10 gyertya: Soilwork – Natural Born Chaos

Tracklist:

1. Follow The Hollow
2. As We Speak
3. The Flameout
4. Natural Born Chaos
5. Mindfields
6. The Bringer
7. Black Star Deceiver
8. Mercury Shadow
9. No More Angels
10. Soilworker's Song Of The Damned

Hossz: 41:57

Megjelenés: 2002. március 25.

Kiadó: Nuclear Blast

Webcím: Ugrás a weboldalra

Legyen akármennyire is időtálló egy lemez, elég nehéz mindenki számára érzékeltetni azt, mennyire más volt a zenei atmoszféra a megjelenés környékén és milyen út vezetett odáig. A dalok szempontjából persze nem feltétlenül lényeges, de ha már gyertyákat gyújtunk, úgy gondolom a nosztalgiázáshoz minimális szinten ez is hozzátartozik, legalább a műfaji keretek közt maradva. A 90-es évek második felében a melodic death metal újgenerációs, mégis hagyománytisztelő bandái érezhetően az At The Gates iskolából merítettek legtöbbet, hiszen a három "nagy" közül a Dark Tranquillity túlságosan innovatív volt ahhoz, hogy annyira tisztán kirajzolódó billogot hagyjanak az utódokon, mint Lindbergék, az In Flames pedig maga is részese volt annak, amiről a következőkben szó esik. Így továbbra is maradtak a már ismert recept szerinti feszes tempók és thrashbe ágyazott svéd dallamok, aminek köszönhetően megfáradni tűnt a hangzás, a stílusnak lépnie kellett valamerre. Az egyik lehetséges opciót végül a modernizálásban sikerült megtalálni, igaz korántsem robbanásszerűen, de az ezredforduló környékén egy új fejezet kezdődött, és ennek egyik legfontosabb zenekara a Soilwork, valamint egyik legjobb lemeze a most 10 éves Natural Born Chaos.

ELŐTÖRTÉNET

Ez a bizonyos modernizálás ugyanúgy hangzás, mint ahogy műfaji alapú folyamatként értendő: a 2000-es évek modern metalja nagyvonalakban egy hibrid volt, mely túlnyomórészt a 90-es évek súlyosabb zenéit korszerűsítette és gondolta tovább. A Soilwork és az In Flames pedig tett róla, hogy a továbbiakban a svéd vonal se maradjon pikszisen kívül, tulajdon hangzásuk újraértelmezése által. Igaz, már az A Predator’s Portrait is egy nagy lépés volt előre, és nyugodtan vehető a The Chainheart Machine és jelen album közötti kapocsként, úgy az APP és a Figure Number Five (amely már tényleg tiszta lelkiismerettel nevezhető modern metalnak) közötti átmenetet jelenti a Natural Born Chaos. A borítót Travis Smith készítette (lásd még: Devin Townsend, Nevermore), de a csapattal együtt ült le megtervezni azt, ugyanis szerették volna szinkronba hozni az album címével, ezzel együtt egy kevésbé tipikus death metal külsőt kölcsönözni neki. Maradéktalanul sikerült is: az ordító szájból szétrepülő lepkék szimbolizálják a természet(esség)et és a káoszt. A káoszt, amely teljesen természetszerűen születik és meghatározza életünket függetlenül attól, hogy mi is beleszületünk (ezáltal szinte esélyünk sincs kitörni belőle), vagy saját magunk köré generáljuk. Eköré épül az album szövegvilága, de akkoriban többen feltételezték azt is, hogy a Natural Born Killers nevezetű filmmel van kapcsolatban, viszont ennek a cím hasonlóságán kívül semmi alapja nincs.

A producer személyét illetően számos név felmerült, köztük a Porcupine Tree frontember Steven Wilson, aki több ízben dolgozott már például az Opethnek, ő azonban annyira elfoglalt volt azidőtájt, hogy nem tudott biztosan igent mondani a felkérésre, Speedéket viszont már sürgette az idő. Ezután jött a képbe Devin Townsend: elegendő volt pár elismerő szót írnia egy weboldalon, és Peter Wichers egy Century Media Recordsos ismerősén keresztül hamar felvette vele a kapcsolatot, ő pedig boldogan elvállalta a csapatot. A megjelenést követően rengetegen Devin nyakába varrták a változást, holott a zenekar abszolút tudatosan mozdult el ilyen irányba, már kész, komplett dalokkal álltak elő, így Townsend feladata az volt, hogy kihozza belőlük a legtöbbet. Most tehát ilyen kérdésekben némiképp kevesebb beleszólása volt a másik, ezt megelőző Soilwork albumokról ismeretes producernek, Fredrik Nordströmnek. A felvételek a már szintén megszokottnak mondható Fredman stúdióban zajlottak 2001 végén.

A LEMEZ

“Welcome, would you please step aside and follow the hollow.” – hangzik el a nyitómondat, majd olyan féktelenül kezd a Follow The Hollow azokkal a ritmusbatört dallamokkal, hogy először nehéz elhinni a változás tényét, de a gitárok visszavételénél, a háttérből feltörő effektek és tiszta ének fényében már valamennyire érezhető is. A korong egyik, ha nem a legintenzívebb dala ez, egyben az egyetlen, ahol a refrén ének terén még durvább a többi résznél. Az As We Speak egy tökéletes modellje a “megálmodott” hangzásnak alaposan megszaggatott verzéivel, emelkedett, mégsem unalomig járatott refrénjével, valamint nem szokványos felépítésével. Itt figyelhető meg az is, hogy a szintetizátor már nem csupán aláfestő szerepet tölt be, hanem bátran vállalja magára a svéd gitárharmóniák funkcióját is, köszönhetően az Evergreyből átcsábított Sven Karlssonnak. A 2001-es Európa-turnét is otthagyó Carlost váltotta, tehát ez az első vele készült album, az As We Speak pedig a zenekar első klipje.

A The Flameout egy gyermek környezethez való viszonyulását írja le, nem éppen pozitív töltetben, ez köszön vissza a refrén dallamában. A szövegeket kivétel nélkül Björn “Speed” Strid írta, aki civilként egy gyermekközpontban dolgozott, és ahogy a példa is mutatja, a gyerekek szociális problémáiból erre az albumra különösen sok inspirációt nyert. A címadó már-már táncolható főtémája egyben merész és óriási húzás, plusz a refrén előtti felvezetés szerepcseréje magával a refrénnel is mindenképp említést érdemel. A Mindfields a másik gitáros, Ola Frenning kvalitásait és dalszerzői képességeit villantja meg, mivel ez az egyik dal, amit ő szerzett, ám cseppet sem lóg ki a sorból, ha nem nézünk utána fel sem tűnik. Ez is mutatja, mennyire összhangban voltak a bandatagok akkor, ezáltal sikerült az előző album alkalmi megnyilvánulásait rendszeresíteni és kikerekíteni egy frissebb hangzásban. Teljes joggal nincs szívem a The Bringerre ragasztani a “lemez másik nagy slágere” címkét, mert tulajdonképpen mindegyik lehetne az, mégis van olyan himnikus, hogy kiérdemelje még a hossza ellenére is. A Black Star Deceiver nem csak azért érdekes, mert olyan jellegzetes témákra épül, amiből később a Stabbing The Draman kapunk egy rakással, hanem azért, mert a producer úr is beszáll a mókába, és kérdezz-felelek módjára dobálgatják egymásnak a sorokat Speeddel.

Nincs megállás a teljes játékidő alatt: a Mercury Shadow egy újabb telitalálat és ezúttal a szintetizátorjáték nyitja ki igazán a főtémát, hogy aztán a morcos versszakokból szépen lassan ismét egy olyan refrénhez jussunk, amit már az életben nem mosunk ki a fülünkből. Speed igazán jól tette, hogy a felvételek előtt újabb énekórákat vett, érezhetően kiszélesítette képességeinek határait. A lemez vége felé közeledve meg kell jegyeznem, mennyire ügyes a dalok felépítése és úgy általában a témakezelések, váltások, melyekkel a letisztulás és slágeresség ellenére is sikerült olyan érdekessé tenni minden percet, hogy az sokadjára sem lesz megunható. Ha már ismét a slágerességnél tartunk, a következő No More Angels az egyik legkönnyedebb darab pofonegyszerű és vidámnak mondható dallamaival, akusztikus leállásával és az abból kitörő Mattias Eklundh vendégszólóval. A szólók egyébiránt végig rendkívül ízesek, Peter Wichers stílusa ezer közül is felismerhető. Elérkeztünk a záráshoz, és ezt gyakorlatilag a tracklist megnézése nélkül érezteti velünk a Song Of The Damned: a hangszőnyegre kúszó szinti dallam már a nyitányban is epikussá teszi a dalt, mely hangulatából ugyanúgy levehető az “utolsó dal” érzése, mint a tartalomból, merthogy tökéletes összegzése a 42 percnek.

UTÓÉLET

A Natural Born Chaos világszerte elismerő kritikákat kapott, természetesen karöltve pár dühös levéllel, mivel a tradicionalisták gyomra ilyen szintű fejlesztést már nem vett be. Bár ez a lemez jelentett biztos nemzetközi áttörést a srácok számára, mai szemmel is teljesen logikus folytatása az A Predator’s Portraitnek, ezért inkább a mérték, mintsem a kitűzött irány lehetett meglepő. Mindazonáltal ha a szívemre teszem a kezem sem tudok negatívumot felhozni vele kapcsolatban, továbbá a teljesítményen kívül egyéb szempontból is mérföldkő: műfajilag, hangzásilag mindenképp a bevezetőben tárgyalt pontok függvényében, de emellett a zenekar saját életművében is. 2002-ben rátértek egy olyan ösvényre, ami biztosította az egyéni hangzásvilág kialakítását és ha van olyan stílus, ahol ez több, mint nagy szó, akkor helyben vagyunk. A Soilwork kiváló példa arra is, hogy nem lehetetlen feszített tempóban remek produkciókkal előállni, mert mint azóta tudjuk, egészen a 2003-as Figure Number Five-ig zsinórban négy lemezt adtak ki egy éves különbségekkel. Zárszóként már csak utalnék a legelső szavaimra, hiszen mégis az az egyik legnagyobb érdeme egy zenének, ha tíz év után azt mondjuk: ezt még most sem késő megismerni.