A TRC (The Revolution Continues) az egyik legnagyobb svunggal berobbanó „UKHC” banda volt az elmúlt években, és ez nagyrészt annak volt köszönhető, hogy lehetett róluk beszélni. Lehetett beszélni arról, hogy milyen szokatlan az imidzsük, milyen homlokráncolást kiváltó a kiállásuk, hogy egyszerre milyen paraszt és arrogáns az összkép, és hogy rappelt az egyik énekes (a Hacktivisttől kérdezni is felesleges, hogy honnan jött az ötletük). Pedig a trükk megint nem ott volt, ahová az emberek néztek: a kulcs az, hogy milyen szépen becsomagolták a sivárságból fogalmatlanságba váltó brit ifi hardcore színtérnek a metalcore dalaikat egy semi-beatdown csomagba.
A TRC ugyanis olyan „hardcore”-t játszik, amit a metalcore-generáció sokkal könnyebben kedvel meg, mint azok, akik valóban ismerik és szeretik a hardcore punkot, és akiknek 2000 előttről nem csak a Madball és a Sick Of It All neve van meg. Mostanság nem ritka az ilyen, például a „Modern Melodic Hardcore for Dummies (and Metalcore Bands)” c. könyvet rongyosra forgató Ghost Inside is a metalcore színtérről szedte össze a közönségét (meg ugye a Deez Nuts is), de a TRC-nek még ott van pluszban az, hogy gond nélkül istenek lehettek a rovarok között: a 2000-es évek angol színtere nem volt épp túltelített, a metalcore/deathcore viszont virágzott, úgyhogy elég gyorsan baromi népszerűek lettek. Ez a Nationnel sem fog megváltozni: több a sláger (amik jobbak is), de a kiállás, a zenei alap, az eszköztár lényegében nem változott. Most először azonban talán van annyi szavatosság, annyi fogósság és lendület a dalokban, ami valamennyire érthetővé teszi az őket körülvevő hype-ot. Mert beszélhetnek ők E. Town Concrete-ról, meg Madballról, ha egyszer hardcore szempontból igazából nem értékelhető (vagy nem értékelendő), amit csinálnak – a kortárs metalcore felől közelítve azonban más a helyzet. Onnan nézve ugyanis adott egy guggolgatástól, tiszta refréntől, hajvasalástól, hajógyári elektronikától, breakdown túlterheltségtől mentes banda, akik emiatt frissnek, újszerűnek tűnnek (plusz a rap ugye), de azért ott van az a gitárhangzás, az a zenei alap, ami jól szolgál kapaszkodóként. Most ezek mellé megérkeztek a jobb, erőteljesebb dalok is, és annyi sláger, ami igazolja azt, hogy miért ők az egyik legnépszerűbb brit banda a „UKHC” hullámban. Igazán kár, hogy a bandával kapcsolatos (rajongói és sajnos szakmai) megnyilvánulásokat olvasva (modern Biohazard? Műfajkeverési mérföldkő?) elég könnyű tőlük csípőből megtagadni azt a nézőpontot, amiből az 5 pont jobb oldalára esnek. 6.5/10