is vett, ami tovább növelte eddig sem éppen alacsony kvalitásait. Hiába a nagykiadós (Epic) szerződés, nem igazán kapta meg egyik lemezük sem az elvárható promóciót, így aztán nem csoda, hogy mindkét album eladási mutatói elmaradtak a várttól, így a kiadó végül dobta is a csapatot, ami az Ultraspank feloszlásához vezetett rövidtávon. Tényleg igazán kár értük, hiszen a Progress igencsak megelőzte korát, és ugyan még így sem sikerült egy az elejétől a végéig izgalmas és fogós albumot összehozniuk, de még így is nagyon sok kiváló dalban és emlékezetes pillanatban gazdag alkotás lett, ami a későbbiekben további magaslatokba is törhetett volna, ha együtt marad a tagság. Ugyan később a gitáros és az énekes összehozott egy új formációt Lo Pro néven, ami hasonló vonalon mozgott tovább, de azért az mégsem ugyanaz. Végül a másik gitáros is csatlakozott basszerként, és így már 3 Ultraspank tag is szerepelt a 2010-es albumon, amióta nemigen lehetett hallani a csapatról. (Zahorán Csaba)
Pass Out of Existence (2001)
(Roadrunner)
A Chimaira több szempontból is kivételnek bizonyult, ugyanis számukra a nu metal sokkal inkább egyfajta ugródeszkát jelentett, mintsem egy beteljesült hangvételt. Ez a fordított evolúció pedig egyfelől azt eredményezte, hogy az egyik legsajátosabb felfogásban íródott nu metal lemez lett a Pass Out Of Existence, másfelől teljesen akadálymentes kiutat biztosított a zenekar számára a stílus alkonyán. Ugyanis Mark Hunterék később elhagyva a megszokott műfaji paneleket, egy olyan modern metal zenekarrá formálódtak, amelynek sajátosságai egyben a 2001-es lemez építőkockáit is alkották. Gondolván itt a gyors, precíz, gépies ütemekre a Fear Factory vonalán, a húzós groove-okra (melyek legtöbb esetben inkább a kilencvenes évek groove metaljában gyökereztek, mintsem közvetlenül az új mozgalomban), továbbá némi thrash metal, valamint metalcore bahatással is számolni kellett. Persze a Pass Out Of Existence esetében egészen egyértelmű, hogy mindezt a nu metal végéről fogták meg, mégis teljesen összeszedett produkcióval lehetett dolgunk. A szigorú alapokra építkező gitárok rendkívül vastagon szólnak, Chris Spicuzza effektjei bekúsznak szinte mindenhová, Mark Hunter életerős üvöltéseit pedig időnként elszállós énektémákkal és rapbe hajló megoldásokkal ellensúlyozza. Ugyan a Roadrunner nem robbantott velük bankot (mindössze alig ötvenezer eladott példánynál jártunk két éves távlatból), és ez a masszív, metalos hangzás sem kedvezett igazán a rádiós/televíziós szerepléseknek, azért hosszú távon mindenki jobban járt velük. Viszont ekkor még csak sejteni sem lehetett, hogy a clevelandi alakulat egészen más pályát jelöl ki magának, miközben a kiadótárs nu metal bandák, és a kötelező körök lefutása mellett olyan zenekarokkal turnéztak, mint a Slayer, vagy éppen a Fear Factory. Mindent összevetve: a Pass Out Of Existence izgalmas és fontos állomása mind a műfajnak, mind a zenekar pályafutásának. (Deményfalvi Péter)
Bitterness the Star (2002)
(Roadrunner)
Elöljáróban megjegyeznénk, hogy a 36 Crazyfists tagjai kinézet terén 2002-ben is közelebb álltak egy szakasz csöveshez (lásd még: Korn, Sepultura), mint egy csapat gyökér tizenéveshez (lásd még: Machine Head, Linkin Park). Nem tudjuk, ezt minek köszönhetik, talán Alaszkában mindig sapkát kellett hordani a hideg miatt, és ennek persze nem sok köze van a zenéhez, egy-egy banda megcsinált jellegét viszont jócskán megerősítheti (a MH karrierjének azért mégiscsak a nu metal korszak a leggyengébb része, a zselé, a ruhák és Brad stylistot sejtető, kényszeres fejhallgatóviselése pedig sokat segített abban, hogy az amúgy modern klasszikusnak számító Hybrid Theory mögé oda tudjuk képzelni a Warner mocskos mancsát). Persze ennek az ellenkezője is igaz, a 36 Crazyfists megítélésén sokat javíthat, hogy itt egyszerű, hétköznapi srácok virítanak a bandafotókon. Emiatt is lehet megbocsátani nekik a 2002-ben, a műfaj indulása után tíz évvel már rohadtul fárasztó sablonriffeket és dalstruktúrákat, pedig ez a többi kortársuknál már nagyon zavaró, olyannyira, hogy a Bitterness the Start alig egy évvel követő Linkin Park korong, a Meteora is csak a sokféle zenei hatásnak köszönhető összkép és a nu metal érezhető továbbgondolása miatt kerülhette el a süllyesztőt. No meg a slágerek miatt, ezt se felejtsük el, és igazából a 36 Crazyfists is így tudott bekerülni a legnagyobbak közé,a Bitterness The Star dalai ugyanis vagy nagyon ragadósak, vagy olyan zenei megoldásokat tartalmaznak, amik nem csak a nu metal, de az egész alternatív metal közegben kiemelkedőnek számítanak. A másik oka a kiugró minőségnek pedig az, hogy bár Anchorage igen messze van New York City-től, Brock Lindow énektémák és tudatosan kikísérletezett hangszín terén egyértelműen a Daryl Palumbo vezette Glassjaw-ból táplálkozott. Persze nem ők az egyetlenek, akik sokat köszönhetnek a poszt-hardcore-nak, ami a zenekar „érdekességét” és „behatárolhatatlanságát” illeti, így ez még nem jelentene túl nagy izgalmat, főleg, hogy Palumbóra meg a Deftones volt nagy befolyással, de valahogy a jó énektémákkal együtt jött egy adag kreativitás és változatosságra törekvés is, arról nem is beszélve, mekkora felüdülés volt az egyszeri nu metal rajongónak, hogy nem megint rappet vagy a poszt-grunge bandák által inspirált refréneket kell hallgatnia, mint az összes többi banda esetén. A poén az egészben pedig az, hogy ezután hiába jött egy stílusváltás (új szelek fújdogáltak, így hát a 36CF magáévá is tette a metalcore-t), a minőség a Snow Capped Romance-en is kiugróan magas maradt. (Bene Gábor)
