Ahhoz képest, hogy áprilist írunk még csak (azt is pár napja mindössze), rohadt meleg van. Elindul az ember reggel előadásra, és elkezd azon gondolkodni, hogy mi a francért nem pakolt a hétvégén rövidnadrágot, és hogy hova a fenébe keverte el szeptember elején a napszemüvegét, miközben átkozza az épület tetőterébe szervezett déli szemináriumokat, és örül annak, hogy a csajok viszont előre gondolkodtak a ruhákat illetően. Ha messze van a nagyelőadó, akkor esetleg az is eszünkbe juthat, hogy talán már nem is olyan hangulatos a fülünkben szóló Deafheaven nagylemez, és hogy újra kéne gondolni, hogy mivel is foglaljuk el a szabad megabájtokat. No ez az, amikor nem szabad sokat törni a fejünket, hanem ugorjon be egyből az, hogy mit is olvastunk hétvégén a tavalyi Wavves lemezről.
Ugyan hajlamosak zenekarként emlegetni a kaliforniai (ugye ezen te is kurvára meglepődtél?) Nathan Williams projektjét, de az egész igazából teljesen erről a bongkezű strandkirályról szól, tökéletesen mindegy, hogy a ritmusszekcióban épp kik pontatlankodnak – a King of the Beach-en amúgy a fiatalon megboldogult Jay Reatard garázslegenda régi háttérzenészei játszottak. Williams az, aki miatt 2008-ban felfigyeltek az akkor még duóként működő bandára, nem véletlenül: a lo-fi akkor kezdett el igazi hipster divat lenni, a Wavves pedig egy még épp élvezhetően zajos szörf-punk lemezzel be is vette a torzító által meggyengített dobhártyákat. Nem sokat teketóriáztak, és jött is a Wavvves picit kevesebb zajjal, még több tengerparttal, deszkázással, góttal, és füvezéssel, amivel utolérte a hype-ot, és ő lett a kaliforniai semmittevő fiatalok életérzésének fő tolmácsolója a világ felé, ami olyan jól sikerült, hogy a Primaverán meg is dobálta a közönség a színpadon ecstasy-válium-szesz okozta mámorban tomboló gitáros-énekest. Hogy az élettől (ill. a feldobált üvegektől és cipőktől) kapott pofon okozta-e a változást, vagy simán csak lejárt a garázs bérlete, nem tudni, de a King of the Beach már egy egész más összképet mutat.
Nagyjából az első, címadó dalban tetten lehet érni az összes újdonságot: a füleinket nem bántja semmi, hiába kicsit koszos, maszatos a hangzás, de abszolút eltávolodott a végletektől, és inkább valamiféle laza punk pophoz kezdett hasonlítani az egész, miközben maradt a gondatlan lazsálás hangulata, és a slágerek se tűntek el. Utóbbiról olyan dalok gondoskodnak, mint a nyitás (ami 2010 nyarának himnusza volt, ez vitathatatlan), vagy épp az azt követő Super Soaker és az Idiot, netán a Post-Acid, de igazából felesleges kiemelni egy-egy tételt, ez így egyben egy baromi nagy sláger. A No Age pólós rajongók persze panaszkodhatnak, hogy 36 perces a lemez, és egy árva csepp vér nem akart kijönni a fülükből, de pl. a Super Soakerben is vannak kellemesen zajorientált borulások, csak Williams nem enged nekik nagyobb teret. Amikből viszont továbbra is sok van, azok a hülye szövegek, és az az életérzés, hogy száz méterre laksz a malibui (haha) tengerparttól, nyári szünet van, és az egésznapos lógáson kívül nincs semmi más dolgod, csak hogy minél több hülyeséget csinálj a haverjaiddal a homokban, miközben szól a Beach Boys és a blink-182 bevallottan retardált szerelemgyereke, és arról dalol, hogy „Wipe all the sweat from my eyes and hide from the ocean / waves crash my flesh and skull, but I feel stupid, stupid, stupid”, meg hogy „To take on the world / it would be something”. Semmi fontosat nem mondanak el, csak azt, ami épp eszükbe jut egy parti séta és pár gramm fű után, itt még Bill Clinton se politizál, miközben a fejükben van, hiszen az égben ragadtak, és most már nem is jönnek le. Borzasztóan egyszerű képek, laza, könnyed dallamok hátterében, de a nyár az a dolog, amit hatalmas hülyeség lenne túlbonyolítani, a többi évszakhoz meg semmi közük, azokra ott a Japandroids.
Akik már úgy érzik, hogy a pop-punk lemezek talán túl sokat forogtak, és kiszívta őket a Nap, azok tegyenek próbát a King of the Beach tizenkét dalával, nem igazán lehet csalódni benne a végtelen kánikula előterében sem, ha pedig valaki már összegyűrte a sortját, és a strandpapucs is kikandikál a cipőszekrényből, akkor indítsa el a fenti videót, és nyugodtan próbálja meg azt hazudni, hogy nem dobálná szívesen a saját műpénzét fél kiló hamis arannyal a nyakában, miközben a homok ellepi a delíriumtól roskadó lábait. Nagy kár, hogy ez az egész életérzés csupán egy nyugati álomkép számunkra, pedig simán megalakulhatna a Hulllámok (csak halkan mondom, hogy az igazi magyar alternatíva az Álllamfők lenne), akik a nyékládházi bányató partján rajoskodnának a Zsibin vett 25 karátos nyakláncokkal. De amíg nincs ilyenünk, addig jó lesz Nathan és Kalifornia is.
8.5/10
