Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy 2011 a pop punk éve volt: robbantott a The Wonder Years, kifeszítette határait a Fireworks, visszatért a Yellowcard és megjelent a The Story So Far elementáris erejű debütlemeze, az Under Soil and Dirt. A kaliforniai srácok nagylemezén az volt a fantasztikus, hogy úgy nyúltak vissza a 2006 környékén szárnyait bontogató dallamos hardcore-ba temetkező pop punkig (sőt, kicsit a The Movielife-ig), hogy nem sarkították ki annak jegyeit és képesek voltak megtartani a műfaj főrendbeli hagyományait. Így lehet, hogy sokak számára a The Wonder Years adta az év pop punk lemezét, de a srácoktól elvehetetlen volt az érdem, hogy ők adták ki az elmúlt évek legenergikusabb pop punk hanganyagát. Ez pedig egy olyan tényező, amelyet a What You Don't See dalain sem hagytak el.
Nem is volt kérdés, hogy a Pure Noise Records egy kisebb gyémántra lelt: a zenekar a pop punk társadalom második legtöbbet emlegetett neve lett (AP-címlapot is megéltek már); a The Story So Far kétségtelenül megkerülhetetlen tényező lett azok számára, akik a műfaj kortárs bandái, s úgy önmagában a jelensége, a jelenkor hulláma mélységeit kívánták megvizslatni. A friss nagylemez What You Don’t See-t így közel olyan várakozások előzték meg, mint a TWY új anyagát, ráadásul a hangzás variálása tekintetében egyre több zenekar jelezte kitörési szándékát: Such Gold, Crucial Dudes stb. Egy műfajban briliáns debütöt követően viszont nagyon nehéz kimagasló folytatást készíteni, hiszen nem csak a hallgatóság, de egyben a zenekar is elvárja magától a fejlődést: nos, a The Story So Far zeneileg csak apró lépéseket tett előre, így a What You Don’t See-t elkönyvelhetjük egy biztonsági folytatásnak, a progresszió apró jeleivel. Az Under Soil and Dirtön egy gyenge dal sem volt, viszont itt érzékelni, hogy a srácok nem tudtak mit kezdeni a hype-al történő megfelelés tudatával és születtek olyan tételek is, amelyek a kitöltés érzetét keltik. Ugyanakkor a dalok ugyanazt a receptet használják: a hardcore sodrás és düh kétségkívül védjegye a zenekarnak, így az agresszív tálalásmód és Parker Cannon azok a csomópontok, amelyek a The Movielife, Set Your Goals stb. paneleket átültetik a modern pop punk látóterébe. Hogy mik azok a tényezők, amelyek miatt mégis nagyon jó lemez lett a What You Don’t See? Az elmúlt évtizedben talán egy olyan műfaj sem volt, amely annyi közepes és gyenge lemezt hozott volna, mint a pop punk. Ennek több oka is van. Azonban a The Story So Far az innováció jelét sem mutatta 2011-es nagylemezén, egyszerűen rájött arra, hogy ezt a műfajt őszintén és agresszíven is lehet játszani. A What You Don’t See megtartott minden jó tulajdonságot, amit eddig a srácok magukon hordoztak, egyszerűen a dalok elsőre kevésbé ragadnak (hiába lettek jóval dallamosabbak), emiatt érezheti azt a hallgató, hogy a számok nem érnek fel az USAD legnagyobb slágereihez. Hogy ez miért is működőképes újra, ennek ellenére? A srácok még mindig feszes és energikus zenében utaznak, himnikus pop punk témázások özönlenek a halllgatóra; egyszerűen aki éli a műfajt, azt tökéletesen berántják a What You Don't See dalai is. Parker Cannon pedig megírta az eddigi legjobb dalszövegeket a banda történetében, az olyan sorok, mint: „I'm the book you always opened but you never read.” – teljesen magával képesek ragadni az embert. Ezen kívül megfigyelhető egy apró, de talán egyelőre kevésbé fajsúlyos tényező is: Parker Cannon elkezdett ténylegesen énekelni, az album vokáltémák terén egy kisebb mamutlépést tett előre, így a dallamosabb betétek ténylegesen társra találtak a torok tekintetében is, amelyet nagy dicséret illet.
A dalok összességében nagyon jól meg vannak írva, a hangulat még mindig a nyári soundtrackek fontos részévé teszi a lemezt; az olyan dalok, mint a nyitó Things I Can't Change, a Small Talk, a megasláger Right Here, a klipesített Empty Space, a már most fanfavorit The Glass és Face Value pedig garanciát adnak arra, hogy hosszútávon is biztos értéket fog jelenteni a What You Don't See. Sajnálatos, hogy csak egy nagyon kicsi hiányzott volna a beteljesüléshez, ilyen szempontból talán Steve Klein (New Found Glory) személyében érdemes keresni a csorbát, hiszen az úriember produceri debütálása még csak 2011-ben történt (Man Overboard - Self-Titled), így a tapasztalat hiányos paramétere miatt túl sokat érezhetően nem tudott hozzátenni az anyaghoz. Mindenesetre a The Story So Far újra megmutatta, hogy a legenergikusabb pop punk zenekar jelenleg a színtéren, s ha nem is értek fel az Under Soil and Dirthöz, a What You Dont't See még így is felülről nézi a legtöbb hasonló műfajú alkotást. Így bőven elégedettek lehetünk. 8/10