10 gyertya: Poison the Well – Tear From The Red

2002. Kezdjük a tagsággal. A Poison the Well mindig is híres volt arról, hogy mennyi tagcseréjük volt az évek során, és ez alól a Tear From the Red korszaka sem volt kivétel, bár a bemutatkozó The Opposite of December’-t rögzítő társasághoz képest csupán egyetlen változás volt: a későbbi Until the End és Target Nevada énekes Alan Landsman helyett Iano Dovi kezelte a basszusgitárt. Ami viszont igazán fontos, hogy ekkor még tag volt a következő lemez után kilépő Derek Miller, így a fő dalszerzők ekkor még a helyükön voltak, gyakorlatilag tehát ezt a lemezt is az a társaság írta meg, akik az 1999-es, első albumot. Aki viszont ismeri a két lemezt, az tudja, hogy lényeges különbségek vannak a kiadványok közt, ennek okát keresve pedig a producer személyére ugorva sem nyerünk választ: 2002-ben ismét Jeremy Staskával dolgoztak, aki időközben a Keepsake, a Morning Again és a Remembering Never munkáját is felügyelte. Kiadói befolyásról sem igazán beszélhetünk, hiszen ezt az anyagot is a Trustkill adta ki, és ugyan szerződésük lejártakor otthagyták Josh Grabelle-t, ők nem tartoznak azon bandák (Hopesfall, Throwdown, Bleeding Through, stb.) közé, akik panaszkodtak volna a kiadó meglehetősen kérdéses módszereire. Ezek után már pusztán kizárásos alapon is egyértelművé, hogy a változások pusztán egy zenei fejlődés eredményei (a YCBY kapcsán ez már nem ilyen tiszta), esetükben nem egy tagcsere, egy karakán producer vagy kiadói utasítás állt annak a hátterében, hogy mekkorát kanyarodott zenei pályájuk.

Mégis mekkorát kanyarodott? Nagyot. Vagy nem is, inkább kicsit. Pontosabban: attól függ. A legtöbb zenekarnál határozottan nagy váltásnak számítana mindaz, ami más lett a Tear From the Reden a debüthöz képest, ám ha belegondolunk abba, hogy mekkorákat csavart saját zenéjén ez a társaság később (például a You Come Before You és a Versions közt), akkor egészen elenyészőnek tűnnek a változások. A legérdekesebb az a kettősség, ami az egyes dalokban jelen van, és ami egyfajta direktebb és erőteljesebb megvalósulása azoknak a váltásoknak és annak a mértékkel kezelt dallamosodásnak, amit sokan az Opposite’ legfőbb pozitívumának tartottak – ez a folytatásra olyannyira kinőtte magát, hogy az egyes dalok egyik kiragadott témáját egy újabb hardcore himnusszá egészíthetnénk ki, míg egy másikból már egy hangulatos rock dal is kerekedhetne. Erre már a lemez nagy slágere, a nyitó Botchla is példaként szolgál, hiszen felütéséből elsőként egy rendkívül energikus metalcore szerzemény alakul ki, amely szinte teljes természetességgel és folyamatos dinamikával fut át egy jóval lágyabb betétbe, majd vissza. Ezt a koncepciót egészen máshogy valósítja meg a Lazzaro, hiszen amíg az indiai lányról elnevezett Botchlában az egész dal lefékez a dallamosabb pillanatokra, addig itt olyan, mintha a szám második felében folyamatosan küzdene a dominanciáért egy Jimmy Eat World-féle váltás, de csak néhány sor erejéig tudja átvenni az irányítást – a csúcspont az, mikor az üvöltés és a tiszta ének egyszerre szólal meg. Ugyan nem a legsportszerűbb húzás, de érdemes megvizsgálni úgy a jelenlegi metalcore mezőnyt, hogy a Poison the Well is a látótérben van, és több dolog is feltűnik majd: az egyik az, hogy hiába visz ágyúkat a stúdióba az Emmure vagy a For Today, semmivel sem súlyosabb az ő steril, párhónapos faldöngetésük annál a nyers és zsigeri hangzásnál, amit a gitárosok és Staska összepakoltak tíz évvel ezelőtt.

A másik tanulság levonásához érdemes a nem csak üvöltést használó kortársakat megvizsgálni, és úgy a harmadik-negyedik zenekarnál (példákat nem kell hoznom, az oldalon akár captcha is lehetne, hogy a hozzászóláshoz előbb soroljatok fel tíz „verzében üvöltés, refrénben tiszta” stílusú bandát) már fájóan sivárnak hatnak az egysíkú dalszerkezetek és az ötlettelen váltások hozta sablondallamok. Természetesen ennek a cikknek sem az a lényege, hogy Moreiráék közvetítésével újabb kör savat kapjanak a fenti zenekarok, de talán a jelenlegi kínálat által lehet a leginkább megfogni azt, hogy miért is jogosult egy ilyen kerek cikktortára ez a lemez. Hogy visszatérjünk a hanganyaghoz, mindenképp fontos megemlíteni, hogy leírás tekintetében ez talán a legnehezebb albumuk, ugyanis itt nincsenek olyan himnuszok, mint a debütön, nincsenek olyan könnyed, slágeres megoldások, mint a folytatáson, és nincs igazi kísérletezés vagy csalódást okozó megmozdulás sem. Ami viszont van, az egy rakás nagyon erős dal: az életműben itt a legstabilabb egyensúly a súlyosabb és lágyabb részek közt, valamint egységességét tekintve is ez a legerősebb korong (írom ezt annak ellenére, hogy a Pieces of You In Me kezdésétől szerintem anno minden rajongó szeme elkerekedett). Nem véletlen, hogy hiába van rajta egy nagyon erős Moments Over Exaggerate vagy egy tökéletes Parks and What You Meant to Me, azért a Botchlán kívül alig-alig bukkantak fel dalok a lemezről a későbbi setlistjeikben. Ez a fél óra leginkább egyben értelmezhető, és így koncerten is így lett volna érdemes eljátszani, ám erre sajnos a You Come Before You gyorsan érkező hiperslágerei miatt nem volt sem okuk, sem lehetőségük.

A lemez utóélete nem különben érdekes, hiszen hiába az ismét Bannon által elkészített borító, hiába a nagyon hatásos Marlon Brando szöveg (lásd tracklist), vagy épp a nagyon hangulatos akusztikus intermezzo (Horns and Tails), az album valahogy a diszkográfia meg nem értett darabja lett. Amellett, hogy rengetegen gondolták úgy, hogy zseniális az egész, talán még a már-már könnyed, nagykiadós folytatásnál is több hang bukkant fel, hogy mennyire elmaradt a lemez elődjétől, és úgy általánosan ez van elkönyvelve az 1997-2002-es érából a leggyengébb darabnak. Nagy hiba azonban elsiklani felette, hisz’ ugyan kotyvasztottak különleges hangzásokat a Versions dalaiban, de azért még a könnyed részek ellenére (vagy pont miattuk?) is ez a zenekar legnehezebben megfogható, egészét illetően legnehezebben szerethető darabja, ám ezzel együtt is egy kiemelkedő lemeze a műfajnak. Ilyen szempontból a Vanity az Eighteen Visions-től és a The Satellite Years a Hopesfalltól is felmerül párhuzamként a 2002-es évből, és ahogy ott hibátlan albumokról és modern kedvenceink hangzásának „pillérlemezeiről” beszélünk, úgy a Poison the Wellnél is érdemes engedni a kiváló évjárat csábításának.