2015. november 19.
Húsz év bármilyen szempontból nézve egy rendkívül hosszú időtartam, pláne hogyha zenekarok fennállásának a hosszáról beszélünk. 1995-ben alakult meg a Slipknot, a kilenctagú maszkos horda (akik a kezdeti időkben nem voltak még ennyien, de erről később), akik anno a századforduló környékén megreformálták a metalzenét, egy új megközelítést bemutatva az akkori nu metal hullámnak. Szélsőségesen agresszív, de mégis pofátlanul „slágeres” zenéjük nagyon gyorsan meghódította a világot, hatalmas turnékon és fesztiválokon léphettek fel (ekkor még előzenekarként), mindenhol zajos sikert aratva. Ez már mind történelem, a Slipknotot azóta a legnagyobb metalzenekarok között tarthatjuk számon, akik headlinerként arénákat töltenek meg, és a legnagyobb fesztiválok főfellépőjeként játszanak több tízezer ember előtt. Természetesen rajtuk, legfőképp a zenéjükön is érződik az idő múlása, ők sem olyan elmebeteg zúzók, mint tizenöt-húsz évvel ezelőtt, de talán az jellemzi őket a legjobban, hogy még 40-50 évesen is a legjobb és legintenzívebb koncertzenekarok között vannak. Ezzel a biográfiával leginkább a zenekar korai éveire szeretném helyezni a hangsúlyt, azokra az időszakokra (illetve kiadványokra), amelyek kevésbé ismertek a nagyközönség számára, ezáltal képet adni arról, mégis hogyan vált a világ egyik legnagyobb metálzenekarává a Slipknot.
Kevesen tudják, hogy a Slipknot legkorábbi előzménye nem is 1995-re, hanem még régebbre, 1992-re nyúlik vissza. Ez a projekt Paul Gray garázsában indult meg Anders Colsefini, Shawn Crahan és Patrick Neuwirth közreműködésével, ekkor íródtak meg olyan dalok korai verziói mint a (sic) (Slipknot címmel), vagy akár a Gently, de három egyéb dalt is megírtak Idiot (később Interloper, majd Diluted), Wise Up és What’s Wrong címeken, ezeket anno fel is vették és The Basement Sessions címmel rájuk is lehet akadni kis keresgéléssel. Ekkor a zenekar még Painface néven nyomult, de Shawn rengeteg munkája miatt képtelenek voltak eleget foglalkozni a projekttel, ami feloszlást eredményezett – évekkel később, miután kivált a Slipknotból, Anders újraindította a Painface-t.
A Slipknotot 1995-ben, az iowai Des Moines-ban alapította Shawn (Clown) Crahan és Anders Colsefini (az eredeti énekes), akik jó barátokként állandóan együtt lógtak, és amikor egyszer Shawn épp segített Andersnek valamilyen hegesztési munkában, kipattant a fejükből az ötlet, hogy zenekart alapítsanak. Azokban az időkben épp mindketten dobosként zenéltek (illetve Anders énekesként is kipróbálta már magát), így állt össze bennük az a koncepció, hogy az alap dobszekción kívül egészítsék ki a hangzásukat egy perkussziós dobossal is, amivel egy mélyebb, kicsit törzsi jellegű hangzás kialakítása volt a céljuk. Basszusgitárosként az akkoriban épp Los Angelesben tartózkodó Paul Gray-t szerették volna a zenekarban látni, akit Anders győzött meg telefonon, hogy térjen vissza Iowába, és próbáljanak párat – így alakult ki az első Slipknot-felállás magja, amihez még két gitárost is szereztek Quan Nong (ex-Heads on the Wall) és Donnie Steele (ex-Body Pit) személyében. Ezzel a felállással tértek vissza Anders garázsába, hogy kitalálják, milyen zenét szeretnének játszani, hogyan szóljanak, és persze, hogy zeneileg is fejlődjenek, ekkor még Meld néven. Az első néhány próba után Quan Nong gitáros úgy döntött, hogy mégsem fekszik neki a zenekar által képviselt stílus, ezért kilépett és inkább a punk stílus felé kezdett el kacsingatni. A zenekar folytatta a próbákat és a számok összerakását, ám Paul úgy érezte, valami hiányzik. Annak ellenére, hogy régebben már felsült egy próbálkozással egy másik projekt esetében, újra eltervezte, hogy megszerzi maguknak Joey Jordisont dobosnak. Elment hát a Sinclair’s nevű helyre, ahol Joey esténként dolgozott, és amikor épp műszakban volt, rávette, hogy legalább egy próbára menjen le, hallgassa meg, mik az elképzeléseik. Joey vonakodva bár, de beleegyezett, és annak ellenére, hogy egy-két próba munkahelyi dolgok miatt meghiúsult, de végül mégis sikerült eljutnia Anders pincéjébe, hogy meglesse, mit is művelnek a srácok. Már maga a „próbaterem” is elég érdekes volt: nem elég, hogy kicsi és szűk volt a hely, de a hangszigetelést úgy oldotta meg a zenekar, hogy a közeli állatotthonból szereztek szőnyegeket, így az egész helységben átható macskapisi szag volt. Az első szám, amit Joey hallott, a Slipknot volt, majd ezeket követte a Gently és a Fur. A körülmények ellenére (vagy épp hatására) hamar meggondolta magát és rájött, hogy neki egyszerűen muszáj belépnie ebbe a zenekarba, így elvállalta a dobos szerepet, ezzel „kiszorítva” Shawnt a perkussziós részre.
Joey belépése után egyből nekiálltak új dalokat összehozni, egy-kettőre megszülettek az olyan (később a Mate. Feed. Kill. Repeat lemezre felkerült) számok mint a Killers Are Quiet, a Do Nothing/Bitchslap, a Some Feel, a Confessions, a Tattered and Torn vagy a Part Of Me (ez végül lekerült a végleges dallistáról). Paul, Joey és Shawn eközben elkezdtek találkozgatni a Sinclair’s-ben, hogy elkezdjék tervezgetni a zenekar jövőjét. Ekkor pattant ki Joey és Shawn fejéből az ötlet, hogy a zenekar nyomuljon három dobossal, így kialakítva egy iszonyatosan erőteljes és döngölős hangzást. Shawn elképzelése szerint lenne egy dobos a színpad jobb oldalán és egy a bal oldalán, ami mögött Joey foglalna helyet, összetartva a három dobos játékát. Ő lenne az „első réteg”, aki a fő dobtémát játssza, Shawn adná az agresszív, rendkívül feszes részét a hangzásnak, míg Anders egyfajta törzsi jellegű ízt adna hozzá a játékával. Arra is rájöttek, hogy mindenképp szükségük lesz még egy gitárosra, hisz a Quan által ott hagyott űrt még mindig nem töltötték be. Ennek orvoslására behívták Josh Brainardot, aki a Modifidous és az Inveigh Catharsis nevű zenekarokban játszott akkoriban. Őt nemigen kellett győzködni, szinte azonnal igent mondott a felkérésre, vele a zenéjük ismét változott, Josh hozzáadott egy dallamosabb vonalat, amivel stílusilag még sokrétűbb lett a zenekar.
Időközben szépen terjedt egy bizonyos új zenekarnak a híre Des Moines-ban, aminek a tagjairól mindenki tudta, hogy kik, de zenét még egyáltalán nem hallottak tőlük, és koncertet sem adtak még. Ez hamarosan megváltozott, november közepén-végén (még mindig ’95-öt írunk) volt egy kisebb fellépésük egy Crowbar nevű helyen, ekkor még mindig Meld név alatt nyomultak. Ezen a koncerten még nem viseltek maszkokat, de annyiban már közelítettek a későbbi imidzsükhöz, hogy Anders egy bőr ágyékkötőben lépett fel, illetve Paul is a testékszerein átfűzött drótokban basszerozott. Ez volt egyébként Donnie első és utolsó bulija a zenekarral (azt leszámítva, amikor Paul halála után ő ugrott be egy-két turnéra sessionzenésznek).
Ekkor a zenekar a Meld és a Pyg System neveken futott, de szerettek volna egy egyszerűbb nevet választani maguknak, ekkor vették fel a Slipknot nevet a legelőször megírt számuk után. Miután kialakult a végleges nevük, rátértek a színpadi produkciójukra, amit mindenképpen fejleszteni akartak, így alakult ki a „Slipknot-imidzs”, amikor Shawn egyszer az egyik próbára az azóta legendássá vált bohócmaszkjában jelent meg, és az összes tag (Donnie-t leszámítva) egyből beleegyezett a dologba, hogy nekik bizony ebben kell nyomulniuk annak ellenére, hogy a próbákat bőven megnehezítette a maszkokban való zenélés. A trendekkel való szembemenés gondolata is hozzáadódott a maszkok viseléséhez.
Shawn időközben felvette a kapcsolatot Mike Lawyerrel, mivel lassan szerettek volna stúdióba vonulni, Mike-nak pedig volt egy ismerőse, mégpedig Sean McMahon, aki hangtechnikusknént dolgozott akkoriban, és tudott volna segíteni a bandának. Felvették vele a kapcsolatot és lehívták egy próbára, ahol azonnal letaglózta Seant az iszonyatosan feszes és durva játékuk, ami mellé azért dallamos részek is bőven párosultak. Ez még azokban az időkben volt, amikor nem hordtak maszkokat illetve overálokat, csak néhány kiegészítő elemet a koncerteken és a próbákon. Habár Sean nem teljesen értette a koncepciójukat és még csak akkor ismerte meg őket, azt azért ő is észrevette, hogy a Slipknot rettenetesen jó abban, amit csinálnak, és hogy nagyon is jól tudják, merre akarnak haladni a jövőben.
Hamarosan elkezdtek komolyan foglalkozni a debütanyagukkal, aminek a Mate.Feed.Kill.Repeat (mostantól MFKR) címet adták. Az elhivatottságukat nem lehetett megkérdőjelezni, gyakorlatilag beköltöztek az SR Audio Studiosba, ahol minden egyes másodpercet gyakorlással, dalírással és a kész szerzemények tökéletesítésével töltöttek. Magát a helyiséget is átalakították a saját szájízükre, hogy tényleg otthonosan érezzék magukat, többek között telerakták pornográf poszterekkel, játékokkal, filmekkel és egyedi fényekkel, hogy semmi se zavarhassa őket a munkában. Az akkori interjúk alapján az MFKR készítése valójában furcsa történések sorozata volt, amik között olyan dolgokat érthetünk, mint hogy Joey egyszercsak meztelenül akart feldobolni egy számot, vagy hogy Shawn a saját részének feljátszása közben csak úgy lyukasra verte a mellette lévő falat, de a hely elé is rajzoltak krétával testkörvonalakat. Érdekesség, hogy akkor mindent egyben vettek még fel, tehát a két perkussziós dob is egyszerre került felvételre a gitárokkal és mindennel együtt.
1996 februárjában (ekkor már a lemez utómunkálatai folytak) történt egy váratlan tagcsere a zenekarban, ugyanis Donnie istenhívő lett. Rájött, hogy egyszerűen nem fér bele a hite mellett az, hogy egy ilyen zenekarban játsszon, ami miatt szépen lassan a kilépés mellett döntött, de a helye nem sokáig maradt betöltetlenül, hisz Joey nagyon erősen ajánlotta, hogy vegyék be volt zenekarának, a Modifidousnak a gitárosát, Craig Jones-t (igen, később ő lett a sampleres). Ekkor már bőven a keverési fázisban voltak a lemezzel, amiről mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy gördülékenyen ment volna, rengetegszer újrakeverték a dalokat. Elég nagy feszültség kerekedett a zenekaron belül, hisz minden tag másképp akarta, hogy szóljon a korong, ebből heves viták is alakultak ki közöttük. Nem csak a keveréssel voltak problémák, később a csapat a mastereléssel is elégedetlen volt, ezért mindenképp azt szerették volna, hogy Sean csinálja azt is.
A Slipknot tényleges első nagyobb koncertjére, amivel bemutatták magukat Des Moines közönségének, 1996 április 4-én került sor a The Safari Club nevű helyen, ahol akkor kb. 200 ember volt jelen. A zenekar Joey kocsijával érkezett a helyszínre és mindannyian a saját egyedi szerelésükben léptek színpadra. Paulnak drótok lógtak ki a testékszereiből (a disznóálarcot a következő bulira találta meg), Anders szigszalaggal és törzsi festéssel „díszítette” magát fel, Josh egy hóhérmaszkot vett fel, Craig meg egy harisnyát húzott a fejére, Joey és Shawn pedig az azóta is hordott maszkjaikat vették fel már akkor is, a bohócálarcot és a Kabuki-maszkot. Koncertjüket úgy kezdték, hogy Joey elkezdte kántálni az „I need a little Christmas in my drink” mondatot, minden egyes alkalommal egyre hangosabban és erőteljesebben, majd ezt követően belecsaptak a Slipknot című dalukba. Ez után a buli után rálltak a koncertezésre, egy hónapon belül hét bulit is nyomtak a Safariban.
A Slipknot tovább folytatta a koncertezést, amik természetesen sokkal durvábbak és polgárpukkasztóbbak voltak, mint amiket most láthatunk tőlünk, és az egyenoverálok sem voltak meg még akkor. Volt, hogy Shawn bérelt egy Barney (valami amerikai dínófigura, kép itt)-jelmezt, míg a többiek nővérkejelmezben vagy báli ruhában voltak, esetleg Little Bo Peepnek (ez is egy nyugati mesefigura, kép itt) öltözve. Ezek a bulik, bár tényleg sötétek, és ijesztőek voltak, mégis megtartottak egyfajta humoros jelleget. Általában stroboszkópvillogással kezdték a bulijaikat, amire Craig egy-két sample-jét dobták rá, rendszerint elmebeteg röhögést és egy fagyiskocsi csilingelését, ami alatt Shawn egy sarokcsiszolóval igyekezett szikrákat csiholni a közönségre. Annak ellenére, hogy a zenekar lokálisan elég nagy sikert aratott, Joey mégis úgy érezte, hogy valami hiányzik; többet akart, egy más hangzást, nagyobb változatossággal. Craiget ezért „száműzték” a sampleres posztra és a helyére bevették Mick Thomsont a Body Pitből gitárosnak.
A Mate.Feed.Kill.Repeat 1996 Halloweenjén került kiadásra egy nagyszabású buli keretében, ahol 400 ember jelent meg maszkokban, hogy megünnepeljék a jeles napot. Ezt a lemezt hivatalosan demóként tartja számon a zenekar, ami érthető is, hisz egész más felállásban léteztek még akkor.
Az MFKR egy egész más lemez, mint amire az ember a Slipknot névtől számítana. Valójában egy iszonyatosan kísérletező jellegű dalcsokor, tele olyan dalszerkezetekkel és műfaji kikacsintásokkal, amik miatt elég nehezen emészthető azoknak, akik a későbbi, kilenctagú Slipknot-hangzáshoz vannak szokva, és mindezek mellé tömve van olyan, teljesen indokolatlannak tűnő kiállással (pl. a Do Nothing/Bitchslap funky kiállása, majd már-már grindcore-ba hajló darálása), amitől az ember idegenkedhet. Ha viszont el tudunk tekinteni a néhol kicsit széteső stíluskavalkád mellett, akkor azért bőven tartogathat nekünk kellemes pillanatokat és jó dalokat a lemez. Már az maga jó érzéssel tölthet el bennünket, hogy csomó dal vagy téma később újradolgozásra került a későbbi lemezeken, egész biztos, hogy nem bírjuk ki bólogatás nélkül az Only One ismerős groove-jait, vagy a Slipknot (a későbbi (sic)) azóta legendássá vált kezdőriffjét, de nem szeretném lelőni az összeset, fedezzétek fel magatok!
Ezen a lemezen csillogtatta meg igazán a tudását Paul Gray basszer, a már említett Do Nothing/Bitchslap funky-témáján kívül említhetjük még a Confessions elég könnyed, de nagyon technikás basszusfutamát, ezekből a későbbiekben szinte egyáltalán nem hallottunk tőle a Slipknot zenéjének változása miatt. Itt még Corey Taylor sem volt tagja a zenekarnak, így nem az ő vokáljait hallhatjuk, hanem még Andersét, aki (amellett, hogy nyilván Corey sokkal jobb és sokszínűbb énekes) szintén bőven vállalható munkát végez azért. Halhatunk tőle standard üvöltözést, rappelést az Only One-ban, de a későbbi Slipknotra is jellemző elnyúzott kántálás is belefér nála, de sajnos egyáltalán nem mondhatjuk kiemelkedőnek a teljesítményét. Ami viszont még mindenképp erénye a lemeznek, az a hangulata. Annak ellenére, hogy tényleg borzalmasan sok stílusból válogatnak, legyen az rap, disco, funky, vagy akár nagyon durva metal zene, mégis felfedezhetünk egy nagyon mély, sötét hangulatot, ami körbelengi az összes dalt és dalszöveget, illetve a borítót is.
Az MFKR abszolút nem egy tökéletes lemez, és legtöbbeteknek talán nem is fog tetszeni, de a Slipknot történetének fontos részét képezi ez a demó, amin azért bőven találhatunk jó pillanatokat, még ha ekkor még nem is tudták úgy rendszerezni és zenébe átültetni a őskáoszt, mint pár évvel később.
Megjelenése után a zenekar rengeteg embernek szétküldte a lemezt promóciós célból, aminek eredményeképp felfigyelt rájuk egy Sophia John nevű hölgy, aki akkoriban a KKDM nevű helyi rádiónál dolgozott, és ez a kapcsolat végül oda vezetett, hogy a zenekar indult a KKDM által szervezett „Battle of the Bands” nevű versenyen. Ez szerdánként került megrendezésre a Safari Clubban pár héten keresztül, hogy felpezsdítse kicsit a város zenei életét, és anyagi segítséget nyújtson a jó zenekaroknak ahhoz, hogy lemezt vegyenek fel és egyéb dolgokat finanszírozzanak. Érdekesség, hogy elsőként pont a Stone Sourt kapták ellenfélnek (amiben a későbbi tagok, James Root és Corey Taylor zenéltek már akkor is), akiket le is győztek, majd két további zenekart, a Maelstromot is és a Black Caesart is, de ők sem tudták megállítani a Slipknotot. Ezt a lehetőséget tekinthetjük a Slipknot első nagyobb ugródeszkájának, ugyanis a nagy sikerükre való tekintettel Sophia John lett a menedzserük, akinek jó kapcsolatai is voltak, és a csapat is nagyon megfogta őt.
Ezután tovább folytatták az MFKR promotálását, akkori kiadójuk, az ISMIST Records szerint nagyjából ezer darab készült a lemezből és ezeket a banda terítette reklámozási céllal, így több kiadó, köztük későbbi disztribútoruk, a Roadrunner Records is megkapta a maga példányát, viszont ők visszautasították a zenekart, mondván: a jelenlegi énekesükkel nem lennének képesek elég embert megfogni, mert nincs elég jó énekhangja. A Roadrunneren kívül több kiadó is ugyanezzel az indokkal dobta vissza a korongot. Az sem könnyítette meg a dolgukat, hogy Shawn eközben megvette a Safari Clubot, ami egy egész jó befektetésnek tűnt, viszont ezáltal sokkal kevesebb ideje jutott a zenekarra, amit tetézett a Joey és Shawn közötti nem épp felhőtlen viszony, és ha mindez nem lett volna elég, Anders pincéjéből is kiszorultak, ott már nem próbálhattak többet. Ezeknek köszönhetően elkezdett a zenekar széthullani.
Ahhoz képest, hogy a csapat épp válságban volt, sikerült szerezniük egy nagyon jó fellépési lehetőséget az 1997-es Dotfestre, ahol életük legnagyobb lehetőségét kapták meg, 12 000 ember előtt játszhattak, és a fesztiválon rengeteg fontos zeneipari személy is tiszteletét tette. Hát, ha lehet így mondani, itt nem hódították meg sok ember szívét, rettenetesen sikerült ez a koncert. Kezdjük ott, hogy borzalmasan rossz hangosításuk volt, a buli alatt rengetegszer szállt el az egész sound, amit tetézett a zenekar akkori kiállása. Eleve úgy jöttek fel a színpadra, hogy tamponokat dobáltak a közönségbe, amit tetézett az ötletük (amit akkor lőttek el először és utoljára), hogy a csapatnak lesznek „pancserei” a színpadon, akik biodíszletként szolgáltak volna a bulikon. Négy ilyen „pancserük” volt, az egyik Frank, aki egy szimpla gázmaszkban ment ki a színpadra, Lanny, akire folyékony latexszel pingáltak mindenféle törzsi jeleket, Greg, akit szintén folyékony latexszel kentek ki, de neki azért a biztonság kedvéért egy bizonyos szexuális fantázia kielégítésére is szolgáló szájpecket is a szájába nyomtak, és végül Greg haverja, Slick Rick, akit „egyszerűen” csak latexruhába öltöztettek. A pancsereken kívül egy másik látványelem is volt azon a koncerten, ugyanis szerettek volna egy profi kaszkadőrt is a bulira, akit Shawn szimplán felgyújtott volna. A kellékek megvoltak hozzá, minden adott volt a kaszkadőr felgyújtásához, viszont a város törvényei tiltották a pirotechnikát a színpadon, ezért ezt ki kellett hagyniuk. Ahogy azt említettem, a koncert totális csőd volt, nem is tudták végigjátszani, mert egy idő után félbeszakították őket és majdnem egy felkelés is kitört, mivel Anders a koncertjük végén felvágta a karjait és elkezdett CD-ket bedobálni a közönségnek. Joey ezután a buli után kilépett, majd meggondolta magát és visszalépett.
Attól függetlenül, hogy katasztrófálisan sikerült a bulijuk, a negatív reklám is reklám, rengetegen ismerték meg akkor a nevüket, köztük a későbbi DJ-jük, Sid Wilson is. Mivel szerettek volna egy kiadóhoz kerülni, elkerülhetetlen volt, hogy az énekes posztot kicsit gatyába rázzák, és erre a legmegfelelőbb személyt Corey Taylorban látták, aki akkor egy szexshopban dolgozott és nem mellékesen a „rivális” Stone Sourben énekelt. A régi sztori ugye úgy szól, hogy Joey, Mick és Shawn elmentek a munkahelyére és hamisítatlan slipknotos stílusban felvázolták neki, hogy most akkor vagy belép, vagy szétcsapják a fejét. Na, elvileg ebből egy szó sem igaz, legalábbis Corey szerint, aki inkább úgy emlékszik, hogy félénken mászkáltak a bolt körül, majd egyszer csak megkérték, hogy csatlakozzon a csapathoz, de az igazat már sosem tudjuk meg. A lényeg különben is az, hogy Corey a Slipknotban egy olyan lehetőséget látott, amit a Stone Sourben akkor még nem, nevezetesen, hogy a Slipknot képes volt kitörni Des Moines városán kívülre is, és még a zenekar koncepciója is nagyon megtetszett neki, ezért végül be is lépett.
Corey tehát el is kezdett próbálni a csapattal, az első dal, amit már együtt írtak meg, a Me Inside volt. Valójában ez egy tapasztalatszerzés volt mind Coreynak, mind a zenekarnak, hogy végül is mi sülhet ki az együtt zenélésből, aminek az lett a vége, hogy Anders-t „hátrébb tolták” csak simán perkussziós dobosnak és háttérvokálosnak, és így Corey lett a frontember. Hamarosan sor került az első közös bulijukra is, ami egy jótékonysági buli volt egy kórház számára, és a Safari Club csurig tele volt. Corey akkori koncertszerelése egy elég sötét hatású smink volt és a szemeire is festett fekete kereszteket. Annak ellenére, hogy mind nagyon várták a bulit, ez sem sikerült túl jól, rengeteg technikai problémával szembesültek, ami teljesen tönkrevágta a performanszukat. Joey a koncert után összevissza pattogott az öltözőben, akkor kapta a „Superball” becenevet.
A következő koncertjük 1997. szeptember 17-én került megrendezésre, amire rengeteget fejlődtek mind kiállásban, mind zeneileg, viszont a buli hatalmas fordulópontot is jelentett. Az utolsó szám előtt, ami ekkor a Heartache and a Pair of Scisssors volt, Anders bejelentette, hogy ez volt az utolsó bulija a zenekarral, ami a teljes tagságot és a közönséget is sokkolta. A hirtelen változás nem törte meg a csapatot, hanem elkezdtek dolgozni következő kiadványukon, amit Crowz névre kereszteltek volna. Volna, ugyanis ez a kiadvány soha nem jelent meg, de ne szaladjunk ennyire előre.
Mint említettem, a Crowz című anyag sosem került kiadásra, viszont mégis egy nagyon fontos láncszemként tekinthetünk rá a Slipknot-életútban. Nem is feltétlenül jó szó rá a lemez kifejezés, inkább mondhatnánk úgy, hogy az MFKR és az 1998-as „valódi” debütlemez között született demók, újrafelvételek gyűjteménye a Crowz, plusz ugye az új dalok is, amiket már Corey-val vettek fel. Az sem elhanyagolható tény, hogy a Crowz dalainak és témáinak tekintélyes részét visszahallhatjuk a későbbi anyagokon, erről készítettem is egy listát, amit cikkünk végén találtok majd meg, természetesen a fellelhető dalok YouTube-videóival együtt.
Már maga a cím is megannyi utalást tartalmaz, ugyanis (bár nem teljesen, de) rajongói kreálmányként beszélhetünk erről: az ősrajongók minden fel nem vett/ki nem adott Slipknot-szerzeményre használták a Crowz szót, ami végül ráragadt a „lemezre”, de a kifejezés szerepelt az MFKR bookletjében is és egyfajta belsős poén is volt a szó végén lévő S betűk Z-re cserélése a zenekar által. Természetesen ehhez is tartozik egy kisebb sztori, mivel egyszer, amikor próbáról vitték haza Pault, az úton egyszer csak egy hatalmas hollósereget láttak, az egész olyan volt, mint egy nagy fekete szőnyeg előttük, és ez az egész csapatot egyszerre megijesztette és meg is ihlette.
Fontos adalék még, amit az élő koncertjeiken tapasztalhattak anno, hogy Shawnnak volt egy hollóteteme egy nagy üvegben, ami ugye a bomlás tüneteinek megfelelően az idő múlásával egyre jobban elsötétült és végül egy hatalmas fekete massza lett. Ezt az üveget minden koncertre magukkal vitték egy időben és a buli egy pontján kinyitották, megszagoltatták a tagokkal, aminek természetesen kollektív hányás lett a vége, viszont a közönség sem akart kimaradni ebből az akcióból és ők is meg akarták érezni azt a borzalmas szagot, ami az üvegből áradhatott. Shawn ilyenkor odavitte hozzájuk, amire egyszer az volt a reakció, hogy kivették az üvegből a tetemet, dobálták, Shawn állítása szerint egy alkalommal ettek is belőle (!), aztán egyszer egyik koncerten eltörték az üveget, így véget ért ennek a kis közjátéknak a hagyománya.
A Crowzt szintén az SR Audio Studióban vette fel a zenekar, de ugyanúgy voltak parák, rengetegszer újra kellett venni vagy keverni a dalokat, így addig-addig tolták a megjelenést, hogy nem lett belőle semmi, hanem teljesen új imidzset kreáltak maguknak, megjelentek a teljes arcot elfedő maszkok (amit nem cseréltek le soha, hanem a telehányt és teleizzadt álarcokban léptek fel állandóan, állításuk szerint ez csak segítette a teljes átélést a koncerteken) és az azóta legendássá vált overáljaik. 1998 július 8-án aztán megkapták a lemezszerződésüket a Roadrunner Recordshoz, és bevonultak az Indigo Ranchra, hogy Ross Robinson producerkedésével felvegyék az azóta klasszikussá vált debütanyagukat, de ez már a következő cikkünk témája.
Készült ekkoriban még rengeteg szám, amik végül sehova sem kerültek fel, esetleg nagyon ritka felvételeket találhatunk róluk az interneten:
A debütlemez több dala is ekkor íródott meg (de létezik például egy igen ritka Eeyore-demó is 1996-ból), fellelhetők demófelvétel a Wait And Bleedről, a Spit It Outról és a Purityről (Despise címen) is, de ez már a következő cikkünk tárgya, ahol a debütlemezt és az azt követő időszakot fogjuk kivesézni.
Ez volt a Slipknot karrierjét bemutató cikksorozatunk első része (forrás és képek: mfkr1.com), a következő etaptól kezdve kevésbé megyünk rá a száraz biográfiás ismertetésre, lévén a Slipknotot 1998-től mindenki ismeri, így inkább érdekességekkel, interjúrészletekkel és remek élő videókkal próbálunk majd elárasztani titeket. Addig is, hogy stílusosan búcsúzzunk: Stay (sic)!
