A túszszedés művészete: Catharsis

Az „Elveszett lemezek” sorozat több okból is szívet melengető. Egyrészt visszavisz minket egy olyan korszakba, amelyet én személy szerint megéltem, másrészt mert úgy látom, hogy a magazint naponta olvasgató fiatalabb generáció is abszolút mértékben vevő arra, hogy némi történelemórát vegyen. Ádámmal egyszer beszélgettünk arról, hogy kiválaszthatnék valami olyan lemezt, amelyről szívesen írnék eme sorozat részeként, azonban én egy kicsit ezt tovább gondoltam és ennek eredménye ezen elmélkedés. Az elveszett(nek tűnő) anyagokról való írások mind kitűnőek, azonban az eddig vesézett lemezek már szinte mind olyan zenekarok munkái, amelyek az addigi hardcore színteret egy teljesen más aspektusból közelítették meg és mint ilyenek, stílusukban, hozzáállásukban inkább a kétezres évek sikerorientált, az üzenetre kevesebb energiát fordító metalcore hullám elődjei, mintsem olyan zenekarok, ahol a metalcore kifejezésben nem dísznek volt ott a „core” szó, hanem egy hozzáállást, egy világnézetet jelentett. A céltudatos és mindig is társadalomkritikus hardcore színtér zenei szélsőségekbe indított kirándulását.

Woody Allen, a Hannah és nővérei című remekművében elmegy egy rock-koncertre, ahol olyan maradandó sokkhatás éri, minek következtében kinyögi, hogy “Úristen, ezek mindjárt lejönnek a színpadról és túszokat szednek” . Egy-egy zenei szélsőség láttán pontosan ugyanezek a gondolatok jártak a fejemben, pár, korábban a hazánkban is megfordult zenekar ugyanis a szó szoros értelmében félelmet keltett.

Ezen cikk során olyan zenekarokat szeretnék összeszedni, akiket tényleg szinte a kutya sem ismert, marketing- és egyéb szempontból szinte teljesen eladhatatlanok voltak és egy olyan időszakból származtak, amikor puszta létezésük is félelmet váltott ki a hallgatókból, koncertlátogatókból. Persze lesznek azért olyan zenekarok, akikről hallott már a nagyérdemű (egy ilyennel kezdünk), de remélhetőleg sok érdekes és izgalmas újdonsággal ismerkedhet meg az, aki elolvassa a következő sorokat.

CATHARSIS

Magyarországon 1997. októberét írtuk, mikor először hazánkba látogatott a Catharsis. Az a szombathelyi koncert több okból is mérföldkőnek számított. Ne feledjük, hogy ez egy olyan időszak volt, amikor az internetet a társadalom nagyrésze hírből ismerte csak – ha jól emlékszem, talán 1999-ben lett először email címem példának okáért, amelyet ha hetente meg tudtam nézni egy-egy internetkávézóban. Az információ nagy részben szájról szájra terjedt, és ugyan egyes amerikai hardcore fanzine-ek bekerültek az országba, illetve kézről-kézre jártak, de leginkább arra hagyatkoztunk egyes információk során, hogy ki mit hallott, olvasott (sok esetben nyilván félre az alapos angol nyelvtudás hiányában) ezekben a lapokban. Sok nagyszerű városi legenda is született és a helyzet az, hogy jó is volt ez így, hiszen a nagyvilág által teljesen lenézett szubkultúránk ezáltal is sokkal inkább undergrounddá, megnemértetté és izgalmassá vált.

A Catharsisról annyit tudtunk nagyjából, hogy keményebb, mint az Integrity, abban az időszakban márpedig az Integrity volt a keménység non plus ultrája (erre majd kitérünk természetesen!), és amiről azt mondták, hogy annál is durvább, az azonnal telerakta mindenkinek a nadrágját. A Catharsis tagjai nagyon kedves srácok voltak és ezt akkor még nem tudtuk, de egy életre szóló barátság köttetett aznap este. Csináltunk egy interjút Brian D-vel, az énekesükkel és az volt igazán az, amitől letettük a fejünket, hiszen szemben állt velünk egy hajléktalan hardcore-énekes, aki mellesleg filozófiát tanult az egyetemen, amíg abba nem hagyta, kilépvén ugye az amerikai rendszerből. Persze mai fejjel (és később egy turnén nyolc együtt töltött héttel) már mindenki egy kicsit máshogy látja ezt, de akkor, abban a pillanatban ez volt a világ egyik legmenőbb dolga. Ott áll egy hosszú hajú, 160 centis, szakállas figura, aki csont és bőr, kukákból eszik, hajléktalan és még zenekara is van, ráadásul boldog, hogy a turnén legalább van hol laknia és mindez felvértezve olyan intelligenciával, hogy az interjú megfejtéséhez nemcsak angol-magyar, hanem értelmező kéziszótár is kellett.

A zenekartagok kedvessége relatíve mindenkit egy kicsit elaltatott, mondván, hogy ezek milyen jófejek, tuti nem is olyan kemények, mint amilyennek mondták őket. Na itt jó nagyot tévedtünk. Aki ott volt azon a koncerten a szombathelyi Végállomás falai között, egyvalamiben biztos lehetett: Magyarországon nem sok ilyen koncertet láthattunk sem azelőtt, sem azután. Dobosuk, Alexei Rodriguez (akit még olyan zenekarokból ismerhetünk, mint a Trial, a Walls Of Jericho, a Prong vagy a 3 Inches Of Blood) beszámolt négyet és olyan mértékű energia és gyűlölet szabadult fel a színpadon, mint még soha. Az első szám alatt háromszáz ember földbe gyökerezett lábbal állt, mindenki nézett ki a fejéből, és zavartan gondolkozott azon, hogy koncertre, vagy a világvégére váltott jegyet. Utána mindenki olyan energiával vetette magát a pitbe, hogy a mai mosh-gyerekek nagy részét infúzióra kellett volna kötni és mentőautóval elszállítatni kórházba, hogy többéves pszichiátriai kezelés után újra gitárra tudjanak nézni. Az 1997-es turné után egy-másfél évvel tragikus körülmények között elhunyt gitáros, Dan Young fennakadt szemekkel, transzban gitározott, Matt Miller, az amúgy nagyon kedves és csendes basszusgitáros bukfencezett, Alexei pedig úgy meggyalázta a Dawncore dobcuccát, hogy komplett bőrcserét kellett eszközölni a koncert után. Mindez egy miniatűr hadvezérrel az élen, Brian D. köpködött, esett-kelt, rohangált, felugrott, leugrott és olyan pokoli szeánszot vezényelt le, hogy azt garantáltan senki sem felejtette el életében.

Catharsis – Exterminating Angel

 

A koncerten megvásárolt Samsara CD a ’90-es évek öt legmeghatározóbb lemeze között van, emlékszem élénken, hogy a pesti érkezés után a Nyugatiban vártam, hogy az óránként járó vonatom hazavigyen és legalább háromszor kiolvastam a CD borítót, majd reggel, alvás nélkül azonnal feltettem a lemezt és végighallgattam. A Catharsis ötvözte a hardcore-t a Neurosis súlyos depresszivitásával, a Slayer technikás és szélvész gyors metáljával egy olyan fekete képet festve a szövegeivel, hogy minden egyes hallgatásnál eljött a világvége. A Catharsis lemezei mai füllel is úgy szólnak, hogy az embernek leszakad a feje hallgatás közben. A zenekar kultikus státusza miatt a sorozatunk egyik kakukktojása, hiszen a maga idejében nagyon is közkedvelt és szeretett zenekar volt. Etikájuk a mai napig páratlan, mindig is elfogadható körülmények között koncerteztek és a DIY-közösség ilyen módon egyik legegyedülállóbb zenekara voltak. Az olyan zenekarokkal ellentétben, mint a Tragedy, annak sem voltak ellenére, hogy a zenéjük mindenkihez elérjen, persze szigorúan a DIY-hálózat keretein belül.

Zenéjük aktualitása a mai napig felveszi a versenyt bárkivel a mai mezőnyből, a műanyag fortodayek és egyéb breakdown-galerik szégyenszemre elbújhatnak a hátuk mögött. Hogy a zenekarból nem lett nemzetközileg elismert nagy dobás az pusztán annak köszönhető, hogy a tagság teljes mértékben meg volt elégedve a mindenkori pozíciójával az underground zenei színtéren. És ez így is van jól, mert DIY ide vagy oda, egy olyan zenekar maradtak, akikre tíz évvel feloszlásuk után is emlékezünk és tíz év múlva is fogunk, ellentétben másokkal.

 

 

Hamarosan újabb résszel jelentkezem, a következőkben több zenekarral foglalkozva részenként. (Kommentekben és a formspring-oldalamon továbbra is szívesen válaszolok minden kérdésre!)