Vision of Disorder - The Cursed Remain Cursed
A Vision of Disorder a ’90-es évek metalcore-jának legalább olyan karakteres, de korántsem olyan elismert és védjegyszerű alakja volt, mint mondjuk a Converge, vagy a Botch, hiszen hiába készítettek nagyon jó lemezeket, a zenéjükben egyre erősödő nu-metal ízek miatt túlságosan megosztották a közönséget ahhoz, hogy az igazán kultikus zenekarok közt tarthassuk őket számon. Ehhez hozzájárult persze az is, hogy a csúcskiadvány Imprint után a For the Bleeders csak kisebb, a From Bliss to Devastation viszont már méretes csalódásnak számított, ráadásul 2002-ben az állandó tagságú csapat fel is oszlott. Egy 2006-os, rövid újjáalakulás után 2008-ban ismét összeálltak, és az akkor ígérteknél szűk 40 hónappal később, idén ősszel meg is jelent az ötödik nagylemez.
A már jónéhány éve létező dalok mindegyikén érezni, hogy Tim Williams-ék (akik a fentivel összehozták az évtized bandafotóját) teljesen tisztában voltak azzal, hogy melyek voltak a legjobb kiadványaik, így aztán hagyták a francba a „térjünk vissza a gyökereinkhez”, „aktualizáljuk magunkat” és „folytassuk ott, ahol abbahagytuk” jellegű, amúgy kézenfekvő kezdeményezéseket, és egy az egyben az 1998/1999-es aranykorszakukat akarták megidézni, hiszen ekkor keverték ki a groove-os hardcore punk és a fogós alternatív metal időtállóan hatásos egyvelegét (sajnos ezúttal Anselmo nem működik közre). A The Cursed Remain Cursed dalai tehát nem csupán töltenek egyet a csapat jellegzetes hangzásából, hanem a legjobb évjáratból teszik azt, és az Imprinthez hasonlóan ismét eltalálják a dinamikus, energiával teli metal/hardcore dühkitörések és a megkapóan fogós, grunge-ihlette énekdallamok legjobb arányát, ráadásul ezeket sikerült a lehető legmagasabb szinten hozni. Talán még sosem érződött ennyire agresszívnek a Vision of Disorder, miközben Tim Williams olyan refrénekkel képes meglepni az embert, ami azért kicsit újraértelmezi Jesse Leach és Keith Buckley kiemelkedését a stílus énekesei közül. Már az Imprinten is remek volt az, ahogy az egész lemez egy hatalmas egységnek tűnt, de ezt megtartva hallgatásról hallgatásra mégis egyre inkább különváltak a dalok, és itt is van, ahol olyan sodró a lendület, hogy fel sem tűnik az, ahogy ragad a tiszta ének, néhol olyan a basszusjáték, hogy folyamatosan azt figyeli az ember, és persze ott vannak azok a dalok, ahol Williams zsenialitása ellopja a show-t, ráadásul a legtöbb szám képes arra, hogy az újabb és újabb körökben más-más csoportba kerüljön. Ha párba állítjuk az Imprinttel, szoros versenyben maradna csak alul, de az idei mezőnyt még így is olyan irtózatos fölénnyel veri, hogy azt nehéz körülírni, talán a megalázó a legjobb szó. Hiszen egy húsz éve megalakult, a csúcsot már majdnem másfél évtizede letudó, később csalódást okozó, mindig vitatott, majd elfelejtett zenekar három éven át készülő, folyamatosan halasztgatott lemeze nem csak kikerüli a visszatérés csapdáit, de magasról leszar két metalcore hullámot is, és a megváltozott igények (súly, hangzás, slágerek) világában is király marad. 9/10
