“Hey Ho, Let’s Go!” – 40 éve született meg a punk rock, Isten áldja a Ramones-t!

11539107_c02f946fe7e368013c6827e46d661cd8_wm

A Ramones ugyanolyan rock’n’roll zenekar volt a korszakban, mint a többi, de mégis valamiért más volt. Az egész jelenségük egyszerűen megfoghatatlan volt, maga a koszos garázsrock és kései protopunk korszakában jelentek meg a 70-es évek közepén, és igen, a punk rock már korábban is létezett (más néven, más célokkal, más attitűddel), de mind a szakma, mind a közvélemény is megegyezik abban, hogy

az 1976. április 23-án megjelent Ramones-debütlemez indított el egy olyan időszámítást, amely óta mérjük igazán a punk rock műfajnak a történetét

abban az értelemben, ahogy most ismerjük a punk rock lényegét. Az 1974-ben alakult zenekar szinte hihetetlen gyorsan ért a csúcsra: sok-sok klubbuli (főleg a most már ikonikusnak számító New York City-i CBGB fő bandája voltak) után egy Robinson nevű újságíró volt az, aki cikkezett róluk több alkalommal, és ő volt az aki elintézte nekik az első lemezszerződést is, a protopunk korszak vezérszónókának, a The Stooges zenekarnak a volt menedzserénél, Danny Fieldsnél házalt a lehetőségért, és össze is jött. A banda “mindössze” 6400 dollárból vette fel a Ramones címre keresztelt nagylemezt kemény munkatempóval és lendülettel, ugyanis Johnny Ramone kikötötte, hogy minden dalnál csak maximum pár alkalommal próbálkozhatnak. A dalokat végeredményében a Radio City Music Hallban vették fel, annak a nyolcadik emeletén, méghozzá a Plaza Sound stúdióban. A mindössze 29 perces lemezen 13 eredeti dal kapott helyet (amelyek nagy részét Dee Dee Ramone írta, akire egyébént a New York Dolls volt a legnagyobb hatással), valamint egy feldolgozás, méghozzá Chris Montez 1962-es Let’s Dance című rock’n’roll dala kapott újragondolást. Persze, nem ez lett a legnépszerűbb a lemezről, az első négy dal, az ikonikus (!) Blitzkrieg Bop, a Beat on the Brat, a Judy Is a Punk és az I Wanna Be Your Boyfriend lettek róla a legnépszerűbbek kapásból, végül az egész lemezt zabálta a nép, hihetetlen népszerűségre lettek szert nagyon rövid idő alatt. Különcek voltak, olyan dolgokról írtak dalokat, mint a drog vagy a prostitúció, mégis illeszkedtek a korszakba, nem voltak pózer rocksztárok, punkok voltak.

Maga a lemez borítója is külön megér egy misét: olyan borítót terveztek a debütáló nagylemezhez, amihez győzködni kellett a kiadót bőségesen, mert egyrészt punkbanda voltak egy progrock kiadónál, másrészt debütalbumot mindig rizikós volt abban a korszakban kapásból kiadni, kislemezekkel tesztelgették az előadókat. A kép elkészült, 2000 dollárt le is csengették érte, de a kiadónak nem tetszett ez borítótervként. Egy bizonyos Roberta Bayley volt az a Punk magazintól, akivel összefutott egyszer a banda, aki lencsevégre kapta őket (elvileg borzalmas volt őket fényképezni, főleg beállítani őket a képhez). A fekete-fehér, most már ikonikusnak számító képet a Sire, a banda kiadója megvette 125 dollárért, végül ez lett a borító. Telitalálat volt. Mégis, a zenekar alig adott el lemezt, pedig minden stimmelt, ami megint a világ egyik legmeglepőbb dolga. akkoriban az eladási listákon a TOP 100-ban sem voltak benne. 38 évre volt szüksége a Ramones nagylemeznek ahhoz, hogy aranylemez legyen, ennyi idő kellett ahhoz, hogy félmillió példányt eladjanak belőle az USA-ban. 2016-ban azt mondhatjuk el, hogy a Ramones az egyetlen nagylemeze a zenekarnak, amely aranylemez lett, a többinél ennél is kevesebb fogyott, jóval.

1312180430mzdMaga Joey Ramone mondta egyszer: “Nos, azt hiszem mi vagyunk a világ legjobb rock’n’roll bandája”. Az egészben az volt a legviccesebb, hogy különösen limitált képességeik voltak a hangszereiken, de mégis olyan rockdalokat írtak, amik hihetetlen el tudták kapni az embert, többek között ez a tény is szerepet játszott a Ramones különleges varázsában, egy egyszerű kvintközpontú banda voltak és szartak a gitárszólókra. És igen, a korszakban ha nem is a legjobb, de az egyik legjelentősebb, műfajteremtő pionír banda lettek, akkor tudtak kiemelkedni a rockzene közegéből, amikor megjelentette a legjobb lemezét a Rush, az Aerosmith, kidobta a debütlemezét a Boston, addigi legjobb anyagával érkezett a Judas Priest, nagyon durván tombolt a Queen-láz és még sorolhatnánk. A Ramones nem volt sokkal újabb, de mégis más volt a hatvanas évek punkjával azonosított garázsrockjával – szakmai fogalommal élve, a korszak elnevezését használva: protopunkkal – szemben, ugye The Stooges? Az egész korszak annyira innovatív volt a 60-as és 70-es években, hogy Tommy Ramone egy interjúban arról mesélt, hogy túlságosan elterjedt az improvizáció, főleg Hendrix után végeláthatatlan szólókat kezdtek játszani a rockzenészek, és érződött, hogy valami másra is szükség van. Szóval a Ramones dobosa is érezte, hogy valami tiszta, dinamikus, lecsupaszított, de dögös rock’n’rollt kell játszani – és tudjuk, mi történt: a tömeg imádta. A többi pedig már történelem. Ez volt talán a rocktörténet első és legnyilvánvalóbb bizonyítéka arra, hogy 2-3 kvint variálásával is lehet jó zenét írni, ez pedig egy új korszakot indított el. Ez volt a punk rock tényleges robbanása a 70-es években.

Mára az a felállás, amely felvette ezt a lemezt, tehát az eredeti Ramones felállás nincsen köztünk. Joey Ramone énekes (1951–2001), Johnny Ramone gitáros (1948–2004), Dee Dee Ramone bőgős (1951–2002) Tommy Ramone dobos (1949–2014) mind elhunytak, utoljára Tommy ment el közülünk, ő legalább megélte, hogy a Ramones 38 év után aranylemez legyen. Mindannyian borzasztóan rövid életet éltek. Nyugodjanak békében, a legendák.