2011. június 2.
Mikor nekiálltam sorozatom jelenlegi, harmadik részének, egyre inkább arra a következtetésre jutottam, hogy a zenei történelemóra mellett akár pszichiátriai tanulmány is lehetne ez a cikksorozat, hiszen egyik klinikai eset után következik a másik. Az ember azt hinné, hogy az előző írás során kivesézett Dwid Hellion Integrity-énekes az elmebetegség non plus ultrája, azonban nekem is rá kellett döbbennem, hogy Dwid barátunk kiscserkész ahhoz a Mike Cheese-hez képest, akinek zenekaráról szólnak a következő sorok.
A legfőbb különbség az Integrity és a Gehenna között, hogy az Integrity-tagok elmebomlásának több alkalommal is szemtanúi lehettünk, mivel igen sűrűn jártak Európában, valamint nagyobb kiadónál, azaz jobban szem előtt voltak. Cserében itt a Gehenna, akiket napjainkig is misztikum és rossz hírnév övez és ez így is van rendjén. Már maga az énekes, Mike Cheese nevének eredete is epikus, hiszen mikor a Catharsis tagságát kérdeztem, hogy tényleg úgy hívják az arcot, hogy sajt, a válasz ennyi volt: „ez becenév, azért kapta, mert ennyire rohadnak a fogai”. Hogy Mike Cheese fejében nincs minden rendben, azt bizonyítja a következő interjú-részlet, amelyet még 1995-ben készítettek vele, bár ez még apróságnak is hat ahhoz képest, hogy – ugyan nem tudni miért – több alkalommal is sittre került, valamint mind a mai napig, a negyvenhez közeledve is elég meredek hozzászólásokat enged meg magának egyes internetes fórumokon:
„Hallottam, hogy San Fransiscóban a Fall Silent és a Spazz társaságában adott koncerten verekedésbe keveredtél. Mi történt?
Tourette-szindrómám van, néha elönt a szar és kibaszottul elborul az agyam és mindenféle faszságot csinálok. (…) A fasz se tudja mi történt.
Amikor hallod, hogy több nagy zenekarban meghal valaki kábítószer túladagolásban, mi a reakciód?
Remélem mi is így végezzük. Kibaszottul nem érdekel. Úgyis az öngyilkosság az egyetlen megoldás. Tedd csak meg nyugodtan! Dögöljön meg mindenki!
Szeretnél még valamit elmondani, köszönetet mondani, szart beszélni?
Meg szeretném köszönni mindenkinek, aki megdöglött, hogy nem basztat. (…) Szeretnék lehordani mindenkit, aki életben van és basztat.”
Találkozásom a Gehennával sajnos meghiúsult, amelynek prózai oka az volt, hogy az 1997-ben a Catharsis társaságában Amerikában és Európában turnézó zenekart a turnészervezők nemes egyszerűséggel hazazavarták az Európa-turnéról, igaz, az amerikai kör is kb. három napig tartott, mert leégett a buszuk. Hogy az Európa-turné akkor miért szakadt félbe, pontosan nem tudtuk, akkoriban a következő infókat hallottuk: színpadra szartak; az énekes Mike Cheese Brüsszelben fényes nappal beleszart egy kukába városnézés során; egy belgiumi koncerten Mike Cheese belerepült a tömegbe, majd egy koncertlátogatót mikrofonzsinórral kezdett fojtogatni, fejét pedig konzekvens árukapcsolással, azaz a zsinór végén található mikrofonnal verte szét. A zenekar egy biográfiában a következő módon emlékezik vissza: „az Európa-turnénk mindössze három hétig tartott, majd hazaküldtek, mert túl nyersek voltunk, meg lekéstük egy csomó koncertünket, mert inkább várost néztünk”.
Beszéljen viszont helyettem Pat Federli barátom Svájcból, aki akkoriban egy Drive To Play nevű koncertszervező ügynökséget vezetett és ő szervezte az inkriminált Catharsis / Gehenna turnét is, íme az ő története, hogy miért is kellett a Gehennát hazazavarni: „Tesó, nem gond, szívesen megosztom veled a szaftos részleteket. Viszont azt is tudnod kell, hogy az igazságnak mindig több oldala van és biztos vagyok benne, hogy aki ezt akkor megélte, mind más és más történetet mesélne el. De mivel nekem kellett meghoznom akkor ezt a döntést, itt van, hogy én hogy emlékszem a kirúgásukra, illetve arra, hogy mi vezetett odáig. Hadd kezdjem azzal, hogy a turné előtt senkivel sem beszéltem a Gehenna tagok közül, az egészet Brian, a Catharsis énekese szervezte. Amikor előszőr találkoztam velük, nyilvánvalóvá vált, hogy a Gehenna tagjai punkok. És ezt a szó legpozitívabb értelmében mondom. Egy kezelhetetlen társaság voltak (és miután tavaly volt alkalmam újra találkozni velük, megerősíthetem, hogy még mindig azok!), akik csak és kizárólag a saját szabályaik szerint éltek. Ez persze nem könnyítette meg a turnézást. Ha jól emlékszem, ez volt akkor a második általunk tervezett turné, tehát akkoriban indultunk és a hitelünk nagyrészben függött az általunk szervezett zenekaroktól. Az, hogy egyszer beleszartak egy fazék kajába, amelyet a szervező főzött a zenekaroknak, hogy folyamatosan fenyegették a közönséget, hogy állandóan szétvertek mindent a klubok környékén és kihívták ránk a rendőröket nem segített a jó hírnevünknek. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor úgy döntöttek, hogy a városnézés fontosabb, mint a turné legnagyobb (és egyben legjobban fizető) koncertjén játszani Párizsban. Így aznap este leültünk közösen Svennel, a Lebensreform (német banda, akik pár állomáson szintén együtt turnéztak a Catharsis/Gehenna kettőssel – JZ) énekesével, Marc-kal, a Lebensreform sofőrjével, Briannel a Catharsisból és a Gehenna két tagjával Mike Cheese-zel és Mike Rhodes-szal, hogy beszéljünk. 
Arra már nem emlékszem, hogy kirúgtam-e őket azonnal, vagy csak közöltem, hogy vissza kell venniük ebből a viselkedésből. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy közölték, hogy ők ugyan senki kedvéért nem hajlandóak semmit sem változni. Ez pedig egy olyan kiállás önmagadért, amiért a legmélyebb tiszteletem az övék. Ahogy én turnészervezőként, ők zenekarként tették azt, amint tenniük kellett. A mai napig nem tudok mást, mint jókat mondani a srácokról. Abban az időben azt hittem őrületbe kergetnek, de ugyanakkor az a megtiszteltetés ért, hogy találkozhattam a hardcore színtér leghitelesebb arcaival személyükben. Éljen sokáig a Cult of the Seven Crowns! (utalás a Gehenna The Seven Crowns c. számára, illetve az abból fakadó elnevezésre, amely a Gehennát és a tagok egyéb projektjeit (Sangraal, Devil, Gravehill, Witch-Lord, Penetration Panthers) rejti – JZ)”
A Gehenna zenéje egy pokoli egyveleg volt, hiszen san diego-i mivoltuk révén hozták az Unbroken által lerakott modern hardcore alapokat (sőt, Todd Beattie Unbroken-dobos egy ideig dobolt itt is), volt benne egy jó adag Slayer, egy csipetnyi grindcore, mindez nyakon öntve egy jó nagy adag sokkoló punkkal, ami nem csoda, hiszen GG Allin nagy kedvencük volt, ez zenéjükön kívül megmutatkozott ugye a közönség inzultálásában és a mindenhova-szarásban is.
Namármost, én csak feltételezni merem, hogy ha azon a bizonyos októberi estén Szombathelyen a Catharsis koncertjén mindenki összeszarta magát, és az az este még meg van toldva egy Gehenna előadással, akkor még a legedzettebb arcokat is infarktussal kellett volna kórházba szállítani. Sajnos ezt már nem tudjuk meg soha, pedig a Gehenna a mai napig is létezik. Szinte mindennemű zeneipari radar alatt és ahogy Pat barátom meséli, mind a mai napig ugyanazzal az attitűddel teszik dolgukat, mint a ’90-es évek derekán. Persze sokaknak visszataszító ez a viselkedés, de akkoriban ezek a zenekarok tényleg időzített bombák voltak. Elkeseredett, kilátástalan emberek ragadtak hangszert, hogy megosszák gondolataikat a világról. Ma nem maradt nekünk semmi, mint fényesre nyalt hajú, toroktetovált, gazdag hülyegyerekek tucatszámra gyártott zenekarainak armadája, tucatgyártott kiadóktól, akik nulla egész nulla üzenetet, egyéniséget és hozzáállást propagálnak a nagyobb eladhatóság reményében, a közönség tekintélyes része pedig csukott szemmel tapsol és eszi meg az újrahasznosított szart, amit eléjük tolnak különböző „core” címkével ellátva.
A Gehenna munkásságát számtalan split 7”, 7”, egy élő 12” split a Catharsis társaságában, valamint három nagylemez őrzi, ezek közül is kiemelkedő a The War of the Sons of Light and the Suns of Darkness, amely a korai anyagaik (első demó, Birth of Vengeance 7”, valamint az Apartment 213-nel közös split 7”) gyűjteménye és a ’90-es évek egyik leginkább alulértékelt kiadványa. Az anno a CrimethInc. révén CD-n napvilágott látott anyag pár éve került először kiadásra bakeliten az A389 Records révén. A Gehenna eddigi utolsó nagylemeze Upon the Gravehill címmel jelent meg 2003-ban, a hátsó borítón található rövid írás méltó zárszó a történetükhöz:
A Gehenna zenéje nem azért van, hogy bárki jobban érezze magát tőle. Arra van más. A dalaink az igazi harcról szólnak. Egy olyan harcról, ami erőszakos, brutális, számító és kegyetlen. Egy olyan harcról, ami nem csak az ökleinktől, lőfegyverektől és késektől válnak harccá, hanem attól, hogy minden idegszáladdal harcolsz. Ezek a harcok körülvesznek minket… az utcán, önmagad ellen, mentálisan, jogilag, spirituálisan, anyagilag, a háborúk. Minden élőlény egy soha véget nem érő harcot vív. A Gehenna az állati ösztön megtestesítője, azé az elhatározásé, hogy túléljünk minden áron. Harcolj megbánás és könyörület nélkül a halálodig.
