10 megolvadt gyertya: jubilál a The Red Chord

A Beyond the Sixth Seal nevű death metal zenekar oldalhajtásaként létrejött The Red Chord debütje volt az egyik első találkozásom az igazán extrém zenék világával, úgyhogy muszáj lesz egy kicsit nosztalgiáznom. Anno még a Sixteen Bit Fingerprintet dobta ki nekem a Last.fm egyik rádiója, és én azonnal belezúgtam a váltásokkal teli, brutális zenébe. Azóta havonta egyszer mindig meghallgatom a korongot, ha egy mód van rá (eredetiben is megvan), és még mindig úgy érzem, hogy nem fedeztem fel minden aspektusból. A srácokról köztudott, hogy roppant igényességgel választják meg a lemezeikhez a körítést (sőt, a The Red Chord név is egy német színdarabból van), ennek első példája a Fused Together in Revolving Doors. A cím magyarul annyit tesz: összeolvadva a forgóajtókban. És hogy miről is van szó: még a negyvenes években történt egy tűzeset egy bostoni szórakozóhelyen, melynek következtében a tömeg a forgóajtókon keresztül  próbálták elhagyni a helyet, ám ez nem sikerült mindenkinek, és az ő holttestüket találták meg a hely leégése után „összeolvadva a forgóajtókban”. Talán még Guy volt az, aki olvasta a cikket a tragédiáról, és ő vetette fel a címet, amit a többiek el is fogadtak. Nem valami derűs, de maga az anyag sem az, úgyhogy nincs mibe belekötni.

A magamfajtákat már a nyitó Nihilist első tíz másodperce meggyőzheti arról, hogy itt bizony nem nyúlnak mellé: a mathcore-os nyitóriff, valamint alatta Guy veszett üvöltésével telitalálat. Ráadásul az is kiderül, hogy holott a zene tele van progresszív elemekkel, attól még hoznak egyszerűbb témákat is, itt fél perc után kapunk egy zseniális hardcore témát (megjegyezném, hogy ilyen echte hardcore elemeket azóta is csak a Despised Icontól hallottam a deathcore színtéren, pedig nagyon ütős tud lenni). Kiemelném még a vége felé megbújó lassabb témát, amiből a végső esztelen darálás bontakozik ki. A That Certain Special Ugly-ban a kezdő játékzaj-féle valami (nem tudom mi, de én kiskoromban tuti kivágtam volna az ablakon) utáni teljesen disszonáns témázás az, ami kikészít, amúgy ez a szám inkább középtempós, és az elején kívül van egy jól elhelyezett mathcore téma is benne a kedvenc dobtémámmal. Mellesleg itt a szöveg is telitalálat. A Fatalist megint egy arcletépően brutális death riffel nyit, és bár csak ez emeli átlagos szint fölé, mégis hatalmas dal, a Like A Train Through A Pigeon pedig erre is rátesz egy lapáttal a gyakorlatilag lekövethetetlen főriffjével, illetve az újabb zseniális hardcore témával és a kétlábas breakdownnal a közepén. A lemez egyik legjobbja.

Ezután egy rövid instrumentális átkötő következik (He Was Stretching and Then He Climbed up There), ami mindenféle előjelet nélkülözve vált át a vészjóslóan induló Breed the Cancerbe, ami viszont túl mély nyomokat nem hagyott bennem soha, ám az utána érkező hármasra bőven megéri várni. Már a hetedik L Formation képében megkapjuk a lemez legpusztítóbb dalát két percbe sűrítve, amiből bő negyven másodperc akusztikus tingli-tangli, de ami nem az – főleg a második része a tételnek -, az elől el kell hajolni. Megpróbálhatnám leírni, hogy milyen, de nem tudom. A Dreaming in Dog Years a jazzes kezdésével szintén nem adja alább: ez a dal az énekes kutyájának haláláról szól, a kutya szemszögéből mutatva azt be. Itt is lassabb a tempó, de 35 másodpercnél megint jön egy olyan roppant technikás téma, hogy csak les az ember, és a dal végi, „It’s not gonna be OK!” breakdownnak minden top 10-ben helyet kéne bérelni. És akkor essen szó a záró Sixteen Bit Fingerprintről is, aminek a csúcspontja a keretet adó blastbeates riff alá hörgött „The way I deal with this pain, take you in digital, take you inside fuck you up. No more short jokes and no more ‘you’re weak’. Take you inside, fuck you up!” sor, amire három évig nem jöttem rá, hogy hogyan sikerült erre megfelelő énektémát kispekulálni. A másik a vijjogós breakdown a dal felénél, ami megint nagyon el lett találva – a megfelelő lezárásról pedig két és fél percnyi önfeledt, digitalizált sikoltozás gondoskodik.

Ugyan ez egy picit fellengzősre sikerült, de igazából nehezen lehet nem fellengzősen beszélni erről a lemezről. Negatívumként talán annyit lehetne felhozni, hogy a hangzás egy kissé amatőr, főleg a dob az, ami el lett rontva, de ez bőven nem elég ahhoz, hogy lerontsa az élvezeti értéket. Sok rajongó szerint a három évvel későbbi Clients jobban sikerült, ám annak picit eltúlzott, progresszívabb elemei (amelyek aztán a Prey for Eyes-t végképp elrontották) miatt a Fused’ az igazi csúcslemez az életműben. Itt ezek nincsenek túlsúlyban, és ezért felbukkanásukkal nagyobbat is ütnek (lásd: Sixteen Bit Fingerprint), miközben a hagyományosabb death/hardcore részek „közérthetőbbé” teszik az anyagot. Mindenesetre továbbra is vallom, hogy ez az a vonal, amelyen a deathcore-nak el kellett volna indulnia (egy ideig ezen is haladt), de összességében a „mutációval” sem jártunk (sokkal) rosszabbul. Ami pedig a bandát illeti: a 2009-es Fed Through the Teeth Machine után eléggé eltűntek, sokan a feloszlást pedzegették, ám tavaly év végén előkerült egy kedvcsináló videó, amelyből kiderült, hogy nem hogy feloszlanának, de az új lemez is belátható távolságon belülre került. Ez pedig örömhír.