2023. július 19.
Tíz évvel ezelőtt aligha gondoltam volna, hogy valaha is leírom, de a deathcore tényleg bebizonyította mára, hogy túléli nemcsak a kritikusait, hanem a MySpace halálát is. A műfajnak mára saját korszakai, belső színterei és inspirációi lettek azáltal, hogy generációk képesek voltak átadni egymásnak a stafétát benne. Képes volt hatni a death metal színtér belső vérfrissítésére, kapuőrként új emberek számára tette hozzáférhetővé, érdekessé az extrémzenei hangzásokat, miközben egyre komplexebbé válhatott, maga mögött hagyva a rózsaszín-neonszínű, testnedves polgárpukkasztást. Ez viszont felveti azt a kérdést, hogy
akik ma találkoznak a műfajjal, miért kellene, hogy megálljanak a Pain Remainsnél?
Meg azt is, hogy ennyi idő távlatából lehet-e már tisztább fejjel megemlékezni a műfaj első aranykorának végéről, amikor a MySpace-re zenekarok százai töltöttek fel próbatermi demókat, hátha kitűnnek azzal, és hogy ennek az időszaknak is vannak-e elfeledett gyöngyszemei?
A kérdés megválaszolására régi barátaimat, egyben korábbi szerkesztőinket és fórumozóinkat, Buzás Krisztiánt (Orient Fall), Szabó Nándit (Brainlust) és Pap Marcit (Anchorless Bodies) hívtam segítségül, akikkel összeállítottunk egy listát olyan tizenöt éve megjelent albumokról, melyek mára könnyen a feledés homályába merülhettek, viszont biztosak vagyunk abban, hogy azok is találnak bennük emlékezetes megoldásokat, akik nem a nosztalgia, hanem az elsőbálozók kíváncsisága miatt olvassák végig ezt a cikket.
Szóval ha most (velem együtt) a visszaemlékezéseidre hagyatkoznál, helyezd bele magad abba az emlékbe, mikor még az amerikai death metal riffelése nem hívta életre a slamet, a Job for a Cowboy már felrúgott minden korábban ismert szabályt a lemezkiadásról, a lemezfelvétel a drága stúdiókból a próbatermekbe költözött, a The Faceless már nemcsak megalakult a The Taste of Blood romjain, hanem ereje teljében készül megváltani a világot, a Sumerian Records szárnyalt, az olyan zenekarok pedig, mint a My Bitter End, a Misericordiam vagy az At the Throne of Judgment, már megírták és ki is adták fő műveiket anélkül, hogy sejtenék, történetük hamarosan befejeződik.
Ebben az időszakban a breakdown felezve, a borító neonfényben vagy kozmikus fenyegetésekben kiteljesedve, a vokál mélyebbre küldve volt jó, a műfaj a saját, még nem teljesen ismert határait feszegette, és még közelebb állt a metalcore-hoz, mint a death metalhoz,
de kellően fenyegető volt ahhoz, hogy végképp összemossa a műfaji kereteket ahhoz, hogy utána ebben a sokszínűségben saját, és ami még fontosabb, létezése óta először komolyan veendő arculatra tehessen szert.
(Century Media)
A korszak sajátosságaként tekinthetünk arra, mikor lázadó kamaszok a saját határaikat feszegetik, és ez az élmény mindmáig meghatározza mind a metalcore, mind a deathcore hőskorszakát, de talán arra is rávilágít, miért lehet ekkora átjárás a két műfaj között. A sacramentói Embrace the End is nagy utat járt be ilyen értelemben (fennállásának korai időszakában a Killing the Dream gitárosa is játszott még itt), és az első igazi áttörést a 2005-ös, még az Abacusnál megjelent Counting Hallways to the Left hozta meg, ami egy intenzív metalcore-album volt ikergitáros témákkal, két vokálra bízott magas és mély tartományokkal, és persze breakdownokkal. Az igazi áttörés azért elmaradt, de a 2008-as, utolsóként megjelent Ley Lines csodálatosan mutatja mindmáig, hogy a deathcore-zenekarok gitárhangzásában mennyire nem voltak korlátok.
Visszatekintve a Ley Lines abba a mintába illik bele, amiben a The Red Chord és a korai Despised Icon is
komplex riffelésekre, technikás megoldásokra váltotta a brutalitás alapvető igényeit,
és ebben jótékony hatása van annak is, hogy ezen az albumon már csak egy énekest hallhatunk, hiszen a zenei szövet eleve van annyira sűrű. hogy az leköti az emberi figyelmét. Emiatt az Embrace the End is céltudatosnak, a maga nemében progresszívnek tűnik összetett dallamívekkel és meglepő váltásokkal, de az idő sem fakított a dalok hangulatán. A nyitó Cop in a Cage ha költői képekkel is, de (szövegi értelemben) az Animosityhez hasonló elánnal kritizálja az elnyomó kapitalizmust, a Trainwreck on the John Galt Line gitárfutamáért pedig mindmáig összetenné a kezét minden olyan friss zenekar, akik még most fedezik fel maguknak a ‘Black Dahlia Murdert. Persze ha a szívünkre tesszük a kezünket, az Embrace the End sosem tudott igazán eredeti zenekar lenni, viszont a dalok minősége mindig felülírta a markáns karakter hiányát. A Ley Lines is inkább
azért tudott fennmaradni sajátos kordokumentumként, mert mára teljesen kikoptak a hasonlóan komplex, nyakatekert és határfeszegető hangfelvételek,
és mert mindmáig izgalmas elveszni ezekben a dalokban, amik ambiciózusak, egy hangzás helyett mindent is akarnak, viszont amikor ez az együttállás sikerrel jár, lehetetlen elkapcsolni róla.
(Black Market Activities)
A fiatalos bizonyításvágy mellett legalább annyira a korszak sajátja volt az is, hogy egy zenekar ne egy adott műfajban akarja definiálni magát, hanem azokon felülemelkedve formálhassa saját képére minden számára tetsző hangzás rá vonatkozó elemét. A ‘Second Story Window is erre építette fel saját karrierjét, noha mindig radar alatt maradt: a 2006-os Delenda mindmáig az egyik legtöményebb és legkaotikusabb metalcore-album, amiben érdemes elveszni, viszont az is biztos volt, hogy a zenekar nem ismételheti meg önmagát ebben. A lemez felvételét követően aktív turnézás vette kezdetét Európában és Amerikában is, de a Conversations megírására már gitároscserével fordulhatott rá a zenekar, ami egyben karrierjük végét is okozta.
A Conversations nemcsak a zenei teljesítménye miatt korlenyomat, hanem sorstragédiája miatt is: ebben az időszakban, mikor félamatőr-félprofi zenekarok bizonyítási vággyal próbáltak nagyobbak lenni annál, mint amekkorák, akaratlanul is véget vethet egy életútnak a pénzügyi háttér biztosítása, és az, hogy a tagok ne sérüljenek ebben. A ‘Second Story mindent feláldozott a Conversationsért, de igazán learatni a babérokat nem tudta, hiszen a Divine Heresyvel közös turné elejéről haza is kellett térniük, amit már a feloszlás bejelentése követett.
Pedig ez a lemez (is) tényleg megelőzte a korát, és zenei megoldásaiban is felül tudott kerekedni azon, hogy paneleket ismételjen.
Az örvénylő gitárjáték, a disszonáns betétek és a váratlan ritmikai megoldások mellett sokszínű vokálok, emlékezetes énekdallamok igyekeznek kontrollálni a káoszt, és a Delendához képest egy olyan betört lóra emlékeztet az album, ami bármilyen versenyt meg tud (és akar is) nyerni. A Conversations nem egy hagyományos értelemben vett deathcore-album, viszont amit merített a korszellem riffeléseiből, és ahogy ezt más zenei elemekkel keverte a metalcore-ból, poszt-hardcore-ból, az nagyban volt képes hatni arra, hogy a deathcore zenekarok számára is kitűzhető cél legyen a grandiózusság a zenében anélkül, hogy az giccses legyen. A Leaving the Earth lezárását a csúcsidőszakos Emmure is bármikor megirigyelte volna, a Severed Heads Open Minds groove-jai pedig szintén megelőzték a korukat. Kár, hogy a ‘Second Story Window-nak csak az utókor shoutoutjai tudnak igazságot szolgáltatni, de az biztos, hogy nélkülük ez a műfaj sem tudott volna ilyen sokrétűen kiépülni és fennmaradni.
(Choke EM!! Records)
Persze az artisztikus szándék nem feltétlenül lett a deathcore sajátja az évek során, de
az olyan zenekarok, mint a The Partisan Turbine, nagyban elősegítették azt, hogy a műfaj közelebbi rokonságba kerülhessen a death metallal és a grindcore-ral.
A harlemi ötös már pályája kezdetén is az amerikai iskolás riffeket helyezte előtérbe, viszont témaválasztásban és a műfaji panelek használatában, a felezésekben és a vokálokban is a brutalitás vált központi szervezőerővé.
Amiért a The Partisan Turbine mindmáig üde színfolt, egyben inspiráció is, az a magabiztos zenei eszközhasználat: a felezett breakdownok, a pig squeal megfelelő arányérzékű használata, a kukafedős pergő és a sodró riffelések egyvelege mindig kellően dinamikus marad, mert a dalok is kellően tömörek, miközben a technikai megoldások sosem felvágósak, hanem inkább főhajtások a kilencvenes évek második felének. A ‘Partisan Turbine-nál jobban talán senki sem adaptálta sikeresebben a Devourment, a Disgorge vagy a Skinless hagyatékát ebbe a friss zenei közegbe, és mindmáig kiváló alapul szolgál a brutal deathcore, vagy épp a slam riffírásban az az elegancia, ahogy a ‘Turbine témái felépültek.
És az is igaz, hogy a 2006-os Surgical Assault EP nagyobb hatással volt az online térben induló zenekarokra, de a nagylemez utólélete, megannyi bootleg kiadása kamaszok ezreihez juttatta el a zenekar dalait hordozható mp3 lejátszókon. Visszatekintve is biztos vagyok abban, hogy sok pályakezdő produkció ezt a brutalitást próbálta megugrani, amiben viszont tévedhettek, vagy félremehettek, hogy
az itt hallható brutalitás tényleg egy olyan tetőpont, amit elsajátítani és nem felülírni lenne érdemes, mert efelett már minden öncélú vagy komolytalan volna.
(Earache Records / Siege of Amida)
Viszont ahhoz, hogy a deathcore, mint műfaj, fennmaradhasson, nemcsak felismerhető stílusjegyekre, hanem
a legjobb értelemben vett sorkatonákra is szükség volt az évek során, és ilyen értelemben az Annotations of an Autopsy életműve az egyik legszilárdabb a korszak zenekarai közül.
Nem voltak kilengések a hangzásban (Oceano), nem volt művészi inspiráció arra, hogy a zenekar kinője magát (Whitechapel), viszont abban a fenyegetően sodró hangzásban, amit kialakítottak, nem ismertek kompromisszumot, tehát a Job for a Cowboy-hoz hasonlóan durvult a hangzásuk, miközben a korabeli kritikák is a Waking the Cadaver emészthetőbb másolataként próbálták beazonosítani őket.
A Before the Throne’ idején a zenekar megkapott fegyvert, pénzt, paripát az előremenetelhez. Nemzetközi terjesztést kapott a lemez, olyan zenekarokkal turnézhattak, mint a Suicide Silence vagy az As Blood Runs Black, de azon felül, hogy a lemez szintugrását mindenki elismerte, a kommersz áttörés elmaradt. Kortársaihoz képest az AOAA mindig is gitárközpontúbb volt: persze elképesztően sok pig squeal és breakdown van az albumon, de olyan szépen örvénylenek a jobbárai amerikai death metal által inspirált riffek, hogy ezek a kimunkált témák mindmáig képesek háttérbe szorítani a sokszor kínosnak ható dalszövegeket. A ‘Before the Throne dalaiban nincs technikai szaltóparádé, viszont a biztonsági keretben megírt riffektől senki sem veheti el, hogy mindmáig hatásosak. Külön öröm mai füllel hallani az olyan csordavokálokat, mint amik a Sludge Cityben fel-felbukkannak, vagy a Deities kicsit svédelt örvénylését, miközben a lemezen tényleg nincsen igazán dallamos feloldozás, végig egy homogén, fenyegető atmoszféra lebegi be a dalokat a túlvezérelt gitár- és dobtémákban, és ez az összhatás nem öregedett rosszul.
Számomra amúgy a 2010-es, mindmáig utolsó lemezük volt ennek a csúcspontja: valamiért a Nuclear Blast azt gondolta, hogy az áttörés még összehozható, és emiatt a The Reign of Darkness a korszak death metalos produkcióihoz mérhető hangzást kapott, de valójában csak azt erősítette meg, hogy az AOAA-hoz hasonló zenekarokra épp a fennmaradás, és nem a műfaj megváltoztatása miatt van szüksége ennek a szubkultúrának.
(Aurora Black)
Ma már tényként, önálló keretrendszerként beszélünk a blackened deathcore-ról, de a Mental Cruelty, a Worm Shepherd vagy az A Wake in Providence sem lenne önmaga olyan zenekarok nélkül, mint az Abigail Willams, vagy épp a méltatlanul elfeledett Aurora Black utolsó albuma.
Azt persze előre le kell szögezni, hogy az And the Skies’ egy monstrum. 17 dal van rajta, lényegében hangversenyként van megkomponálva szimfonikus átvezetésekkel, különféle figyelemirányítási technikákkal,
de közben a lemez egésze mindmáig egyedülálló abban az értelemben, ahogy a deathcore, a metalcore és a svéd death metal műfajelemeit billentyűs és szimfonikus megoldásokkal keverik.
Mindemellett az egész lemezt áthatja egy olyan késő gótikus borzongásélmény, mint amit a Bleeding Through hőskorszakától kaptunk meg, csak az arányok és a hatások itt hallhatóan máshonnan érkeznek, ugyanis az Aurora Black mindig jobban vonzódhatott a Dimmu Borgirhoz, mint a Misfitshez. Ennek köszönhetően a Skies’ is teátrális, de közben nem veszít az erejéből az album előrehaladtával sem, sőt, sok zenei eszköz a gitár- és énektémákban csak a lemez második felében mutatja ki igazán az erősségeit. Emiatt dalt is nehéz kiemelni a lemezről, mert az albumkoncepció részeként folyamatosan változik a megteremtett hangulat is, viszont a Lake of Organs sodró, szenvedélyes lendülete, valamint a Before the Sun Was Created dungeon-atmoszférája mindmáig könnyen szolgálhatnak kapudrogként ahhoz, hogy érdemes legyen évente belefeledkezni ebbe a remekműbe.
(Ferret Records / Siege of Amida)
Talán a fenti albumokkal szemben nem tűnik igazságtalannak azt állítani, hogy a deathcore polgárpukkasztásában az is fájhatott az azt kritizálóknak, hogy ezek a fiatal srácok nem voltak restek átlépni a műfaji határokat csupán azért, hogy idegesítsenek másokat. Az olyan zenekarok, mint a See You Next Tuesday, az Arsonists Get All the Girls, vagy épp a The Irish Front mind humorral kontrollálták azt az egyveleget, aminek a legbrutálisabb zenei megoldások közepette is meg kellett tudnia lépni az elemi váratlant, és
a Universe ilyen értelemben egy letűnt kor elfeledett “húzd meg az ujjam” lemeze,
ha úgy tetszik, igazi örökzöld, főleg a Suck Fart Tootorial c. dal fényében.
A Universe legnagyobb erőssége az erőszakossága: a gitártémák mindvégig feszesek, viszont sokszor megvillannak olyan váltások vagy a daráláson túlmutató riffek, amik a koncepció arányérzékét igazolják. A rövid dalok, a kisagyba tolt lábdob és a brutális gitártémák mellett talán fel sem tűnik elsőre, hogy egyetlen gitárt és két billentyűt hallunk a dalokban, míg a dupla vokál folyamatosan egymásra licitál erőszakosságban és hangtartományban is. Persze ebben a kaotikus helyzetben az elemi váratlan az, amiben az ‘Irish Front nem volt rest messzire menni: a Björkre emlékeztető énekdallamok, a trip-hopos vagy elektronikus megoldások mímelése már-már elvész a Teenage Whore Moans screamós jammelése mellett, de közben a dalszövegek is vannak annyira parodisztikusak, hogy ezt a lemezt még úgy se lehessen komolyan venni, hogy a gitár-dob együttállás mindmáig félelmetes rajta.
A korabeli kritika sokszor elbánt az albummal, de ebből a kényelmetlen helyzetből is azt gondolom, hogy méltósággal öregedhetett meg a lemez, mert ha a hasonló lemezek többsége ki is kopott a kínálatból, a Universe mégis megismételhetetlen a maga nemében, és a benne játszó zenészek tényleg egyszerre feszegették a saját határaikat, és általában a műfajét is. Ehhez talán az is hozzátesz, ha elkülönítünk fejben egy arizonai hangzást, amiben a Job for a Cowboy kor- és sorstársai hasonló stúdiós keretrendszerrel, hasonló elképzelésssel próbálták megtalálni a saját karakterüket. És ha így nézzük, az ‘Irish Front szerepét nem becsülhetjük alul ebben.
(Black Market Activities)
A humor mellett a korszak másik sajátossága az ivás és a bulizás volt: ekkor jelent meg a Bad News is a Ligeiától, a Soundtrack to a Party az Attilától, de ami még fontosabb a cikk szempontjából, az a Dance Club Massacre búcsúalbuma, a Circle of Death, ami
a szimfonikus deathcore-ból csinál warcraftos kocsmázást, miközben képes megőrizni a méltóságát.
A Dance Club Massacre sok szempontból élheti a kultstátusz álmát, hiszen a 2007-es Feast of the Blood Monsters már képviselte mindazt, amit a Circle of Death tökélyre fejlesztett, de ehhez fogható agymenés talán azóta sem született a műfajban. Ennek a hangzásnak a lényege, hogy már-már avantgarde black metalos szinten űzik a szimfonikus betétek alkalmazását, miközben a zenei textúrák hol a korszak kaotikus gitárfutamait, hol a ‘Dahlia által ihletett baljós riffelést idézik meg, miközben a vokálok megállíthatatlanul irányítják a dalokat is.
A két album közti szintugrás Jason Randall producernek köszönhető: mivel maga is frontember volt, aki a káoszból próbált értéket teremteni, és vele készültek az Ed Gein-albumok is, pontosan tudta, hogyan lehet jóra írni a Circle of Death dalait, így a komfortzónás megoldások helyett minden hangszeres erőn felül teljesít. Ennek köszönhetően az itt hallható tizenegy dal nemcsak pontos és feszes, hanem hallhatóan kimunkált is, így miközben a dalszövegekkel rendre elszalad a ló, a zenei aláfestés a neoklasszikus gitárfutamokkal és a szintis betétekkel képes nemcsak fenntartani az érdeklődést, hanem inspirálóan is hatni. Elvégre tényleg kevés zenekar merészkedett ennyire messzire, hogy a szimfonikus betétekből, a svéd dallamos death metalból ihletett témák ilyen bizarr, és mégis szerethető egyveleget alkossanak, és ami a legjobb ebben, hogy az album a mai napig húz magával. A lemezt a maga idejében a Metal Blade licenszelte Amerikában (ahova nem más ajánlotta be őket, mint a PsyOpus: ha valamit érdemes mesélni az unokáknak, az biztosan ez), és az igazi kommersz áttörés sajnos elmaradt, de a Circle of Death mindmáig egyedülálló produkció maradt a hangzásban.
(Ferret Records)
Ha már szóba került a The Black Dahlia Murder hatása, fontos legszögezni, hogy Trevorék már a karrierjük kezdeti szakaszában is mennyire inspirálták az egész színteret. Ez persze aligha lehet véletlen, hiszen az Unhallowed a maga idejében úgy tette hozzáférhetővé a Carcass és az At the Gates hagyatékát a fiatalabbaknak, hogy közben a zenekar mindmáig kapuőre lehetett a death metal hozzáférhetőségének, és ehhez az is kellett, hogy a Knights of the Abysshoz hasonló zenekarok elsajátítsák ezt a hangzásvilágot azt igazolva, hogy még bőven kiaknázható ez a műfaji keret.
Zsákbamacskát árulni persze felesleges: a Shades nem feltétlenül egy eredeti hangfelvétel, már a megjelenésekor sem volt az, de ez nem azt jelenti, hogy ne lenne szerethető. Elődje, a Juggernaut komplexitásához képest szűkült a zenei eszköztár, viszont a KOTA kifejezőbb lett, mint valaha, és ezzel a tizenkét számmal úgy vált puritánabbá a megszólalásuk, hogy közben hallható és érezhető volt az arra való törekvés, hogy death metalosabban szóljanak, mint korábban. Persze az albumon így is megmaradtak olyan breakdownok és vokálbetétek, amik aligha mozdítják ki a felvételt a műfajazonos megjelenések közül, viszont
a kimunkált gitár-dob összjátékok, a szenvedélyes énektémák és a pumpáló dobtémák alapján a zenekar a saját Miasmáját igyekezett megírni, és ilyen értelemben sikerrel is jártak.
Ami viszont rosszul öregedett a lemezen, azok pont a kényelmes megoldások, a lusta breakdownok és azok a váltások, amik a korszellem koncertjeihez lettek kitalálva, de ezekből a pillanatokból szerencsére kevés van, a fennmaradó időben pedig a Shades egy olyan kinyilatkoztatás, amivel a Knights of the Abyss is másik polcra szerette volna helyezni magát. Ha a szívemre teszem a kezem, nálam ez már a megjelenéskor is sikerült, és bár mindmáig akkor veszem elő ezt a lemezt, mikor ‘Dahlia-maratont tartok, de bárcsak manapság is születnének hasonló bizonyításvággyal olyan deathcore-albumok, ahol a hangszeres játékban ekkora motivációk érhetők tetten mindmáig.
(LifeForce Records)
A LifeForce Records éveken át képes volt az európai metalcore és deathcore undergroundban meghatározó szerepet betölteni, és sok olyan elfeledett gyöngyszem van a katalógusban, ami bőven kiállta az idő próbáját. A brit Burning Skies harmadik nagylemeze is ide tartozik, hiszen a Greed.Filth.Abuse.Corruption. egy olyan ambiciózus dühbomba volt, ami belefér fél órába, szétgyalulja az ember fejét, és közben nemet mond minden kényelmes zenei megoldásra.
Persze a Burning Skies mindig is jóval közelebb állt a death metalhoz és a grindcore-hoz, mint jó pár kortársa, viszont a groove-okban és a kipengetett breakdownokban megőrizte azt a fenyegető kisugárzását,
amivel már a maguk idejében is a Dying Fetusszal turnézhattak. Ezt csak azért fontos leírni, mert 2008-ban még azért volt egy olyan szembenállás, amiben sokáig elképzelhetetlen volt, hogy death metal-legendák deathcore-zenekarokat vigyenek magukkal bárhova is, és ez is csak azt igazolja, hogy a Burning Skies képében a nagy öregek is joggal láttak fiatal, tettrekész akaratot. Ehhez az is kellett, hogy a Greed’ dalai a korszellemmel szemben váltak töményebbekké: ekkoriban már sok zenekar úgy feszegette a határait, hogy egyre komplexebb dalokat írt, míg a Burning Skies lényegében a Heaven Shall Burn örvénylő riffeléseit keresztezte a Skinless puritán váltásaival, miközben valami fura oknál fogva az egész albumból süt a Slayer hagyatéka, főleg a kalapálásoknál.
Talán az is a gyenge pont a Greed’ dalain, hogy addig szórakoztatnak igazán, míg hallgatod őket, de amíg ez a lemez szól, nem akarsz mást hallgatni, mert annyira ki van tekerve rajta minden, hogy mindmáig megőrizte azt, hogy mennyire szórakozató megoldások váltják egymást. Szóval adott egy ilyen gyaluló album, nincs rajta üresjárat, mindig szól minden, a váltások elképesztően feszesek, a frontemberi munka tekintélyt parancsoló, és amikor nem MySpace-es emósok ellen indítanak háborút a dalszövegek, akkor a mindenkori kapitalizmust kritizálják egy baljós vízióval.
Zenei értelemben nem tudom, hova tudott volna a Burning Skies tovább fejlődni: 2010-ben még kiadtak egy splitet a War From a Harlots Mouthszal (egy ideig használták is az ő dobosukat), de az ott hallható dalok mintha egy teljesen kicserélt zenekart tükröznének. Persze a thrash metalos lüktetés megmaradt, de közben a dalszerkezetek és a WFAHM hatása is hallhatóan a korszellemhez húzta fel a zenekart, miközben a Greed’ tényleg mindmáig egyedülálló teljesítmény maradhatott általában a kortárs extrémzenei keretben, épp amiatt, hogy kortársait megelőzve kötött össze két, mára szervesen összetartozó világot.
(Victory Records / Craft Recordings)
Miközben a deathcore tényleg a határfeszegetést tette meg saját szervezőerejének, mégis számtalan kiaknázatlan lehetőség volt benne a közösségépítésre, és ahogy a metalcore-ban, úgy ebben a műfajban is megjelentek a keresztény témákkal foglalkozó zenekarok. Az olyan bandák, mint az Impending Doom, az In the Midst of Lions vagy épp a With Blood Comes Cleansing mind
azon voltak, hogy ne térítsenek, de közben a dalszövegeikkel saját közösséget adhassanak azoknak a bolyongó fiataloknak, akiknek a hitük legalább annyira fontos volt, mint az agresszív határfeszegetés.
Ehhez persze a 2006-os Golgotha is nagyban hozzátett, viszont a lemez megjelenését frontemberváltás követte, így a Horrornak sok szempontból kellett nagyot gurítania.
A mai világ lemezpromócióhoz szokva nehéz elképzelni, hogy mekkora ereje volt a MySpace-nek, de a With Blood Comes Cleansing is ügyesen használta a platformot: a Horror dalszövegeit hetekkel a lemez megjelenése előtt kirakták, egyfelől azért, hogy az emberek beszéljenek róla, másrészt azért, hogy a lemezbemutató turnén már mindenkinek menjen az a rész, amibe be akar szállni. És hát tegyük a szívünkre a kezünket, nem is mindig érteni tisztán azt, amit Dean Atkinson hoz: orgánuma korlátozottabb az elődjéhez, Michael Sasserhez képest, viszont a zenei megoldások kompenzálják ezeket a hiányosságokat. Az ikergitáros tekerések, a dallamos bepengetések és az őrlő felezések mellett ha bizarr módon is, de néha megjelennek olyan groove-ok, amik kicsit testidegennek hatnak, de közben oldják a lemez feszültségét, miközben hangszerelésben talán a Rose Funeral legjobb időszakával rokonítható egyedül az, ami ezen az albumon történik, persze csak szigorúan zenei értelemben.
A Horror a keresztre feszített Krisztus emberségét igyekszik körüljárni, emiatt a megteremtett atmoszféra egyenesen keserű, nemcsak fenyegető: ilyenkor mindig a legjobb arányérzékkel kúsznak be a svéd dallamos death metalból átmentett gitárdallamok, miközben a konceptalbum egésze teljesen felvette a versenyt a korszak meghatározó(bb) albumaival. Ugyanakkor a lemez hangzása, a korábban is emltett groove-ok használata mégsem tudták tovább növelni a zenekart, aminek végül a Horror lett a végső alkotása. Albumként szerintem kordokumentum, hiszen a Victory tényleg igyekezett mindenhova eljuttatni a zenekart, de az adott lehetőségek mellett is elmaradt az az élmény, hogy a ‘Cleansing a többi zenekarral szemben is szintet ugorhasson.
A tíz lemez húzódalaiból egy Spotify-listát is összeállítottunk (kivétel a ‘Partisan Turbine, akiknek a self-titled anyaga nincs fent, így őket egy két évvel korábbi számuk reprezentálja).
