#Hírek
december 10.
2015. október 4.
Öt év a popzenében is a soknak számít, nemhogy a metalban; ennyi idő leforgása alatt zenekarok alakulnak, adnak ki lemezt, majd oszlanak fel, így túlélni öt évet a közös zenéléssel már eléggé mérföldkőnek számít. Valójában ez mindig is így volt, ráadásul öt éven át a csúcson maradni is nehéz, nemhogy úgy menedzselni egy zenekart, hogy az betörjön egy másik műfaj mainstreamjébe, és még onnan is magasabb színpadokra vigye el a gondolatait. A brit Bring Me the Horizonnak mindez sikerült öt év alatt. Persze ennek volt egy deathcore előszele, és az, hogy poszterbandává váljanak, valamint hogy a Kerrang! és az Alt Press által vezetett fiatalos média címlapjairól nézzen velünk szembe Oliver Skyes, de az is, hogy ezek a fiúk megtanultak nagyon ügyes rockdalokat is írni – és itt most direkt nem írunk popot.
A There Is a Hell, Believe Me I’ve Seen It. There Is a Heaven, Let’s Keep It a Secretet megelőző interjúk előtt kiröhögtük a zenekart, akik kb. leígérték a csillagokat: poszt-rock és BMTH? Ugyan már! Aztán leesett az állunk, a fiúk kidobták a buta deathcore kliséket, elkezdtek egy fazonra szabott és élvezhető(!) metalcore-t játszani elektronikus és poszt-rock elemekkel, a tömeg pedig nagyon gyorsan felvette a zenekarral a ritmust, de ehhez az is kellett, hogy a Suicide Season-féle myspace-korszak óta eltelt két évben a hallgatóközönség is ért két évnyit zeneileg, így a fiúk szerencsés helyzetben voltak, ráadásul a deathcore hullám is mintha csillapodni látszódott volna (többek között a myspace lecsengésének köszönhetően is). Tehát pont jókor váltottak, s ugyan zeneileg az új elemeik inkább lettek mesterkélt eszközök, mintsem a tényleges dalok kigondolt vázai, de
megnyugtató volt hallani, hogy ez a zenekar fejlődik és akar is fejlődni.
Voltaképpen a There Is a Hell‘ a zenekar felismerése volt, hogy létezett a metalcore-nak egy második hulláma is, hát miért ne írjunk az alapjaiból egy slágeres lemezt és tegyük rá a saját stílusunk? Oliveréknek abszolút bejött a dolog. Az olyan dalokat, mint az It Never Ends, az Anthem, a Blessed with a Curse vagy a Visions, mind-mind zabálta a 2010-es évek fiatalsága, és ez a mai napig kitart, sőt egyre többen és többen állnak be a világ egyik legjobb marketing terméke mögé, amely mögött viszont tartalom is van. Ez pedig becsülendő.
Ez volt egyébként az első lemez Jona Weinhofennel a Bleeding Through-ból, így egy, a narancsvidék metalcore-ját élő taggal talán nem is volt meglepő a váltás; valamint az sem, hogy az új műfaji közegben, de csak picit változott vizuális megjelenéssel a csapat tarolt az eladási listákon (#1 Ausztrália, #1 brit rock chart, #13 összesített brit helyezés, #17 a Billboardon). A sors (és egyben napjaink metalcore-jának) iróniája, hogy 2010 decemberében még ők szupportolták a Bullet for My Valentine-t egy rövid brit turnén – azóta pedig szépen átbillent a népszerűségi egyensúly, és a nemrég a 10. születésnapját ünneplő ‘Poison is már elég sok ember emlékezetébe veszett a Bring Me the Horizonnal ellentétben, akik számára mérföldkő volt ez a lemez, és alapkőletétel is ahhoz, hogy idén kiadhassák a That’s the Spiritet, amelyet mi is szeretünk.
Ti hogyan emlékeztek vissza erre a lemezre?
