A lemez, ami kétezer üveg Jack Danielsbe került

Tracklist:

1. It's On!
2. Freak on a Leash
3. Got the Life
4. Dead Bodies Everywhere
5. Children of the Korn (feat. Ice Cube)
6. B.B.K.
7. Pretty
8. All in the Family (feat. Fred Durst)
9. Reclaim My Place
10. Justin
11. Seed
12. Cameltosis (feat. Tre Hardson)
13. My Gift to You
14. Earache My Eye (Cheech & Chong cover, rejtett bónuszdal)

Műfaj: nu metal

Hossz: 70:08

Megjelenés: 1998. augusztus 18.

Kiadó: Immortal / Epic

Napokig lehetne vitatkozni azon, hogy a Korn negyedszázados karrierjének melyik album volt a csúcsa. Nyilván mindenkinek megvan a saját kedvenc anyaga a nu metal ősapáitól: sokan a mai napig az első két lemezére esküsznek; Jonathan Davis énekes rendszeresen a 2002-es Untouchablest emlegeti az életműve koronájaként; ha meg engem kérdeztek, nálam mindig is az utolsó “klasszikus” Korn-album, az idén 15 éves Take a Look in the Mirror nyert a kivétel nélkül tökéletesen összerakott dalaival.

Az viszont vitathatatlan, hogy a bakersfieldiek a legnagyobb sikereiket harmadik dobásukkal, az 1998-as Follow the Leader anyaggal érték el, ami pár év alatt ötszörös platinalemezzé nemesedett, és épp a hétvégén töltötte be a huszadik születésnapját. (A történelmi pontosság kedvéért jegyezzük meg: való igaz, hogy a következő évben megjelent Issuesból kétszer annyi példány ment el az első héten, de nagyrészt ez is a Follow’ elsöprő sikerének a számlájára írható.) A hármas album volt az, ami underground kultkedvencből mainstream szupersztárokat csinált a srácokból, olyan szinten, hogy ahhoz azóta sem nagyon tudott felérni egyetlen rockzenekar sem. A Korn volt az egyik utolsó banda, akik tényleg kimaxolták a “szex, drogok és rock & roll” életérzést, különösen a ‘Leader felvételei idején, amiről az évforduló alkalmából az utóbbi időben elég sokat nyilatkozgatnak is a tagok. Ahogy Jon Davis fogalmaz:

Korn, Manson, Bizkit – ez volt a zene aranykora, úgy hiszem. Utánunk meghalt az egész.

Vagy ha nem is halt meg, de legalábbis a 20. század zeneipari modellje az internetnek köszönhetően összeomlott, miközben egy csomó új banda többé-kevésbé átvette a Korn lehangolt riffekre, pattogós grúvokra és hip-hopos hatásokra épülő hangzását. Konkrétan a lemez címe is innen jött. Jon:

Fieldy nevezte el így, mert egy arrogáns fasz volt, akkoriban nem is létezett nála nagyobb fasz. Manapság egy cukorfalat, de akkoriban nem volt észnél. Szóval ez egy sima beszólás volt. “Ja, gyertek, bolondok, kövessétek a vezért!” Innen jött, esküszöm az Istenre. Egy beszólás volt mindenkinek, aki utánozni próbált minket, és lám, pont ez lett a legnagyobb lemezünk, amiből elment vagy egycsillió példány. Vicces dolgok ezek.

Az album sikerét két, hallatlanul sikeres videoklip fűtötte, a megjelenés előtt kiadott Got the Life, és a ’99 februárjában bemutatott, Todd McFarlane rendezte Freak On a Leash. Az utóbbiban használt forradalmian új animációs technikák és effektek (bullet time egy évvel a Mátrix előtt!) két MTV Video Music Awardot és két Grammy-díjat is hoztak a készítőknek.

  • Munky: [A Freak] volt az egyik első szám, amit megírtunk ahhoz a lemezhez.
  • Jonathan: A zeneiparról, egyáltalán a szórakoztatóiparról írtam, a gépezet működéséről. A kiadóról, a menedzsmentről, az ügynökökről, meg minden egyébről. Így visszanézve a “something takes a part of me” sor arra utalt, ahogy mindezek elvették a zenélés örömét és üzletet csináltak belőle. Kérdezz meg bárkit a bandából, gyűlölöm a kibaszott zeneipart. Leszarom. Imádok énekelni, kurvára imádok zenélni, és nem érdekel a többi érdektelen szar. Tudom, hogy hülyeség, de én ilyen vagyok. Kifakadtam, mert ahogy kezdtünk egyre nagyobbra nőni a Life Is Peachy után, meg ahogy egyre nagyobb lett a költségvetésünk, úgy vált az egész egyre inkább üzletté. Ilyen kötelezettségek, olyan kötelezettségek.
  • Fieldy: Már amikor megírtuk a számot, akkor tudtuk, hogy ebből nagy sláger lesz. Az emberek utálják ezt a szót, de nem arról van szó, hogy egy popslágert akartunk írni, vagy bármi. Csak egy klasszikus. Egy kiemelkedő szám. Amitől igazán nagyot ment, az az a leállás a közepén, amikor Jonathan bejött és elkezdte ezt a reggae-szerű beatboxolós őrült halandzsát nyomni. Ez az a része a számnak, amire mindenki vár. Ott és akkor tudtuk, hogy ez egy különleges dal.
  • Jonathan: Egycsillió mémet csináltak a “mmbop da mmbob da nena” részről. Az egész csak sima halandzsázás. Ilyen ütemes dolog. Ugyanaz, amit már a Life Is Peachyn is megcsináltam a Twistben is. Beatboxoltam, mert szeretek beatboxolni.
  • Fieldy: Jonathan először DJ volt, aztán dobos, aztán lett énekes. Ettől érzi az ilyen ritmusos vokálozást. Én el sem tudtám karaokezni. Nem tudnám, hogyan kell.
  • Munky: Az egyik kedvenc részem a felvezetés ahhoz a váltáshoz, amikor bemondja, hogy GO, és beüt az a súlyos groove a dal közepén. Emlékszem, amikor azt megírtuk, arra gondoltam, hogy “haver, a közönség erre szét fog szedni mindent.” És így is lett.
  • Fieldy: Semmit nem változtatnék rajta. Elégedett vagyok vele. Vagy száz dolgot fel tudnék sorolni, amit utólag nem csináltam volna vagy máshogy csináltam volna, de őszintén szólva ezt bírom. Egy klasszikus. Ez az egyik olyan szám, amiben még én is egész jó vagyok, akkor is, ha élőben játsszuk, mindegyik rész működik, mindegyik rész jól esik. A legtöbb banda utálja a legtöbb klipes számát. Nekünk is van sok klipes számunk, amiket utálok játszani. Nem mondom meg, melyikek. De ez elég frankó lett, amiért hálás vagyok.

Az album kiszélesítette a banda zenei horizontját is, az első két lemezhez képest több teret kaptak a hip-hopos hatások.

  • Munky: Emlékszem, azt mondtam, hogy ez olyan, mint valami rapszám. Mindenki tök izgatott lett, mert tök más volt, mint az előző albumok.
  • Jonathan: A Korn és a Life Is Peachy hasonlók voltak. Ennél elkezdtünk kísérletezni, több hip-hop ihletésű basszustémát vegyítettünk a rockos gitárok közé, meg olyan gitárhangzást csináltunk, ami úgy szólt, mintha valami hangminta lett volna. Egymilliószor elmondtam már, de ha nem lett volna Cypress Hill, nem lenne Korn sem.
  • Fieldy: Mindenki mást hallgatott. Én az újsulis hip-hopot bírtam, a gitárosok meg a rockzenét.
  • Head: Amikor Munkyval elkezdtük csinálni azt a lemezt, úgy álltunk hozzá, hogy vegyük elő a gitárpedálokat és hülyéskedjünk velük. Azt akartuk, hogy a gitár a zajos meg a dalamos részeknél ne úgy szóljon mint egy gitár, hanem mint valami hangminta, vagy billentyű vagy szinti.

A srácok egyedül, producer nélkül írták meg a számokat, majd Steve Thompsonnal (Guns n’ Roses, Metallica) a pult mögött álltak neki a feljátszásnak a kaliforniai NRG stúdióban. Thompsont aztán hamar lecserélték Toby Wrightra (Alice in Chains, Slayer, Biohazard), miközben Jonathan az előző két anyag producerét, a szokatlan és kegyetlen munkamódszereiről hírhedt Ross Robinsont is behívta az énekfelvételekhez.

  • Jonathan: Ez volt az első lemezem Ross Robinson nélkül, szóval felhívtam őt, hogy csinálja meg velem a vokálokat. Őrült para dolgokat csinált, például a hátamba vájta a körmeit, miközben énekeltem.
  • Toby: Jonathan egy rövid időre kérte fel Rosst, hogy segítsen a vokálozásnál. Neki meg az volt az első dolga, hogy miközben Jonathan énekelt, jól hátbavágta, pont a gerincénél. Többször is. Én meg csak ott álltam, hogy “ilyen nincs. Miért ütöd meg az énekest, mikor énekel? Nem értem ezt a módszert.”
  • Jonathan: Ilyen furcsa a módszere, hogy szarul bánik az emberrel, én meg úgy voltam, hogy “Oké, ezt már megcsináltuk, ez fasza, de elegem van a szarságaidból, Ross. Nem sértésből, tesó, imádlak, de valami mást akarok csinálni. Nem kell nekem az, hogy a hátamba vájd a kurva körmeidet csak azért, hogy jobban érezzem a fájdalmat.” Szóval ezután visszafogta magát.
  • Toby: Nagyon erőszakos ember. Hallottam olyan sztorikat, hogy székeket, gitárokat meg mindenféle dolgokat vágott hozzá az emberekhez felvétel közben. Nem hiszem, hogy két vagy három énekfelvételnél többet volt velünk.
  • Jonathan: Ő volt a mankóm. Féltem nélküle megcsinálni az albumot, mert csak azt tudtam, hogy vele milyen dolgozni. Jött, megcsináltunk pár számot, és onnantól nem volt rá szükségem többet. “Király, jók vagyunk, semmi sértődés.” A többi már ment Tobyval.

De azért mégsem ment úgy, mint a karikacsapás, lévén a banda gyakorlatilag több időt töltött a partizással, meg az akkoriban úttörőnek számító internetes bejelentkezésekkel, mint az érdemi munkával.

  • Toby: Heti hat napot voltunk a stúdióban, de abból igazából legfeljebb hármat dolgoztunk. Ott volt a Munkamentes csütörtök, ami az internetes közvetítések napja volt. Aztán jött a péntek, amikor senki nem dolgozott, mert péntek, és másnaposak voltak a munkamentes csütörtökről. Utána jött a szombat, amikor megint nem nagyon lehetett dolgozni, maximum felvettünk egy kicsit a gitárokból. Utána vasárnap szabadnap, hétfőn mentünk vissza, de hétfőn sem nagyon tudtunk dolgozni, mert “az istenit, ki sem bírok mászni az ágyból.” Kedden valamennyit dolgoztunk, aztán a szerda arra ment el, hogy megírtuk, mi fog történni csütörtökön, amiből aztán egy jó nagy pornóparti kerekedett. Jöttek a stúdióba a különleges vendégek, meg a pornósztárok, mert Jonathan bírta az ilyesmit.
  • Munky: Úristen, hogy az a műsor mennyire hátráltatta a munkát! Aztán valaki a felénél megkérdezte, hogy nem akarjuk-e abbahagyni. “Nem hát, tök buli!”
  • Toby: Mondjuk épp Munkyval dolgoztam, Head meg kérdezte, hogy most mit csináljon. “Ott az a szoba, menj segíts Justinnak. Segíts hip-hop-témákat írni, foglald le magad. Vagy igyál meg még 40 sört, mit érdekel engem.”
  • Munky: Őrület volt. Pénzt adni egy csapat kölyöknek, akik már eleve drogosok meg alkeszek? Nem a legjobb ötlet.
  • Jonathan: Addig nem voltam hajlandó elkezdeni énekelni, amíg [Toby] elém nem rakott egy adag kokaint. Toby meg kurvára kiakadt, mert tudta, hogy ha kokózok, akkor csak egy pár take-et tudok felénekelni, mert utána beüt a cucc, és onnantól szarul énekelek. Egy csomószor volt ilyen.
  • Toby: Próbáltam korlátozni, hogy mennyi cuccot nyomtak magukba, mielőtt végeztek volna a saját részeikkel, legyen szó sörről, fűről, bármiről. Nem engedtem, hogy behozzák az ilyesmit a keverőszobába. Látni sem akartam. Ott maradtam a keverőszobában és inkább eltakartam a szemem.
  • Jonathan: Bementem, felénekeltem a részemet, és amikor végeztem, nekiálltam vedelni. Amikor énekeltem, nem voltam részeg. Néha be voltam kokózva, de nagyrészt józan voltam. Csak amikor végeztem, akkor csaptam szét magam. Elkezdtünk dolgozni délután 3-4 körül, aztán este 9-10 körül befejeztük, és olyankor kezdődtek a partik. Hajnali 4-ig ott pörögtünk az NRG-ben. Csórikáim nem tudtak bezárni éjjelre, mert mi ott hepajkodtunk.

A bulikon mindenféle hírességek jöttek-mentek, a pornósztároktól a banda haveri köréig, azaz a Limp Bizkit és a Deftones tagjaiig, akik szintén jócskán besegítettek a fogyasztásba. Jon úgy becsüli, a Korn a stúdiózás ideje alatt nagyjából 60 ezer dollárt költött el csak piára, amiből a Spin magazin számítása szerint akkori árfolyamon nagyjából kétezer üveg Jack Daniels jött ki.

És ebben még nincs is benne, hogy mennyi pénzt szórtam el a drogokra.

Az egyik legdurvább buli akkor történt, amikor Davis épp a lemez nyitószáma, az It’s On! sorait énekelte fel. Nem meglepő módon éppen csontig be volt kokainozva, miközben körülötte egy konkrét orgia zajlott a stúdióban.

Ez volt a rock & roll túltolásának a csúcsa. Ott énekelek, be vagyok kokainozva, mellettem meg valami ribi épp leszop egy király zenészt egy király bandából. Nem mondok neveket, nem árulom el, de az egyik haverom volt, meg az egyik pornósztár. Állat volt.

Toby Wright ugyanakkor kevésbé nézte jó szemmel, hogy a srácok állandóan szét vannak csapva, és mire a lemez megjelent, ők maguk is besokalltak a dolgoktól.

  • Toby: Egyfelől valahol… hogy is mondjam… aranyos, mikor be vagy állva, és úgy zenélsz, másfelől meg tiszteletlenség a bandád tagjaival szemben, meg mindenki mással, aki a lemezeden dolgozik. Pazarlod a pénzt, meg mindenkinek az idejét.
  • Jonathan: Tulajdonképpen az egész szükséges volt. Kellett ahhoz, hogy rájöjjek, mekkora egy irányíthatatlan vadbarom voltam, és utána ki is józanodtam, ami aztán megmentette az életemet, meg a zenekaromat is, mert a zenészeim már azon voltak, hogy kinyírnak.
  • Munky: Még mindig jobb, hogy ekkor jöttél rá, mintha sokkal később tanultad volna meg a leckét. Én már túlvagyok ezen a szaron. Örülök, hogy túlestem az ilyeneken. Nem akarnék a kocsma sarkában motyogó vénember lenni. Aztán még lehet, hogy az leszek, sose lehet tudni…

A lemez megjelenését követően a banda úgy indult el a szintén hatalmas sikerű Family Values turnéra, hogy Jonathan már teljesen lejött mindenről. Viszont elég nehezen viselte a helyzetet, meg úgy egyáltalán a nagy népszerűséget.

  • Jonathan: Utána egyből beraktak minket az arénákba. Leálltam a piálással, szóval az egész turnén detoxon voltam, teljesen megőrültem és rettenetes pánikrohamaim voltak. El sem tudom mondani. Láttam, hogy lassan mindenki megőrül, mert elvesztettük a szabadságunkat. Sehova nem mehettünk testőrök nélkül. Annak idején, az elején az a fajta banda voltunk, akik lenyomnak egy klubbulit, aztán kimennek az emberekhez kazettákat meg demókat cserélgetni, ismerkedni, elmentünk az emberekhez házibulizni, meg ilyenek. Utána nem tudtunk ilyet. Nem tudtunk a rajongókkal lógni. Szart se tudtunk csinálni. Azt szoktam mondani, hogy bedobozoltak, a mai napig egy kurva dobozban vagyok tartva – egy buszon, egy öltözőben, egy hotelszobába, egy autóban. Nem mehetek ki az utcára. Most már valamennyire igen, de akkoriban két kibaszott testőr is volt mellettem, az egyik napi 24 órában. Eléggé bediliztünk akkoriban. Miután letettem a piát és túlestem a detoxon meg az ilyen szarokon, onnantól minden jó volt. De emlékszem, milyen érzéseim voltak akkoriban.

  • Munky: Jonathan sokkal hamarabb letette a piát, mint mi, és így meglátott olyan dolgokat, amiket jó lett volna, ha mi is előbb észreveszünk. Előbb felismerte, milyen mocskos szemét dolgok folynak a zeneiparban, mint mi, mert mi csak azzal voltunk elfoglalva, hogy szétcsapjuk magunkat.
  • Jonathan: Erről szól az a dal. [A Freak On a Leash.] Úgy éreztem, hogy mindenki csak kihasznál, aztán a lemez után még tízszer rosszabb lett. Így működik ez, de mindegy is. Így visszanézve szerintem elképesztő királyság, hogy abból élek, amit szeretek csinálni. Nem is munka ez.
  • Head: Nagyon büszke vagyok arra a lemezre, a legtöbb dalra, és arra, amit elértünk vele. Behoztuk a rock és metal világába ezeket az egyedi dalokat, ez alapozta meg a karrierünket, ami azóta is tart.

“A legtöbb dalra” – emeli ki Head. Abban ugyanis az egész banda egyetért, hogy a nagy züllés közepette pár olyan szám is felkerült a lemezre, amiket mai füllel vállalhatatlannak tartanak. Ilyen például a Tre Hardson közreműködésével készült Cameltosis, na meg az All in the Family, ami nagyjából annyiról szól, hogy Jon és Fred a Bizkitből válogatott inzultusokat vágnak egymás fejéhez. Ezeket nem is fogják eljátszani a szeptemberi évfordulós koncerteken.

  • Jonathan: Nagyszerű a lemez, semmit nem is változtatnék rajta, kivéve azt a pár hülye számot, amiket akkor csináltunk, amikor agyatlan mód be voltunk nyomva. Ott van a Cameltosis, meg az All in the Family – ezek a rengeteg alkohol termékei.

    Három koncertet játszunk, ahol megünnepeljük [a lemezt]. Három koncertet kis helyeken. Úgy volt, hogy eljátsszuk az egészet, de aztán összenéztünk a srácokkal:
    – Ez mennyire hülye egy szar szám!
    – Én nem akarom ezeket eljátszani, ti akarjátok?
    – Nem.
    Szóval csak a legjobb számokat fogjuk eljátszani. Mondjuk úgy, hogy a rendes számokat. Nem akarjuk ilyen szar zenékkel untatni az embereket, ami szerintünk szar. Eljátsszuk a lemez nagy részét, a legjobb számokat, és kihagyjuk a sok hülye szart, amit csak azért tettünk rá, mert részegek voltunk.

Mi a faszt képzeltem egyáltalán? 27 voltam. Éretlen voltam.

Az idén 47 éves, érett Jonathan Davis szeptemberben San Franciscóban, Los Angelesben és Las Vegasban ünnepli meg a zenekarral a Follow the Leader 20. születésnapját, közben pedig tovább turnéztatja az idén megjelent első szólólemezét, a Black Labyrinthet. A Korn következő albumának megjelenése a jövő évre várható.