2012. június 24.
Ha azt mondom, grindcore, azt mondod, Napalm Death. Ha azt mondom, crust, azt mondod, Discharge. Ha azt mondom, európai grindcore, te azt mondod, észak. Ha azt mondom, észak, azt mondod, Rotten Sound és Nasum. Ha pedig azt mondom, hogy Mieszko, egy olyan életút jut az eszedbe, amely alapjaiban határozta meg a műfaj modern arculatát, fejlődését és alakulását. Épp ezért osztotta meg a rajongókat a neki szervezett emlékturné híre, hiszen a folyamatosan táguló turnékörök hallatán mindenképp joggal asszociálhatunk a zöldhasúak csábító illatára, ám emögött is az áll, hogy egy ilyen életműben van mihez nyúlni. Ebből szemezgetünk most az időrend jegyében.
(Poserslaugher, 1993)
Tegyük a kezünket a szívünkre, és legyünk őszinték: a grindcore a köztudatban sosem az a műfaj volt, amiben sokat kéne pepecselni az egyes dalokon. Ettől függetlenül az egészséges önkritika mégis erős fegyvertény, amit felerősíthet egy nem várt tagcsere is, az előbbi két tényező együttállása pedig joggal magyarázza, hogy miért csúszott önmagához képest a Blind World. A lemezen szereplő dalok elvileg nem a splitkirály Agatochlesszel, hanem a Necronyval jelentek volna meg, ám a visszalépés arra is elég időt adott, hogy az új gitárosként belépő Mieszko egy saját dallal is kiegészíthesse a már meglévőket. Az alig nyolcperces felvétel – ahol a dobos Rickardot hallhatjuk gurgulázni – azonban így is egységes, kiforrottnak tűnő összhatással bír. Bár a zenekar kimondatlan iránymutatói, a Napalm Death, a Carcass, valamint a svéd death metal és a punk együttes ereje még nem vetítette elő a Nasum későbbi kiforrását, helyzetjelentésnek és bemutatkozásnak tökéletesen megfelel a horrorfilmes samplerekkel megtoldott felvétel, amelynek lendülete és gonosz riffjei kivívták az érdeklődő közönség figyelmét. Az pedig csak külön érdekesség, hogy az egyébként nem túl combos, svédből fordított dalszövegeket a Millencolin soraiból ismerős Erik Ohlsson írta, és hogy a banda már ekkor is Dan Swanövel dolgozott együtt – az a basszusgitár sem akármiért csattog olyan morcosan a felvételen. (Bali Dávid)
(Poserslaughter, 1995)
A csapat következő komolyabb kiadványa ez az 1995-ös EP, ahol a srácok már magukra vállalták a szövegek megírását is. Ez a 15 dalos anyag már egy kiforrottabb bandát mutat, és a hangzás sem hat olyan kezdetlegesnek, mint a Blind World esetében (ott a dob volt kirívóan rossz). A számok is érettebbek, mint az ott találhatóak, példának okáért ott van a hasonló című, egy évvel korábbi demóról átvett Domedagen, vagy a Cut to Fit. A szövegek is érdekesebbre sikerült egy fokkal, már amelyiket megérti az ember, ugyanis a tételek nagy része svéd nyelven íródott. És mivel a Nasum tagjai az igazságos munkamegosztás hívei, ezért mindenki kivette a maga részét, mind a dalszerzésből, mind a dalírásból, bár a legtöbbet mindenképpen Anders tette bele a közösbe, Rickard pedig talán a legkevesebbet, bár nem mintha sokat számítana, még akkor sem, ha nem sokkal az EP kiadása után ki is lépett a zenekarból. És bár nem az Industrislaven a zenekar legkiemelkedőbb teljesítménye, azért mégis egy mérföldkő, mert itt már nagy vonalakban fel lehet ismerni a későbbi Nasumot is. (Kolláth Benjámin)
(Blurred, 1997)
Rickard távozása a zenekarból új erővonalak felállítását követelte meg, hiszen a legutóbb már háttérvokálokat is bevállaló gitáros/dalszerző Mieszko frontemberré, a basszusgitáros Anders pedig dobossá volt kénytelen előlépni. A közös számírás azonban méltán vetítette elő azt az irányváltást, amely eredményeképp a Nasum nyers ereje már nem feltétlenül a váltásokban, hanem a sebességben mutatkozott meg. Bár az innentől dobosként állandósult Anders korábban is dobolt már egyes helyi zenekarokban, a grindcore mégsem az ő területe volt saját bevallása szerint, amire a felvétel szerencsére rá is cáfol. A kegyetlen sodrású felpörgetések, a punkos attitűd minden korábbinál nagyobb előretörése nem csupán a dalokban, hanem a produkcióban is megmutatta magát, hiszen a felhasznált nyolcsávos analóg rögzítő a Nasum történetének legkásásabb felvételét hívta életre. A basszus és a cinek összefolyása néha már-már filteres hatású nyomást ad a blastbeateknek, Mieszko hangja pedig éppúgy hajlamos el-eltűnni, ahogy a gitártémák többsége is inkább hasonlít egy kivehetetlen zajhalmazra, semmint a svédelt hatások érvényesítésére, ám épp ez a kaotikus, haraggal teli arculat volt az, ami nélkül a zenekar sem tudta volna nemhogy újradefiniálni, hanem fennállása során először meghatározni önmagát. (Bali Dávid)
(Relapse, 1998)
A World in Turmoil után valószínűleg Mieszkoékban is felmerült, hogy ennél brutálisabb vizekre aligha evezhetnek, ennek megfelelően az Inhale/Exhale – melynek gázmaszkos borítója egy lavinát indított el a műfaj berkein belül – már sokkal több teret ad a hardcore-os témázgatásoknak, vagy a crustos tukatukáknak. Ettől függetlenül az első Nasum nagylemez kegyetlenül hasít, az első 10 dalnak simán kéne bekerülnie a koncertek setlistjére, legyen szó akár a röviden zseniális, de mégis zseniálisan rövid (Misery Index által is feldolgozott) Digging Inről, a pofonegyszerű, mégis fogós refrénnel operáló I See Lies, vagy az azóta már hímnusszá avanzsáló Time to Actről. Később is akadnak szép pillanatok, a When Science Fails lassabb témái is kellemesek. Egyetlen dolog van, ami megálljt parancsolhat a háromszázzal repesztő élvezetnek, ez pedig a kiadvány hossza. 38 dal 44 perc alatt rengeteg, feleennyi idő alatt is lepörögtek nagyszerű grindcore albumok (Jó, igen, biztos mindenki unja, de akkor is: Insect Warfare – World Extermination). És valószínűleg ez az a tény ami miatt nem az Inhale a Nasum legjobb albuma, hanem a… (Kolláth Benjámin)
(Relapse, 2000)
1999 tavaszára a svédek naptára kezdett betelni koncertfelkérésekkel, ezért úgy döntöttek, hogy itt az ideje felvenni egy basszusgitárost. A szerencsés nyertes Jesper Liveröd lett, akit a méltán híres Burstből ismerhetünk/ismerhettünk. Vagy ezért, vagy a régi tagok hirtelen lenyugvásának köszönhetően ismét visszaváltottak egy fokozatot, de ettől még nem mentek át popba. Bizonyítékként erre meg is kapjuk rögtön az elején az arcunkba a Mass Hypnosist, aminél talán csak az utána következő A Welcome Breeze of Stinking Air lett volna jobb nyitána, a Shadows-Corrosion-Multinational Murderer’s Network hármas pedig nyílván sokak kedvence, itt dallamos témák is előfordulnak. A Resistance tolatóradar-riffjénél azért felszisszentem picit, mert nem kicsit hajaz a Meshuggah Future Breed Machine-jére, de sikerült kárpótolni a The Idiot Parade-del, és a We’re Nothing But Pawns-szal. Bár a hosszal itt is van baj (38 perc, de legalább haladtak visszafelé), de szerencsére sokkal változatosabb lett ez a korong, mint elődje, és ezért itt nincs is ok a panaszra. Ahogy igazából semmi másért sem, mert remekül meg vannak szerkesztve a dalok. Klasszikus 10/10. (Kolláth Benjámin)
(Death Vomit, 2000)
A Nasum számára korábban sem volt idegen a tiszteletnyilvánítás, hiszen az Exhumed tagjai által kezdeményezett Carcass-feldolgozás előtt már egy Discharge-nak hódoló feldolgozáslemezhez is készítettek átiratot a Visions of Warhoz. A Tools of the Trade azonban mégis új felállást követelt meg Mieszkóéktól, hiszen a felvételek során a zenekar a World in Turmoil óta először ismét duóban maradt meg. Persze nem arról van szó, hogy a Burstből is ismerős Jesper Liveröd kilépett volna, csupán norvég halfiléző állása miatt nem tudott részt venni a felvételekben. A feldolgozáslemezhez (ahol lényegében a műfaj teljes krémje, a Rotten Sound, a Regurgitate, az Impaled, a Disgorge, a Cattle Decapitation és a General Surgery is szerepeltette magát) a srácok egy ismerőse, Petter Freed kölcsönzött egy ízes gitárszólót, és az eredetihez képest kissé át lettek írva egyes témák, ám a kettős ének és a sebesség méltán magyarázza a dalválasztást is. Elvégre a Nasum úgy tudott adózni ihletőjének életműve előtt, hogy közben saját magához idomította a dalukat, és akárhogy is nézzük, csak így érdemes feldolgozásokat készíteni. (Bali Dávid)
(No Tolerance, 2001)
Ha a svéd grindcore legnagyobb neve egyazon albumon szerepel a svéd crust egyik legnagyobb nevével, az egy olyan párosítás, amire igenis oda kell figyelni. A Skitsystem, amelyben az At the Gates énekes Tomas Lindberg is megfordult, az az együttes, amelyiknek úgy sikerült elrugaszkodnia a crust határaitól, hogy bár a hatás rendkívül apokaliptikus, de mégsem fogták rájuk, hogy neocrust, ami amúgy nem is lenne helytálló. Hőseink ezen a megosztott lemezen inkább a régebbi arcukat mutatják, az X Marks the Spot kivételével olyanok a dalok, mintha valamelyik 90′-es évek közepéről származó anyagról emelték volna le őket. Szegényes hangzás ide, vagy oda, sikerült egész korrekt tételeket összehozni ide, a Fear of the China Syndrome crustja egész jól hangzik. De hogy a másik fél is meghallgattassék, a Skitsystem itt nem nyújt ilyen lelkesítő teljesítményt, amit főleg a hangzás sínylett meg. Túl sok torzítás van a gitáron, ettől a riffek eltűnnek a recsegésben,és már majdnem Disclose-i magasságokat ér el a mocsok. Ettől eltekintve rendben van ez a split. (Kolláth Benjámin)
(Relapse, 2003)
Ha van valami, amit a Nasum eddigi felvételei nélkülöztek, az az ultramodern hangzás. Viszont amit a Helvetén hallunk az telitalálat.Azt is mondhatnám, hogy a Helvete pokoli jól szól (tessék utánanézni). És emögé a bivalyerős hangzás mögé sikerült talán az eddigi legérettebb Nasum hanganyagot összehozni, ami annyit tesz, hogy megint egy fokkal kevesebb darálásban van részünk, de az a sok is jól van tálalva, mint a Stormshieldben, vagy a klipesített Scoopban. És meg kell említeni az I Hate People-t, ami a szövege miatt lett népszerű, vagy a Worst Case Scenario-t, ami remekül zárja le ezt a 35 perces pokoljárást. Itt már fölösleges panaszkodni a hossz miatt, teljesen tárgytalan. És ha már megemlítettem, akkor mindenképpen kitérnék egy kicsit a szövegekre. Hasonszőrű zenekaroktól ritkán olvasni ilyen intelligens sorokat, mint a Nasumtól. Megvan bennük a grindcore-ra jellemző agresszió, de mégsem merül ki a dolog az „All Cops are Bastards!” kényszeres ismételgetésében, igyekeznek több perspektívából bemutatni a világ ügyes-bajos dolgait, mint például a Preview of Hellben, ami egy képzeletbeli katona jegyzete egy képzeletbeli háborúról. És ezzel sikerül nekik a mesterkélt szókimondást szinte teljesen a háttérbe szorítani, ami szintén becsülendő. Mert az ilyenektől lettek igazán hiteles banda. (Kolláth Benjámin)
(Relapse, 2004)
Mai szemmel nézve a nem szándékos lezárás épp attól üthet igazán nagyot, mert méltán tükrözi a Nasum zenei-tartalmi felnövését. Elég csak arra gondolnunk, hogy a banda teljesen visszavonult a rajongóitól, és lényegében titokban rögzítette a kiadókeresés időszakában formálódó, eredetileg kislemeznek induló negyedik albumot (nem úgy, mint manapság, amikor a stúdióvideók a végtelenített PlayStation-körökről szólnak), vagy utánagondolnunk a cím és borító közötti szimbolikának, mind azt fémjelzi, hogy a Nasum mást akart csinálni. Ez azonban nem pálfordulás volt, csupán magasabb szintre lépés, ugyanis a Shift Mieszkóék legjobban és leginkább tudatos módon szerkesztett albuma, ami minden korábbinál jobban feszegeti a banda – és a műfaj – kimondatlan határait. Legyen szó a letisztult hangzásról, a feszültségfokozás gazdag eszköztáráról, az identitásjelölő alkalmi svéd dalszövegekről, a jól elhelyezett gitárdallamokról, vagy a minden korábbinál igényesebb dalszövegekről, a Nasum célba ért, és mindezt úgy tette, hogy egyedül csak és kizárólag önmagának akart megfelelni. Ez, a konvenciók bűvköréből való kilépés az előző évtized egyik legjobb grindcore-lemezét eredményezte, amely több belső szerkezeti egységből formálódva mutatja be azt, hogy a nyers agresszió hány különböző módon teljesedhet ki akár egyetlen dalon belül is. És így talán nem is véletlen, hogy ezt az utat és ezt a kiteljesedett arculatkeresést azóta sem tudta bejárni (nemhogy túlszárnyalni) egyetlen zenekar sem. (Bali Dávid)
(Relapse, 2006)
Sajnos a 2004 végi cunami magával ragadta Mieszko Talarczykot, az ekkor már négytagúvá bővülő Nasum gitáros énekesét, ami mindenképpen váratlan volt, és roppant érzékeny veszteség volt az extrém metal közösség számára. Viszont ezt az életművet valahogy le kellett zárni, és erre hivatott ez a két CD-s, összesen 161 dalt tartalmazó kiadvány, amely a brigád korai kiadványait, kiadatlan dalokat, és ritkaságokat tartalmaz a Blind Worldtől egészen a Shiftről lemaradó tételekig, körülbelül két óra hosszában. És van itt minden, mi szem-szájnak ingere, a korai brutális anyagokról (a Really Fast válogatáslemezre felvett 9 dal mind nagyszerű, holott nagy részük fél perc sincsen. Bár ők már bizonyították a World in Turmoilon, hogy egy percesnek sem kell lennie egy számnak ahhoz, hogy leszedje az ember fejét), az Inhale/Exhale-hez felrántott bónusz feldolgozás EP-ről (van Dropdead és Refused is) de az újabb anyagokról lemaradt dalok is megérnek egy misét. Ennél jobban talán nem is lehetett volna összefoglalni a svédek munkásságát, és csak sejteni lehet, hogy mi történt volna akkor, ha nem szakad meg itt ez a karrier. De ezt már nem tudhatjuk meg, így a legfanatikusabb rajongóknak nem maradt más, mint, hogy Csehország, vagy Ausztria felé vegyék az irányt, hogy a pár koncert erejéig összeállt kvartettet elcsíphessék a Rotten Soundos Keijo Ninimaaval. Akinek pedig ez nem sikerül, az még mindíg reménykedhet, mert ősszel Európa-turné is lesz, ami akár a mi közelünkbe is elérhet. (Kolláth Benjámin)
