Zenei zanza I.

Az ember, ha úgy van megverve és megáldva, hogy alkalma nyílik belemerülni abba a dömpingbe, amit ma fasza zenének nevezünk, egy problémával szembesül: nem fog tudni mindegyikkel behatóbban foglalkozni. Különösen igaz ez a nuskull esetén, hisz egyrészt az oldal közönsége zenei ízlés terén meglehetősen diverz, s nem mindig lehet eltalálni azokat az albumokat, amelyekre mindenki áhítozik - amellett a szűk szerkesztői csapatnak sincs mindig kapacitása bedarálni ezt a rengeteg anyagot.

Mivel én általában nem foglalkozom annyira kimerítően egy-egy albummal, mint a többiek, hanem ragaszkodom a rövid, inkább ajánló- mint kritikai jellegű írásokhoz, ezért bátorkodom most egy rendszertelenül előbukkanó rovatot indítani, a Zenei zanzát. Ebben a cikksorozatban azokról az albumokról fogok szólni, amikkel mindenképp érdemes foglalkozni minőségük és aktualitásuk miatt, de a fentiek miatt nem feltétlen lenne szerencsés vagy lehetséges, hogy terjedelmes cikket kapjanak egyenként is.

A felvezető bablán túllépve, akkor íme az első csomag, nem feltétlen kronológiai sorrendben.

The Bronx The Bronx (2008)

A Los Angeles-i, önmagát hardcore punkként definiáló csapat harmadik olyan lemeze ez, amit önmagukról kereszteltek el. Ami kiemeli őket az olykor amúgy is ügyes bandákat felvonultató műfajból az a szerényen megemlített hard rock hatások, amitől az átlag számítású ember egyszerűen hátast dob. A tizenegy szerzemény mindegyike dallamos, ám a rocktól feltöltve kellően tökös, túlbonyolítás és öncélú gitártépkedés helyett lehengerlő és célratörő - s mindent egybe véve néha az az érzésem támadt, hogy a Chief Rebel Angelnek pont így kéne szólnia ahhoz, hogy északról Magyarországra tevődjön át Európa keményzene-epicentruma, mert a srácok alapján azt kell mondjam, hogy 2009-ben a rock and rollt The Bronx-nak hívják.

Amesoeurs Amesoeurs (2009)

Franciaországból sok furcsaság került már ki, ilyen a black metál hatásokkal dolgozó, amúgy post-punk/shoegaze-t virtuózul űző Amesoeurs is. Konyhanyelven szólva ez gyönyörű női vokált jelent, megragadó dallamokkal, s valami olyan átfogó borongós hangulattal, ami néhány pontján a tavalyi Suffocate For Fucks Sake lemezt idézi meg. A terjengősebb számokon épp úgy található csilingelős játék, mint földbe vasaló fel- és levezetés, s a földöntúli vokál néhány elborultabb pillanatban tényleg átcsap abba, amire még a tévéantennákat tartogató frostbitten férfiak is elismerően csettintenek. Sajnálatos azonban, hogy a lemez kiadása után feloszlottak, hisz az év első felének eddigi egyik legjobb művéről van szó.

Gun Outfit Dim light (2009)

A Washington államból jövő Gun Outfit még relatíve új a ringben, de ez nem gátolja meg őket abban, hogy albumukkal egy kisebb fajta időutazást tegyünk meg. Kortárs elnevezés alapján lo-fis, poszt-punkos poprock, míg másik megközelítésben egyszerűen zajrock, de olyan fajta, ami a Sonic Youth fénykorával is megmérkőzik. Aki erre vevő, annak kötelező, mert a rövid és könnyed darabok tartalmaznak elég emlékezetes riffet, lendületes énekeket, meg általában valami olyan érzést, ami ha a hideget nem is kergeti körbe a hátadon, arról meggyőz, hogy rájuk később is odafigyelj. Amíg meg ki nem jön a The Eternal, addig nyugodtan lehet pixelhibákra vadászni az égen a Dim Light-ot pörgetve.

Giant Squid The Ichthyologist (2009)

A post-bármi műfajok erősen szenvednek az entrópiától, s egy-egy erős debütanyagot általában rosszabbak fogadnak a sorban - nem úgy a poszt-metálban utazó Giant Squid, akik ezzel a konceptlemezzel valami nem minden napit tettek le az asztalra, s azt is olyan erővel, hogy a nagy öregek felköthetik a gatyát. A néhol mastodoni borultságot is leszkanderező témák, a tengerhullámzást idéző ingadozás, a bedobott furcsa hangszerek és meggyőző ének tíz számon keresztül magukkal ragadnak, s nem is eresztenek. A hosszú dalok során épp úgy találkozhatunk neo-primitív megoldásokkal, mindenféle egzotikus meg tengermenti kultúrák beemelt zenei elemeivel, mint a hagyományos megoldásokkal. Az Ichthyologist lélekszorító, ahogy azt kell, súlyos, ahogy azt illik, s ami a legfontosabb: reményt adó, hogy a műfaj nem érett még meg az eutanáziára.

Bomb The Music Industry! Scrambles (2009)

Hogy a punk él-e még, vagy meghalt, esetleg átalakult, azt hosszas fejtegetés lenne megválaszolni - de ötven dollárból kihozni egy kristálytiszta hangzású lemezt, majd ezt ingyen elérhetővé tenni, akárhonnan is nézem, biztos hogy az. Az eddig felsorolt lemezektől mindenben eltérő zenét játszik a BTMI!, akik mindent elkövetnek, hogy a szerteszét ágazó műfajt újra összekössék. Az egyszerű gitár- és dobmenetek, iszunk és dalolászunk receptet üdén szakítják meg a hardcore-ból befont kitörések, a ska-ból átemelt izgágaságok, valamint a különféle fúvós hangszerek, na meg az olykor felcsendülő teremin. A tizenhárom dal paraszt egyszerű üzenetet hordoz, s akad köztük lendületes-bulizós, csordaéneklős örömködős, no meg csendesen bús balladát dúdoló egyaránt. Nem közhelyeket görgetnek, hanem nekimennek kellő öniróniával a világnak és a saját szeletüknek, és közben hitelesebbek, mint az épp feléd faroló betonkeverő.

 Első körben ennyi lett volna a Zenei zanza - remélem, hogy némely koronghoz meghoztam az emberek étvágyát. Értékeléseket nem írtam, de azért ezeket a lemezeket választottam, mert úgy érzem, hogy méltatlanul maradtak ki a figyelemből: sok lemez jött ki az elmúlt pár hónap alatt, de abból a halmazból, amit meg bírtam hallgatni, ezek az igencsak faszák.

Kellemes hallgatást.