2001: ami kimaradt 2/3

GOJIRA

Terra Incognita
2001. március 19.
(Gabriel Editions)

A francia metal valahogy mindig közel állt ahhoz, hogy műfai és hangulati korlátokat feszegessen (elég csak első blikkre a The Old Dead Tree, az Eths és a Carnival In Coal egyes lemezeire gondolni), de az ezredfordulóval a Gojira teljesen átírt minden korábbi ismeretet és lehetőséget. Ez persze nem ment egyik lépésről a másikra, ilyen értelemben pedig a Terra Incognita sem egy tökéletes bemutatkozás. Inkább a meglévő ismereteinkből, valamint az azt követő három nagylemez szempontjából tudjuk megközelíteni, és akkor is csak annyit vonhatunk le következtetésképp, hogy már megvolt benne minden, amit a következő albumok járattak csúcsra. Persze a legelfogultabb rajongók az album betontömbszerű, szinte megközelíthetetlen egységébe lettek szerelmesek, ám ha őszinték vagyunk, ez az extrém, már progresszív ízekkel kísérletező thrash, death(, black) és groove-metal keverék még kevés igazán maradandó pillanatot nyújtott. A dalszövegek többsége már közelített az irodalmi-filozófiai-vallási tematika továbbgondolásához (bár a Satan is a Lawyer még mindig a világ egyik legbénább dalcíme és -szövege), a jellegzetes gitárhangzás pedig alapjaiban határozta meg azt az élményt, aminek köszönhetően senki sem mondhatja azt a Terra Incognitára, hogy rossz lemez lenne. Csupán megközelíthetetlenül más, ami épp ezért bír akkora izgalomfaktorral, hogy a mai napig újra és újra elő lehet venni egyes szerzeményeit (mint a Clone-t, a Space Time-ot, vagy az In The Forestet), és ilyenkor lehetőség adódik arra a lamentálásra, hogy csírájában már ekkor is egy kiemelkedő, csak meg nem értett bandával volt dolga a színtérnek. (Bali Dávid)

GRADE

Headfirst Straight to Hell
2001. augusztus 21.
(Victory Records)

Alulértékelt. Sűrűn szoktuk használni ezt a szót, de a „zseniális” jelzővel ellentétben ezt az esetek nagy részében joggal érdemli ki egy-egy zenekar, vagy lemez – például a Grade és a Headfirst Straight to Hell az iskolapéldája lehetne annak, hogy mennyire el tud menni a világ egy olyan lemez mellett, ami nélkül ma sok nagyon ismert zenekar valószínűleg más zenét játszana. Persze ha meghallgatjuk a banda 2001-es, utolsó lemezét, akkor azért nem világosodunk meg egyből, hogy „testvérem, enélkül biza nem lett volna Blessthefall”, ám ha számításba vesszük azt, hogy a kanadai társaság teljes életműve vezérfonalul szolgált az Underoath-nak abban, hogy kialakítsa igen népszerű emocore értelmezését (persze vezette a szamarat a floridai Keepsake és a From Autumn to Ashes is többek közt), akkor megérthetjük, hogy ugyan hatásuk csupán közvetett, de mindenképp jelentős. Ezen szerepüket viszont biztosan nem a Headfirst’ alapján fogjuk megérteni, ugyanis a tagcseréknek köszönhetően hangzásviláguk jelentőseket változott az évekkel és albumokkal, és az utolsó nagylemezen helyenként akár a Hot Water Music-féle punk rock felhangokat is felfedezhetjük, miközben azért maradtak annál, amihez értenek: érzelmes hardcore ez is, mint a többi lemezük. Ez 2001-ben kicsit másból állt, mint manapság, így itt lépten-nyomon nagyon dallamos gitártémákba ütközünk (Becoming Not Being és társai), és azt, amit mostanság metalcore-ral oldanak meg törött szívű trubadúraink, azt ők még sok punk hatással töltötték fel – nincs döngölés, csak húzás, és böszme üvöltések/lélekolvasztó tiszta ének kettősét is sikerült egy nyers üvöltés/rekedt énektémák párossal „helyettesíteniük”. Persze később is akadt példa arra, hogy valaki az emocore mellé punk elemeket illesszen, de a szerepük eljátszása után, tagcserék által megtépázva egy „új kor” hajnalán egy ilyen különleges és emlékezetes koronggal búcsúzni több, mint elegáns. Sajnos már éltükben sem voltak a legismertebb zenekar, hattyúdaluk pedig még akkora figyelmet sem kapott, hiszen ekkor indult útjára a FatA által kijelölt ösvényen a forgalom. (Jávorkúti)

HOT WATER MUSIC

A Flight and A Crash
2001. június 5.
(Epitaph Records)

Miután a ’99-ben kiadott No Divisionnel végre nem csak nemzetközileg ismert, hanem végre elismert is lett a floridai Hot Water Music, mindenki kiváncsian várta a hogyan továbbot. Nagykiadók érdeklődtek a csapat iránt, de ismerve a banda zenéhez való hozzáállását, cseppet sem volt meglepő, hogy végül maradtak függetlenek. Végül a punk színtéren legnagyobbnak számító, Brett Gurewitz (akkor még ex-Bad Religion gitáros) által gründolt Epitaph lett a befutó, amiért az eredeti, legrégebbi rajongók közül is sokan elkezdték temetni a zenekart, mondván, egy ilyen kaliberű váltásban számos veszély leselkedik. Hiszen anélkül, hogy áltatnánk magunkat, nyugodtan kijelenthetjük, hogy az Epitaphnál is kétségkívül fontos tényező a jövedelmezőség, ők sem hobbiból kapnak fel egy-egy zenekart. De egy dolgot nem szabad figyelmen kívül hagyni, mégpedig azt, hogy ez a gainsvillei négyes nagyon megérdemelte az előrelépést. A Flight and a Crash. A címadó dallal indul a lemez, és általában a koncertjeik egyaránt. Ennek is meg van a maga egyszerű oka, hiszen a dal annyi adrenalint képes a szervezetbe juttatni, mint az az erős tudatmódosító, amiről maga a nóta szól. Ami a lemezt elindítva egyből feltűnik, az a hangzásban történt óriási változás, ami az előző albumokhoz viszonyítva válik csak igazán feltünővé. Megszűnt a kissé kaotikus és kásás gitárhangzás, Ragan leginkább grizzly-medve üvöltéshez hasonlítható orgánumát az egyszeri zenehallgató számára is hallgathatóvá keverték. A Jack of all Trades egy konkrét állásfoglalás az egyházak, szekták működésének, és tanainak „áldásos” hatása ellen. „Feel free and stifle someone. Go on and belittle someone as well. Oh but fucker yeah you’ll get yours. So fill up your pockets, and watch them swell.” A Papir Thin volt a korong hivatalos kislemeze, és ehhez készült a csapat legelső videoklipje is. Igazi punk sláger egy komoly témáról, a kórházban töltött nyomorult várakozásról, kilátástalanságról. Jön még néhány igazi Hot Water’ klasszikus, mint például a koncerteken nagyon ritkán elhangzó Swinger, a nagyon picit gyakrabban hallható Old Rules, majd Wollard, és az egész Hot Water Music egyik legintelligensebb dala a Choked and Separated, ami oly emlékezetesen durván, de mégis slágeresen vágja az arcodba, hogy nem ér semmit az egész életed, ha önző módon éled, és nem foglalkozol azokkal akik igazán fontosak neked. Ez a dal No Division lemezen lévő „At the End of a Gun” tematikájának tökéletes folytatása, legalább olyan erős slágerfaktorral. Összességében azt mondhatjuk, hogy a banda stílusának, hangzásának teljes változásában egy nagyon fontos pillér a szóban forgó album, de a lépés korántsem jött ki olyan jól, mint a következő, Caution című slágergyűjteményben. Ha most kezdenéd a bandát hallgatni, akkor még véletlenül se ezzel a lemezzel kezd, mert ez talán az egyik legnehezebben befogadható anyag tőlök, és akkor előbb lenne Crash, mint Flight, az meg nem az igazi. (Vincze Csaba)

MUSE

Origin of Symmetry
2001. június 18.
(Mushroom Records)

2001-et írunk. Szárba szökken a brit zenekar fogalmát újraértelmezésre kényszerítő Coldplay, az Oasis még nem a testvérrinyálásról szól, és millióknak ismerős, a Blur (függetlenül attól, hogy épp nem igazán létezik) annyira népszerű, hogy Damon Albarn még a Gorillazt is le tudja nyeletni a néppel. És jön ez a zenekar, három huszonéves sráccal, aki mutat egy új utat. Muse-nak hívják magukat. Volt az az eléggé Radiohead-szagú Showbiz lemezük, emlékszel?  Tavalyelőtt. Nem volt rossz, de azért nem is verte ki a skatulyák oldalait. Az idei új lemez, az Origin of Symmetry viszont más. Ahelyett, hogy különösebb variálás nélkül vinnék tovább a stafétát a Showbizt összerakó saját maguktól, inkább kísérleteznek. Van azért egy rock gerince a lemeznek, ami a Showbizes tudás egészséges fejlődését mondja fel, a New Born – Plug In Baby – Bliss tengely köré viszont teljesen elrugaszkodott megoldások gyűlnek, egészen bipolárissá téve a lemezt. És ez nem baj. Lényegében két felvétel anyagáról van szó, amelyeknél a hozzáállás, a stáb és az ihlet is lényegesen más volt. A biztonsági rádiórokk-vezérfonalat adó számok még a Showbiz turnéi alatt születtek és kerültek lemezre Dave Botrill kezei alatt, aminek köszönhetően lényegében az első album lecsupaszított, de felfokozott, nyers, az élő megszólaláshoz közelítő hangulata köszön vissza. A másik oldal a bulvár-magasfizika – Rahmaninov – hallucinogének inspirációs háromszög súlypontjában született tételek, a maguk szélsőséges megszólalásával. Ezekért a dalokért John Leckie felelt, aki már a progresszív rock menetelése idején is potikat tologatott és bélyegeket nyalogatott, úgyhogy a néha megalomán, de mindig kísérletezgető alapötleteket egészen messzire vitte a talajtól. Mindkét arcát a lemeznek kisminkeli a hangszeres merészség és igényesség, a mezei gitáros nyálat csorgatva és fejet csóválva vizsgálja a húrosok megoldásait. A zongora kicsit talán túljátszva a szerepét ugrik középpontba sok helyen a lemezen, de az egészen elvetemült gitárhangzás, Chris Wolstenholme egyszerűen zseniális és az egész lemezen domináns basszusgitárszólamai és Dominic Howard közvetlen dobsávja a legtöbb számban ki tudja egyensúlyozni. Matthew Bellamy igen merész fejhangú  énektémái furcsa módon illeszkednek a zenére, nem teszik idegenné a sávot a zenétől egyetlen pillanatban sem. Mert ha hisztérikus egy szám, akkor hisztérikusan csinálja, ha deprimáló, akkor deprimálóan. És most 2012-et írunk, a Muse az egyik legfelkapotabb zenekarrá vált az utóbbi néhány évben, egészen kirakat-kompatibilis és média-konform megjelenéssel és zenével. Irányt mutat, de mindig mindenki előtt egy lépéssel teremt valamit, ami ha megkérdőjelezhető is, lassan egy kisebb szubkultúra követi. És mindennek a gyökere az Origin of Symmetryig nyúl vissza, talán az utolsó feltétlenül öntörvényű, őszinte és igazán jó Muse lemezig. Úgyhogy vedd kézbe tedd fülbe, és alkoss róla szélsőséges véleményt. (Gellért Mátyás)

MY DYING BRIDE

The Dreadful Hours
2001. október 29.
(Peaceville Records)

A My Dying Bride életmű az én megítélésem szerint több világos csúcspontot is magába foglal. A Dreadful Hours egyértelműen ezek egyike. Kreativitás szempontjából az 1993-ban megjelent Turn Loose the Swans jelenti a zenitet, az Angel and the Dark River pedig a maga letisztultságával és utánozhatatlan hangulatával méltán a zenekar magnum opusa. A 2001-es, rendkívül furcsa és felkavaró borítóba csomagolt korong, bár nem annyira letaglózóan újító, mint a ’90-es években fogant két mestermű, viszont végig magas színvonala és érett, felkavaró szövegvilága miatt mégis ezek mellé kívánkozik a képzeletbeli dobogón. Az album az előző művükhöz hasonlóan „a vissza a gyökerekhez” elvet képviseli, tehát a gótikus, dallamosabb szerzemények mellett újra előtérbe kerül az éjfekete doom. Ezenfelül a zenekar motorjának számító énekes, Aaron Stainthorpe ismét hallatta mind a dallamos, szenvedős énekhangját, mind a korai időkre jellemző bömbölő hörgést. A címadó tétel, amely mellesleg az egyik legtökéletesebben megfogalmazott szerzeményük, hátborzongató élményt nyújt, amelyet alighanem senki nem felejt el, aki egyszer is hallgatta szöveggel. Ebben Aaron egyszerre szólal meg egy sötétben rettegő kisfiú, az őt részegen agyonverő apa és a fia életéért könyörgő anya hangján. Már csak ezért az egy dalért érdemes ismerni a lemezt. Na meg persze az olyan doom slágerek miatt is, mint sebzett szerelmes minden fájdalmát és letörtségét megfogalmazó My Hope, the Destroyer, vagy a mennyet és a poklot is bejáró, álomszépen záruló The Raven and the Rose. Akárhányszor is veszem elő ezt az albumot, újra és újra lenyűgöz a belőle áradó magasztosság. A My Dying Bride ugyanis azon kevesek egyike, akik úgy tudnak végtelenül fájdalmas és szenvedős zenét játszani, hogy az egész csap át klisékbe, hanem valóban képes az emberrel megértetni, átérezni a zenekar üzenetét. Többek közt ezért is olyan maradandó a Dreadful Hours. (Falvay Gergely)

NEUROSIS

A Sun That Never Sets
2001. augusztus 7.
(Relapse)

Ahány újságíróval találkozunk, annyi korszakolását olvashatjuk a Neurosis munkásságának, hiszen a korai évek crustos modorából a sötét, sludge-központú, világvégét hirdető prófétatartásba érő legendának lényegében minden lemeze más, legalábbis 2004-ig biztosan. Abban viszont többen is egyetértenek, hogy a The Sun That Never Sets mindenképp fordulópont a banda életében, hiszen ekkor már működött Steve Von Till másik projektje, a Tribes Of Neurot, amely teljesen új nézőpontból kívánta megközelíteni az apokaliptikus víziók kesergését, ez pedig akaratlanul is visszahatott a 2001-es album hangszerelésére, kisugárzására. A komótos, lassú és fojtogató örvényekre épülő lemez magabiztosan játszik az egyes tónusok erejével: az album nem sokszínű, azonban egyetlen érzésvilágnak számtalan árnyalatát képes megmutatni, és ami a legfontosabb, végigvezetni az egyes dalokon keresztül. A legnagyobb újdonság a bölcs elnémulás tényén túl (ami a The Eye Of Every Storm dalcsokrán teljesedett ki három év múlva, amit egy látens visszarettenés követett 2007-ben) a vonósok előtérbe kerülése, amely mind Scott Kelly, mind Steve Von Till szólóprojektjeiben és egyéb bandáikban (Harvestmen) szolgáltattak új lehetőséget a vizionáló folklór legtisztább, legsúlyosabb megidézésében. Mindettől függetlenül a The Sun That Never Setset nem feltétlenül nevezhetnénk az életmű csúcsának: bár a hangnembeli váltás következetes élménye alapjaiban határozza meg a felvétel időtállóságát, valahogy mind az előzmények, mind az azt követő nagylemez erősebben és határozottabban idézik meg azt a miliőt, amit az átvezetés jegyében ha meg is idéz a dalcsokor, valahogy mégsem teljesít be igazán. (Bali Dávid)

NORA

Loser’s Intuition
2001. augusztus 15.
(Caroline Distribution)

A NORA egyike volt azon zenekaroknak, akik a hardcore dallamosításának (metal elemekkel való feltöltésének) jól pártolt óráiban találták magukat, s ez volt az egyik oka annak a ténynek, hogy milyen ösztönző hatással voltak önmaguk zenei terének kialakítására. A ’99-es Neverendingyouline volt az alap lépcsőfok, amely lefektette azt az atmoszférát, amelyben a NORA elképzelte önmaga, definitív hardcore megszólalását, s nem volt ez másképpen a Trustkill elhagyása után, a 2001-es debütön sem. A Loser’s Intuition olyan hatást keltett, mintha egy ’90-es éveket végigzenélő zenekar elérve magnum opusát, végre révbe érve, önkifejezésének határán a hardcore megteremtésének könnyedségéhez mutatna támpontokat a többi csapat számára. Azonban közelről sem erről volt szó, hiszen bármennyire is volt már érvényben a metálos hardcore már a ’90-es években is, itt színtiszta, fizikális síkon értelmezett hardcore-ról beszélhetünk elsősorban, így valamennyire a hullámok közé ékelődött a zenekar, de valójában mégsem, köszönhetően a szórványos metal jelenlétnek. Útmutatásuk ennek ellenére nem igazán jutott el a hullám feltörekvő zenekarjaihoz. Ennek az volt az oka, hogy regionális szinten New Jersey (itt alakultak) egy nagyon fontos színtér volt metalcore tekintetében (pl. főként a keleti parti metalcore bástyái, Massachusetts és New York mellett), s a később kibontakozó trendek elnyelték a NORA erényeit. Így az újonnan alakult zenekarok már nem a hardcore dallamosításában/metálos hardcore-ban kezdtek el gondolkozni, hanem a metalcore panelesített vázának alkalmazásában, amely a NORA zenei eszköztárában nem volt meg, mindössze pár elem használata. Persze a dologhoz hozzátartozik, hogy voltak már azelőtt is alapzenekarok, akik már akkor sem csináltak tréfát a zúzdából, így a NORA tekintetében az egyértelmű hatások között ki kell emelni az olyan bandákat, mint a Hatebreed, a Born From Pain vagy akár a multiuniverzális gyökereket verő Earth Crisis. A Loser’s Intuition egy kemény, központosított hardcore anyag, a metálos terjengés több esetben fogcsikorgató groove panelekben tör ki, ehhez társulnak még brutális riffek, földbedöngölő breakdownok, variáns ritmusszekció és összességében egy olyan kegyetlen erődemonstráció, amit valószínűleg csak a New Jersey-i metalcore konyha tud felszolgálni. Talán ami egyedül szembeötlő lehet, az a túlzott minimalizmus a dalszövegek megírásában, hiszen a srácok igyekeztek minél egyszerűbb önkifejezési utakat keresni. Így a zenei előtér kis egyensúlytalanságot eredményezhetett volna, azonban a srácok egész jól megoldották a szövegkörnyezet mögöttes tartalmával: pénzéhes média, irányíthatóság, nők iránti tisztelet, illetve a teljesen elborult témájú Nobody Takes Pictures of the Drummer, amely később fanboy kedvenccé érett. A (metálos) hardcore szerelmeseinek kötelező pótolnivaló.
(Budai Benjámin)

ON THE MIGHT OF PRINCES

Where You Are and Where You Want to Be
2001. január 22.
(Creep Records)

Korábban erősen gondolkodtunk azon, hogy indítunk egy „X lemez, amit hallanod kell, mielőtt végleg megsüketülsz egy Emmure koncerten” cikksorozatot (a dologtól még nem zárkóztunk el teljesen), és ha címkemániás zsánernácikként műfajokra bontottuk volna fel, akkor a sokat vitatott screamo fejezet kapcsán szinte biztos, hogy holtversenyben jutott volna az eszünkbe három lemez. Az egyik a pár sorral lejjebb kivesézett pageninetynine 8-as sorszámú dokumentuma, az Orchid teljesen eszement első albuma, a Chaos Is Me, illetve Long Island korábbi dallamkirályainak, az On the Might of Princes-nek az abszolút csúcslemeze, a Where You Are’. Pár héttel ezelőtt már szót ejtettünk erről a társaságról, mikor is idejekorán feloszlott bandákat ajánlottunk a figyelmetekbe, és már akkor is ezt az albumot jelöltük meg annak okaként, hogy miért lenne érdemes újra zenélniük. A screamo stílusjegyei közt nem igazán szerepel az, hogy könnyen befogadható vagy fogós lenne (bár ezek azért egy relatíve széles skálán váltakoznak a mezőnyben), ám pályatársaihoz képest az On the Might of Princes mindenképp olyan volt a maga idejében, mint most a Touché Amoré, a Pianos Become the Teeth, vagy épp a The Saddest Landscape: egy „beléptető” zenekar. A 2001-es album egyik fő fegyverténye ilyen téren a dallamos ének volt, hiszen a jellegzetes műfaji kiabálás elrettentő erejét ezzel kiválóan fel tudták oldani, és így már kevésbé távolságtartóan közelítette meg a hallgató a szenvedélyes hangnemet, a remek instrumentális részeket (különösen a gitárdallamok és a gyorsabb részek dobtémáit), a szövegeket és a zenekar végletektől mentes tálalásmódját. A jeget ugyanis olvadt állapotban tartja mindvégig az, ahogyan tartózkodnak a nehezen tolerálható zajongástól, az érthetetlen káosztól, a túlnyújtott poszt-rockos repülésektől, és úgy általában a legtöbb hibától, amibe egy-egy screamo zenekar bele szokott esni. Az albumnak ezt a rendkívül fontos tulajdonságát az adja, hogy nem a „screamo felől közelítették meg a screamo-t”, hanem a műfaj kialakulásának eredeti lépéseit követve az emoból indultak ki, csaképp annak akkor aktuális vonalából, a Mineral vezette indie emoból (ezért és az arányok miatt nem is hasonlít sokban a korong a  szintén ilyen elven dolgozó, korábbi pionír bandákra, mint a Heroin vagy a Portraits of Past). Ez, és az a tény, hogy emellé még slágereket is tudtak írni, már a 2000-es évek elejének egyik elsőszámú screamo zenekarává tette őket, és talán az is megeshet, hogy a jelenben valakit majd pont ők fognak rávenni arra, hogy fejest ugorjon a műfaj megannyi hangzásába és színterébe. (Jávorkúti Ádám)

PAGENINETYNINE

Document #8
2001. június 13.
(Robotic Empire)

Az ezredforduló a screamo műfajára is visszavonhatatlan hatással volt, hiszen a kilencvenes évek kaotikus zeneisége és olykor szélsőségekig elmenő politikus állásfoglalásai valóban a punk legnyersebb kifejezésformáját teremthette meg. Azonban az egyes zenészek többre és másra vágytak: ahogy a hardcore-ban, úgy itt is előtérbe került a személyesség hangsúlyozása, amit a vokalisták torokgyilkos előadásmódjának kántálásba hajlása mellett a zenei betétek érzékenysége is követett. Az előző évtized ennek jegyében több izgalmas kísérlettel is kecsegtetett: a City Of Caterpillar a post-rockkal hozta össze a műfajt, a Malady délies ízekkel, grunge-dzsal és rockzenével elegyítette a hangzást, a pageninetynine pedig megihlette a műfaj dallamosodását, a hardcore-hoz és a punkhoz való visszacsatolását. A nyolc főt számláló, Pándi Balázs jóvoltából pedig egyszer Budapestre is eljutó banda 2001-ben két nagylemezt adott ki, amelyek közül a Document #8 minősült pionírabbnak, zaklatottabbnak és úttörőbbnek. Nem is véletlen, hogy a tavaly újjáalakult banda – már csak évfordulós alapon is – az alábbi kiadványt választotta szettjéül: a közel félórás lemez megállíthatatlan érzelmi túltelítettsége már elsőre magával ragadja a hallgatót, az egyes zenei elemek váltakozása pedig az énekesi kinyilatkoztatások, az alkalmi gitárdallamok súlya és a hardcore-dobtémák visszavétele mellett új utakat nyitottak a színtérnek. Innentől datálhatjuk a szenvedés diadalát, amit ma ugyan többen egy lapon emlegetnek a hipszterek screamójával, azonban ha a pageninetynine időtlen munkássága és megosztott kiadványai a jelenben nem is folytatódhatnak, a leginkább talpraesett utód, a Pygmy Lush mégis hiánypótló színekkel örvendezteti meg napjaink undergroundját. (Bali Dávid)

RAMMSTEIN

Mutter
2001. április 2.
(Motor Music)

Neue Deutsche Härte = Új Német Keménység, avagy Németország válasza a New Wave of American Heavy Metalra. Magát a kifejezést a német szaksajtó használta a Rammstein 17 évvel ezelőtti bemutatkozó lemeze kapcsán, amely a hőn áhított bizonyíték volt arra, hogy az Oomph! nem egyedül viszi vállán Európa motorjának újhullámos metalhangzását. Ahogy az utóbbi 20 év metaltörténelmének jónéhány főszereplője, úgy Lindemannék is már elkészült koncepcióval borították rá az asztalt a Helloweenen megkeményedett germán színtérre: a Herzeleid egyfelől hozott egy kevert Oomph!/Laibach hangzást az énekes jellegzetes orgánuma által rendbe szedve, másfelől a borító és a dalok kapcsán a világ nem tudta eldönteni, hogy ezek most A) buzik, B) nácik, C) buzi nácik, D) egyik sem (ez sokak számára máig kérdéses az egyes klipek és a szigorúan énekelt német szövegek, valamint a meneteltetésre is alkalmas zenei panelek miatt). Miközben a német média azon rágódott, hogy hogyan kommentálják a hatost, illetve David Lynch azt válogatta, hogy mely dalok kerüljenek be a Lost Highway-be, a fiúk megírták a Sehnsuchtot (még több slágerrel), és onnantól jött a várakozás. Amerika és Európa megismerte a nevüket, extrém koncertjeik híre gyorsan terjedt, a Du Hast klipje minden zenetévén sztár lett, és úgy általában elkezdett a nemzetközi köztudatban kialakulni az indusztriális, de nagyon slágeres keményzenében utazó, elmebeteg német brigád kép, ami nagyjából meg is felelt a valóságnak. A Mutter tehát már úgy érkezett, hogy komoly elvárásokkal kellett szembenézniük, de pontosan látták, hogy mit akar tőlük a közönség: még több slágert, még több felidézhető, németül nem beszélőkbe is bevésődő sort és témát. Ezt pedig sikerült is kivitelezni, a harmadik nagylemez nyitó dala, a nagyívű Mein Herz Brennt baromi erősen kezdi el az albumot, németül nem beszélő ismerőseim is gond nélkül emlékeznek vissza egy-két sorra, a Links 2 3 4 hozta a szokásos masírozós hangulatot, a Sonnét meg már önmagában a hófehérkés klipje beszédtémává és kedvenccé tette, és erre jött még a refrén mondókás szerkezete, nem csoda, hogy ezek a fiatalabb Klicsko fiút is meggyőzték, hogy ennek hangjaira vonuljon a ringbe. A lemez igazi bravúrja, hogy az igazán kultikus kettős még csak most jön, és amilyen egyszerű, olyan sikeres az, hogy egy mély hanggal és súlyos riffekkel palástolni tudják, hogy milyen egyszerű technikával írtak slágereket (menetelés, tűzparancs, mondóka, zenedoboz, stb.). Ha ma megkérdezünk valakit, hogy ismeri-e a Rammsteint, akkor biztos, hogy az „ich will” és „feuer frei, bang bang!” szavak hatására sűrű bólogatásba kezd: előbbit mára ikonikussá vált bankrablós klipje (a megnézése után minden jóérzésű tinédzser céltáblát akart a mellkasára tetoválni) és elképesztően fülbemászó sorai tették megkerülhetetlenné, utóbbi meg egyszerűen maga a definitív német metalsláger. Már ezek miatt is a német rockzene egyik csúcsteljesítményének számított a Mutter, de az, ahogy ezek után sem ül le, hanem potenciális kedvencekkel (Rein, Raus, Adios) folytatódik, könnyen megválaszolja azt a kérdést, hogy mi is van az extrém klipeken és a pirotechnikán túl. (Jávorkúti)