A világot jelentő (gör)deszkák – Jubilál a Sum 41 debütlemeze

Bárki bármit is mond, a kilencvenes évek vége és a kétezres évek eleje (főleg a tengerentúlon) nem szólt másról, mint a pop punk/skate punk és a nu metal úttöréséről. Természetesen ott voltak az egyéb stílusok és műfajok is, de egyik sem kapott akkora hype-ot a mainstream médiától mint ezek. Az MTV főműsoridőben pörgette a sztárbandákat, közben pedig számtalan középiskolás baráti társaság döntött úgy, hogy új zenekart alapít, ezzel adózva az őket letaglózó nagyok oltárán. Meg egyáltalán: mert mi mást csinálhatna egy csapat tinédzser az ezredforduló környékén?! Így indult a Sum 41 története is. A srácok Kanadában, Toronto egyik elővárosában tengették a mindennapjaikat – oly közel, mégis oly távol az amerikai inspiráció-forrásoktól -, a zenekar 1996-os alapítására pedig majd’ ötévnyi tagcserélés, posztvariálás, névváltogatás, egy majdnem végzetes autóbaleset és hosszas szerződésvadászat (vagy fogalmazzunk egyszerűbben: kreatív útkeresgélés) után tette fel a koronát az első nagylemez, az All Killer No Filler, amely éppen 20 éve jelent meg.

A maga nemében az All Killer No Filler minden tekintetben egy megkerülhetetlen album. Pontosan azért, mert a tökéletes időben jött ki a tökéletes hallgatóságnak. Bár nekem személy szerint mindig is a Chuck állt legközelebb a szívemhez – lévén amikor én voltam meg nem értett tinédzser, pont az volt a frissen kiadott cuccuk -, de a debütnek is megvan a maga karakán szépsége. Az album 2001. május 8-án látott napvilágot, rögtön egy kéthetes észak-amerikai turnéval karöltve. A srácok így már hamar belekóstolhattak a rocksztárságba, zsebükben egy kanadai és egy amerikai szerződéssel, és noha a kritikusok elég megosztóan vélekedtek a lemezzel kapcsolatban, a közönség szinte habzsolta. Olyannyira, hogy az album összesen öt platina minősítést húzott be (egyet az USA-ban, egyet az Egyesült Királyságban és hármat Kanadában), és az olyan számok, mint a máig talán leghíresebbjüknek számító Fat Lip, hetekig uralták a slágerlistákat, köztük a Billboardot is. A srácok olyan mély lábnyomot hagytak a modern punk rock és a pop punk talaján, hogy egyből meg is érkeztek a turnéfelkérések az olyan, addigra már mainstreamebb zenekaroktól, mint a blink-182 vagy a The Offspring. Bejött az élet.

Bár a Sum 41 mára már teljesen elkanyarodott a korai hangzásától – ami teljesen érthető, hisz a tagok már a negyedik x-et tapossák -, az All Killer No Filler egy ízig-vérig tinédzserhimnusznak számító bohóckodás volt, a szó legpozitívabb értelmében, ami mostanra fesztivál-headliner státuszba juttatta a csapatot. Deryck Whibley énekes az albumot leginkább a NOFX Punk in Drublicjához és a Green Day Dookie-jához hasonlította, amiből egyszerűen lehet következtetni a komolyabb hangvétel teljes hiányára. Persze, fel-felcsendülnek a fiatalságot érintő problémák kivesézései, mint hogy a suli szar, a felnőttek hülyék és a crushom észre se vesz, de hát mi másról énekelne az ember húszévesen? Hogy felőröl a lelkemből fakadó fájdalom, vagy vesszenek a kapitalista fejesek? Ez is előidézhette, hogy a kezdeti időkben a nagy sikerek és a pozitív visszajelzések ellenére Deryck nem volt túl büszke az albumra, sőt egyenesen szégyellte is. Dedósnak és gyerekesnek tartotta, és akik azt mondták neki, hogy nagy hatással volt az életükre a lemez, azok biztosan csak kamuztak. Ez megmagyarázhatja, hogy az ezt követő Does This Look Infected? és Chuck albumok miért boncolgatnak már sokkal súlyosabb témákat, időnként durvább és sötétebb körítéssel. Az én véleményem, hogy kellenek ilyen lemezek is egy zenekar repertoárjába, pláne a kezdeti fázisban, hiszen nem lehet mindig szomorú és dühös az ember. Az olyan dalok, mint a már említett, megkerülhetetlen közös rappelésben gyökerező Fat Lip, a totális apátia érzetét könnyen fogyasztható köntösbe öltöztető Motivation, a zseniális videóval megtámogatott, igazi bólogatószimulátor In Too Deep, vagy maga a tény, hogy egy állítólag tíz perc alatt a budin megírt Iron Maiden-tisztelgés zárja a lemezt, amihez a zenekar a koncerteken még egy konkrét heavy metal alteregót is magára ölt, mind azt sugallják, hogy a srácok igenis tudatosan jutottak el arra a szintre, ahol most tartanak, még ha ehhez egy kis pizzás-gördeszkás-házibulis bohóckodás is kellett első körben.

Az All Killer No Filler, ahogy azt a címe is sugallja (amit a felvételek során a stúdió egyik dolgozójának egy megjegyzése ihletett) egy hamisítatlan slágergyár, ami egy generációt szólított meg, a maga komolyan vehetetlen módján. Húsz év telt el azóta, és bár a mai fiatalokat már ezekkel a szövegekkel – és úgy en bloc a témakörökkel – nem igazán lehetne megszólítani, mégis tökéletes alapanyag lehet egy korrekt nosztalgiázásra, felelevenítvén azokat az egyszerűbb időket, amikor még semmi miatt nem kellett aggódni, és az álmok egy kötöttségektől mentes buli hatására is valóra válhattak.