10 éves lett az AFI legnagyobb mainstream sikere, a Decemberunderground

Tracklist:

Decemberunderground-AFI-wallpa-afi-411122_1024_768

Nagyon nehéz elhinni, hogy az AFI egykoron egy hardcore punk zenekar volt. Egy kaliforniai garázsból kiindulva a műfaj egyik legnépszerűbb bandájaként léptek ki a mainstreambe, de ehhez egy lényeges koncepcióváltás is kellett: az AFI (és Davey Havok) egy tipikus prototípusa volt a punkból és hardcore-ból való rockzenei színtérre történő kilépésnek, ha pedig ehhez egy nagyon fülbemászó dalszerzői véna is társul (egy meglepően popos felhanggal), akkor garantált a siker. Persze, az AFI jókor volt jó helyen, a Sing The Sorrow betört az MTV korszakba, a zenekar pedig ennek az albumnak az evolúcióján teljesedett ki, mint rockbanda. A 2006. június 6-án megjelent Decemberundergrounddal pedig a 2000-es évek egyik legnagyobb slágerparádéjával vonultak be a történelembe, noha ez egy olyan album is volt, amely rengeteg rajongónál ki is csapta a biztosítékot. 

A banda hetedik lemeze akkora mainstream siker volt, hogy a megjelenés első hetében 182 ezer eladott példányával a Billboard 200-as lista élén (!) nyitott, mára pedig elmondható, hogy platinum státuszba került az államokban. Persze, ez nem volt véletlen, a “Miss Murder”, “Love Like Winter”, “The Missing Frame” és “Summer Shudder” mindegyike szépen szerepelt a listákon, a “Kill Caustic” című dalukkal kiegészítve pedig instant favoritjai lettek a banda akkor szerzett új közönségének. Az album alapvetően egy popkulturális manírokkal körbeszőtt alternatív rock-szerű anyag volt, amelyhez az időszak szakírói az elektronikai zenét, a new wave-t, a gótikus rockzenét, az industrialt és a szintipopot, valamint elképesztően hibásan (főként Davey Havok külcsínje miatt) az emo címkét is hozzácsatolták.

1401x788-71117959Mindenesetre 2006-ig nem született olyan AFI-lemez, amely olyan diverzitással bírt volna, mint a Decemberunderground (elég csak arra gondolni, hogy a “37mm” szinte dark rawe-ből és industrialból táplálkozik), ráadásul Davey Havok leénekelte az eget, egyszerűen zseniális  énektémákat írt, amik tele lettek tűzve együtt-éneklős csordákkal, háttérénekekkel és minden földi jóval, hozzáigazítva az AFI-ra jellemző olykor dühös, máskor depresszív narratívához. A Sing the Sorrow elektronikai betétei már nem csak, mint kitöltő és színesítő eszközök jelentek meg, hanem egyben a zenekar zenei világának funkcionális részeként, a dalok fő vázaként tértek vissza, egyben a dalírási eszköztár egyik legfontosabb centrikus eszköze lett, amely az AFI történetének legélesebb váltása volt az egész karrierjüket figyelembe véve, az egészről elkezdett kicsit ordít egy érdekes, ’80-as évekből táplálkozó popzenei fúzió is. Mondhatjuk úgy is, hogy a Decemberunderground megőrizte felületesen a Sing the Sorrow agresszióját és annak kiváló popzenei érzékenységét, de az egyensúlyt átborítja, sőt, tovább megy: a szintetizátor, a stúdiós hangminták felé vonulva az AFI úgy írt popzenét, hogy kitágította a zenekar atmoszféráját. Mindez történt úgy, hogy Jade-nek sikerült tovább bontogatnia a Sing the Sorrow gitárjátékát, és valamelyest hozzáigazította az elektronikához olyan módon, hogy önmagában is a színes tudott maradni. Az egész persze egy olyan hangzásra lett felhúzva, amelyről ordít a “túlproducereltség” (főleg a dobokról, néha mintha dobgépes kiegészítést hallanánk), illetve egy nagyon durva popzenei önmegvalósítás, de valahogy megbocsátod neki, mert óriási slágerparádét hallhatsz már a lemez elején.

Kezdve a “Prelude 12/21” stadiondobjaitól, az Atreyu agresszivitásával beinduló “Kill Caustic”-on át (amelynek ereje az “Affliction”-ön visszatér), a swinges bőgőjátékkal nyitó “Miss Murder”-ön át a lemez első stúdiós, vonós mintáit felvonultató “Summer Shudder”-ig, amik a mai lemezekhez képest meglepően tolják a képünkbe a basszusgitárt, plusz igaz az egészről ordít, hogy popzene, de legalább fülbemászó. A “Love Like Winter” a lemez legnagyobb popdala, a szintetizátor olyan eleven, mint addig valaha egy AFI-dalban sem, szintik és dance beatek szétszórva, nem is csoda, hogy a hardcore punkon nevelkedő közönségnél kicsapta a biztosítékot. A lemez második fele viszont annak ellenére nem tündököl, hogy több mint 100 dalt írtak ehhez a lemezhez, hogy válogathassanak, a “The Missing Frame” az egyik olyan dal, amit a Placebo soha nem írt meg, a “Kiss and Control” pedig túlságosan sok elemből építkezik és kicsit szétesik. Az “Endlessly, She Said” viszont mondhatni ügyesen folytatta a “…But Home is Nowhere” által kitaposott utat. Mindezektől az apróságoktól függetlenül a Decemberunderground az AFI korábbi lemezeit tekintve egy éles váltás, viszont a Sing the Sorrow utáni tudatos progresszió, amely azoknak, akik kedvelik a szintis, popzenei ambíciókkal bíró rockzenét egy nagyon kedves hallgatni való lehet. Ráadásul a srácok egy slágergyárat írtak. Emlékezzünk meg róla egy meghallgatással:

AFI – DECEMBERUNDERGROUND