10 dal, amit nagyon megnéznénk az Apey & the Pea 10. szülinapján

Idén egy évtizedes a hazai metálszíntér egyik legfelkapottabb és legsúlyosabb bandája, az Apey & the Pea, akik szeptember 19-én, csütörtökön egy nagyszabású születésnapi koncerttel ünneplik meg az évfordulót a Budapest Parkban, a Stubborn és a Shell Beach felvezetésével. Áron Andris a múlt héten több interjúban is nagy dolgokat ígért a bulira vonatkozóan, például hogy “senkin nem fog maradni szőr, annyi tüzet béreltünk”, meg hogy

kiszórtunk a programból pár videóklipes „slágert”, […] viszont lesznek helyettük olyanok, amiket még sosem adtunk elő élőben, meg olyanok is, amiket legalább nyolc évvel ezelőtt játszottunk utoljára.

Ez utóbbi kijelentés hatására elkezdtem agyalni, vajon melyik konkrét tételekre is gondolhatott a frontember, és összeütöttem egy szép tízes listát azokról a dalokról, amiknek az elővételére pont kiváló alkalom lenne ez a tizedik szülinap.

Better

Ha van olyan dal, aminek az eltűnésében tényleg semmi meglepő nincs, hát az a Better. Ezt tényleg bő nyolc éve nem játszották el a srácok, egész egyszerűen azért, mert már az első nagylemez idején is kilógott volna a repertoárból a gondtalan, rock & rollos lazaságával. Pedig közben meg akkora sláger, hogy a Black Stone Cherry megirigyelhetné.

Day Ends

Egy másik korai és sok éve hanyagolt darab a 2011-es The Day Ends EP címadója, ami konkrétan az Áron-Prepelicza-Makai trió legelső közös szerzeménye volt a megalakulás után. A merengős, grunge-os stílusával viszont ez sem igazán passzolt az akkor még csak derengő fűrészporos, iszapos, okkultista koncepcióba, mai füllel meg azt is megállapíthatjuk, hogy hiába nem is létezett még akkor a frontember Trillion projektje, ez mégis sokkal inkább egy prototipikus Trillion-dal, mintsem ‘Pea.

I, the Rope Eater + Stone Cold True

Van a The Day Endsen egy annyira jól működő dalpáros, amire mindig is azt mondtam, hogy ezt a két dalt egyszerűen bűn szétszedni. Az első, a derékból bólogatós I, the Rope Eater aránylag gyakran előkerül a programban nosztalgia gyanánt, és ilyenkor rendre mindig a legnagyobb megborulások közé tartozik – a mai napig tartom, hogy ennél parasztabb, traktorabb főriffet azóta sem írtak a srácok. De azért mégiscsak úgy lenne igazi, ha rögtön utána jönne a másik sújtás, az eggyel pörgősebb, már szinte táncolható Stone Cold True is, mint a régi szép időkben.

The Rite

Amikor 2013-ban kijött az első nagylemez, a Devil’s Nectar, szent meggyőződésem volt, hogy a kettes trekk, a The Rite lesz róla az Apey & the Pea Enter Sandmanje. Nem is azért, mert az alapriffje annyira hasonlítana a ‘tallica klasszikusára (pedig egy kicsit tényleg), hanem egyszerűen az egész szám annyira ellenállhatatlanul flegma, az “I could care less” sort szajkózó refrén meg pláne visz mindent. Ehhez képest szegény dal már a második album turnéjának az elején kikopott a műsorból, és azóta sem került elő. Pont ideje lenne.

The Upperhand

Legjobb tudomásom szerint egyetlen megjelent száma van a zenekarnak, ami élőben soha, egyszer sem hangzott el, ez pedig a ‘Nectar fináléja, a The Upperhand. Lehet, hogy messze nem a legjobb dal a lemezen, viszont valószínűleg itt jött el az a pillanat, rögtön a hátborzongató acapella kezdésnél – ami később refrénként is szolgál -, amikor tényleg mindenkinek leeshetett, hogy Áron Andrásnak 24 karátos aranyból van a torka. Már csak ezért is megérne most egy eljátszást.

Devil’s Nectar

És ha már Devil’s Nectar album, nyilván nem mehetünk el szó nélkül a címadó monstrum mellett sem, aminek már évek óta csak a záró hegyomlás breakdownjával szokott riogatni a zenekar egy-egy koncert vége felé. Pedig ennél jóval több van ebben a közel nyolcperces rifflavinában, a láncfűrészként berregő alaptémától az Alice in Chains melankóliáját idéző refrénen át a rövidke, mégis ízes, fuzzos gitárszólóig.

The Late Great Satan

A 2014-es Hellish egyik keveset játszott tétele. Senkit ne tévesszen meg a doomos, grunge-os kezdés, ez a dal a maga idejében a banda addigi legnagyobb aprítását vonultatta fel. Máig emlékszem, amikor először eljátszották a lemezbemutató bulin a megboldogult R33-ban: hiába nem hallhatta még senki a jelenlévők közül, ahhoz képest az utolsó perc kétlábgépes reszelése mégis olyan háborús övezetet csinált az addig békésen bólogató első sorokból, hogy szerintem azóta sem vertek meg annyira egy koncerten sem. Persze mindez 2019-ben, a thrashes Slavesek és a grindos Belphegorok korában már nem tűnik nagy ügynek, de akkor és ott tényleg tiszta döbbenet volt nekem, hogy

na baszki, hát az Apey & the Pea-ből is pogózós zenekar lett.

Reverend Green

Ha a The Rite egy flegma dal volt, akkor a Reverend Green meg egyenesen őssuttyó. A Hellish zárószáma alighanem a banda valaha volt legsemmirekellőbb dala, ami tényleg semmi másról nem szól, mint hogy “be kéne szívni”, ehhez pedig Apey nem átallott kölcsönvenni még Jimi Hendrix örökzöld Foxy Ladyjének a főtémáját sem. A refrén itt is tízpontos, és még a végén az indokolatlan matekos rész sem zökkent ki a flessből – az egész úgy kerek, ahogy van.

Black November

Ez meg ugyan nem régi dal, sőt, egyenesen klipsláger is, de ahhoz képest mégis az egyik legritkábban játszott szám a 2017-es Hexről. Pedig talán még soha nem írtak ennyire rohadék módon, lendületből, bakanccsal szájba rúgó dalt a srácok. Tessék előkapni, meg tessék előhúzni hozzá Halák Árpit is a Stubbornból, oszt’ hadd szóljon!

A koncert eseménye és részletei itt.

Fotó: Bodnár Dávid